logo

XXVII Novembris AD

A színészek, színházi műsorok és produkciók

Bizáncban a szereplők nemcsak férfiak lehettek (mint az ókori görögöknél), sőt, több női fellépőről maradt feljegyzés. A kora bizánci időkben (4-7. század) a fővárosi aktorok száma 1000-1500-ra, a közép-bizánci korban (8-11. század) az összes előadó 4500-5000 főre tehető. A színésznők, énekesnők, táncosnők, zenész lányok nagy többsége Thália szolgálata mellett prostituált is volt, aki főként az előadások látogatóit elégítette ki, gyakran bevonva azok családtagjait is. Jóllehet a mutatványos nők nem tartoztak a „hivatásos" örömlányok közé, mégis annak tekintették őket. Ez derül ki a Codex Justinianus (CJ. 9.9.28 §) rendelkezéséből, amely kimondja, hogy nem büntethetők házasságtörés (ti. saját és klienseik frigye) vádjával, mert köztudott, hogy prostituáltak.
A scenicae (= színésznők) a meretrixek „felső" rétegéhez tartoztak, gyakorta magasabb jövedelmet szereztek testük áruba bocsátásából, mint színházi működésükből. Jacob (451-521) mezopotámiai püspök „Harmadik homilia a színházak szereplőiről" című munkájában így vélekedik: „... a táncok a bujaság szülőanyjai". A püspök szerint a szereplők átlátszó muszlin ruhákban jelentek meg, ami nemcsak körvonalaikat, hanem testük meztelen részleteit is láttatni engedte. Arról is beszámol a főpap, hogy a transzjordániai Madaba egyik palotájának mozaikján ábrázolták a színi előadást, amelyen egy színésznő és egy szatír szex-jelenete látszott.
Nagy Jusztinianosz már említett Codexében, továbbá az Eklogéban, az Epitoméban, a Basilikában, a Szünaxáriában (ezek különböző korokban készült törvénykönyvek) szó esik a színészekről; a Gazai Chorikioszban, valamint az egyiptomi Oxürünkoszi Papiruszokban (történeti irományok) részletes beszámolót olvashatunk életkörülményeikről, társadalmi megítélésükről. A színészeknek jelentős privilégiumokkal rendelkező szakmai testületük volt. Az is kiderül, hogy a poliszok a színész testületet és a színészeket anyagilag is támogatták. Más írásokból megtudhatjuk, hogy az idők során a színészek társadalmi presztízse jócskán csökkent, s megalázott helyzetükből úgy tudtak kitörni, ha egyházi pályára léptek, vagy ha törvény, hatósági rendelkezés kiemelte őket (Kotzaminidou 1980).

I. Jusztiniánosz titkárától értesülünk, hogy a (minden előképzettség nélküli) lányok serdülő korukban léptek a színpadra, s ugyanakkor kezdték meg örömlány tevékenységüket. Theodóra nővére, Komitó jól kereső kurtizán, húgát szolgálójaként vitte be a teátrumba. A még serdületlen, közösülésre képtelen kislány egyéb módon szórakoztatta a színházlátogatókat. Amint eléggé felcseperedett, maga is fellépett szereplőként, és elkezdte prostituált pályafutását.
Mutatványának ismertetése szintén Prokopiosznál olvasható: a színpadon meztelenül, csak nemi szervét eltakarva jelent meg, aztán hanyatt feküdt a padlóra, és néhány, ezzel megbízott szolga árpaszemeket szórt az ágyékára. Ezeket aztán beidomított libák a csőrükkel összeszedegették és megették". Ilyen és hasonló produkciók tették ki a színi előadások nagy részét. Minden jel arra mutat, hogy a színpadi jeleneteket tánccal és zenekísérettel adták elő, csörgődobbal cifrázták a ritmust. A muzsikáról sajnos nem maradt leírás, azt azonban ismerjük, hogy a teátrumokban (és a Hippodrom előadásain) számos fuvolás, sípos, kürtös , lantos, más hangszeren játszó lány lépett fel, akik „kibérelhetők" (mind szórakoztató, mind szexuális szolgáltató célból) kerti és házi ünnepélyekre, magán „partikra".
A műsorban szerepelt bohóctréfa, bűvészmutatvány, idomított állatok produkciója és erotikus tánc. Népszerűek voltak az ókori Rómától örökölt mimus előadások, amelyek Bizánc bukásáig „telt házat" vonzottak (Tinnefeld 1974). A mimus tulajdonképpen pantomim, amely az élet eseményeit viszi színre, tréfás, szatirikus formában. Témái az ostobaság, örökség-hajhászás, impotencia, iszákosság, kerítők, házsártos asszonyok. A szereplők különféle színekkel festették ki arcukat, díszes ruhát, parókát viseltek, a férfiakon gyakorta hatalmas fallosz ékeskedett. Xenophón Szümpozionjában említi a bábjátékot, ami nemcsak az ókorban, hanem a bizánci időkben is kedvelt, de sem a bábjáték, sem az árnyjáték figuráiról, mondandójáról nem maradt fenn feljegyzés.

Színi előadást tartottak a Hippodromban, császári udvarban is, de külön erre a célra épített színházaik is voltak. A császári palota termeiben tánckarok, énekesek léptek fel, dalnok versenyeket rendeztek. A Birodalom nagyobb városaiban (Jeruzsálem, Jerikó, Szküthopolisz, Karthágó, Oxürünkosz stb.) szintén működött színház (Dauphin 1996).
Kérdés, hogy valóban csak ilyen hitvány „nyersanyag" állt-e a színházak rendelkezésére. A bizánci irodalommal foglalkozó szerzők többsége csak a (vallásos és világi) költeményeket, regényeket, elbeszéléseket, történetírást említi. A népi irodalomban szerelmi költemények, epikai művek, krónikák, lovagregények meglétét tárgyalják. Kétségtelen, hogy a bizánci korból semmiféle drámai alkotás nem maradt ránk, ami persze nem jelenti azt, hogy ne lett volna. Erre utal Ióannész Tzetzész költeménye a „Tragédiáról meg a komédiáról".

Mondandója szerint mindkettőt meg kell ismerni, a kettő között pedig átmenet (ahogyan mondja, a „híd") a szatírjáték. Párbeszédes, előadásra alkalmas vallásos verset Ignatiosz nikeai metropolita írt, a 9. század végén. Ebben Isten, a kígyó, Ádám és Éva beszélget a paradicsomban. Állítólag Nazianzi Szt. Gergely alkotott (pontosabban Euripidész tragédiáiból összetákolt) egy 1273 versszakból álló drámát „A szenvedő Krisztus" címmel, amellyel a korai kereszténység idején éledező világi alkotásokat akarta helyettesíteni. Ugyancsak a 4. században született az „Al-Querdus" liturgikus témájú dráma, amely a mártíromságot ábrázolja, népszerűsíti. Liudprand a 10. század közepén tapasztalta, hogy „Illés prófétának a mennyekbe való elragadtatását színpadi játékkal ülik meg". Sajnos a püspök semmit nem árul el arról, hogy milyen volt az előadás.

Nem mondható, hogy a színházi produkcióknak erkölcsjavító hatása lett volna. Nem csodálkozhatunk, ha egy-egy buzgón vallásos uralkodó és főpap igyekezett keretek közé szorítani. I. Theodosziosz megtiltotta a magisztrátusoknak, hogy a delet követő órákban részt vegyenek bármilyen látványosságon, márpedig ezekben az órákban tartották a legobszcénebb játékokat. Törvényben mondta ki (nem sok sikerrel), hogy a színésznők ne viseljenek ékszereket, parókát, díszes ruhákat, és hogy keresztény nem lehet színész. Kortársa, Aranyszájú Szent János (a 4. század végén Konstantinápoly pátriárkája) elítélte a színházat, a mimust, a színésznőket, viselkedésük, álhajuk, arcfestésük, meztelenkedésük, durva nyelvezetük miatt.
Kárhoztatta az előadások dallamait, trágár szövegeit, cselekményüket a házasságtörés és szexuális bűnök ábrázolása okán. Szerinte a színház a csábítás melegágya. Szt. János véleményét az ortodox egyház magáévá tette, s ez az álláspontja, mind a mai napig. A trulloszi zsinat 692-ben megtiltotta a papoknak a lóversenyen, színházi és pantomim előadásokon, táncmulatságokon való részvételt. Nem jelenhettek meg a (csaknem az ezredfordulóig megtartott) pogány ünnepségeken (Pán-ünnep, bacchanália stb.), és semmiféle olyan rendezvényen, ahol a nők férfiruhát, a férfiak nőit öltöttek.



Józsa László