logo

XXVII Novembris AD

A Hippodrom műsorai

Sportrendezvények.

A sporteseményeken és színházi előadásokon nem a taps, hanem a kar magasba lendítése jelentette a tetszésnyilvánítást. A produkciókat a Birodalom 1100 éves története alatt mindvégig valamennyi polgár ingyenesen megtekinthette. Voltak időponthoz kötött, úgynevezett „naptári versenyek": január 1-jén, május 1-jén (a város felavatásának évfordulóján), május 21-én (Nagy Konsztantin emléknapján), július 20-án (szent Illés napján), valamint húshagyó kedden és a böjt utáni első hétfőn.
I. Jusztiniánosz uralkodásáig az a szokás járta, hogy a hivatalba lépő konzulok működésük első hetében saját költségükön két fogathajtó versenyt rendeztek. Jusztiniánosz 541-ben ezt megszüntette, s a későbbiekben a démoszok javaslatára, császári parancsra küzdöttek a sportolók. Az „alkalmi" rendezvények közé tartozott a bíborban született császári utód világra jöttének ünnepe, a baszileosz születésnapja, ill. a házasságkötése tiszteletére, koronázási, vagy győzelmi ünnepségre meghirdetett küzdelmek. Szinte minden hétre jutott egy-egy esemény.

I. Theodosziosz 394-ben betiltotta az Olimpiai Játékokat, ám más formában, az ókoriaktól részben eltérő sportágakban ezután is számos alkalom nyílott a versenyzésre. A démoszok színeit viselő kocsihajtókon kívül birkózók, diszkoszvetők, távolugrók, nyilazó céllövők vetélkedtek, lovaspóló-szerű mérkőzéseket játszottak. Nemcsak „profi" versenyzők és hivatásos színészek, hanem olykor „amatőrök" is felléptek.
León Diakonosz Hisztória című művében megemlékezik Ioannész Tzimiszkész császár (969-976) teljesítményéről. Az uralkodó egy üvegre labdát helyezett, majd vágtató lova hátáról egy bottal leütötte azt, úgy, hogy az üveg sértetlen maradt, sőt meg sem mozdult. A historiográfus szerint Tzimiszkész különösen az ugrásban és lovaspóló játékban tűnt ki, s állítólag egy gyűrűn is át tudta lőni nyilát .

A Hippodrom rendezvényei a déli órákban kezdődtek és napnyugtáig tartottak. Rendszerint több „műsorszám" szerepelt a programban, de a legnagyobb érdeklődés a kocsiversenyeket kísérte. A nézők (és az uralkodó is) vagy a zöldek, vagy a kékek „pártját" támogatták, s a szurkolók között nem egyszer tettlegességig fajuló összetűzésekre került sor. A sportvetélkedők között színházi és cirkuszi mutatványok, táncbemutatók, zeneszámok, vadállat-heccek, idomított állatok produkciói szórakoztatták a publikumot.

Az akrobatikus mutatványokról elvétve fellelhető tudósításokból (amilyen pl. a Szeilénosz tánca című költemény, vagy a levegőakrobaták, az egyensúlyozó számok leírása Liudprandtól) arra kell következtetnünk, hogy ügyességben, az előadások látványosságában és veszélyességében nem maradtak el a napjainkban látható cirkuszi bemutatók mögött (lásd alább).


Színházi előadások.

Bár Hadzisz a „Bizánci irodalom kistükre" című művében azt állítja, hogy „Bizáncban nem létezett színház", számtalan írásos és tárgyi emlék bizonyítja az ellenkezőjét, vagyis hogy rendszeresen tartottak színi előadásokat. Jóllehet ismerték és olvasták az ókori szerzők tragédiáit és komédiáit, valószínűtlen, hogy ezeket vitték volna színre. Mai fogalmaink szerint inkább az esztrád műsorokhoz, semmint a klasszikus vagy modern teátrumi produkciókhoz lehettek hasonlóak.
A színészek, színházi műsorok és produkciók Bizáncban a szereplők nemcsak férfiak lehettek (mint az ókori görögöknél), sőt, több női fellépőről maradt feljegyzés. A kora bizánci időkben (4-7. század) a fővárosi aktorok száma 1000-1500-ra, a közép-bizánci korban (8-11. század) az összes előadó 4500-5000 főre tehető. A színésznők, énekesnők, táncosnők, zenész lányok nagy többsége Thália szolgálata mellett prostituált is volt, aki főként az előadások látogatóit elégítette ki, gyakran bevonva azok családtagjait is.
Jóllehet a mutatványos nők nem tartoztak a „hivatásos" örömlányok közé, mégis annak tekintették őket. Ez derül ki a Codex Justinianus (CJ. 9.9.28 §) rendelkezéséből, amely kimondja, hogy nem büntethetők házasságtörés (ti. saját és klienseik frigye) vádjával, mert köztudott, hogy prostituáltak.

A scenicae (= színésznők) a meretrixek „felső" rétegéhez tartoztak, gyakorta magasabb jövedelmet szereztek testük áruba bocsátásából, mint színházi működésükből. Jacob (451-521) mezopotámiai püspök „Harmadik homilia a színházak szereplőiről" című munkájában így vélekedik: „... a táncok a bujaság szülőanyjai". A püspök szerint a szereplők átlátszó muszlin ruhákban jelentek meg, ami nemcsak körvonalaikat, hanem testük meztelen részleteit is láttatni engedte. Arról is beszámol a főpap, hogy a transzjordániai Madaba egyik palotájának mozaikján ábrázolták a színi előadást, amelyen egy színésznő és egy szatír szex-jelenete látszott.
Nagy Jusztinianosz már említett Codexében, továbbá az Eklogéban, az Epitoméban, a Basilikában, a Szünaxáriában (ezek különböző korokban készült törvénykönyvek) szó esik a színészekről; a Gazai Chorikioszban, valamint az egyiptomi Oxürünkoszi Papiruszokban (történeti irományok) részletes beszámolót olvashatunk életkörülményeikről, társadalmi megítélésükről. A színészeknek jelentős privilégiumokkal rendelkező szakmai testületük volt. Az is kiderül, hogy a poliszok a színész testületet és a színészeket anyagilag is támogatták. Más írásokból megtudhatjuk, hogy az idők során a színészek társadalmi presztízse jócskán csökkent, s megalázott helyzetükből úgy tudtak kitörni, ha egyházi pályára léptek, vagy ha törvény, hatósági rendelkezés kiemelte őket (Kotzaminidou 1980).

I. Jusztiniánosz titkárától értesülünk, hogy a (minden előképzettség nélküli) lányok serdülő korukban léptek a színpadra, s ugyanakkor kezdték meg örömlány tevékenységüket. Theodóra nővére, Komitó jól kereső kurtizán, húgát szolgálójaként vitte be a teátrumba. A még serdületlen, közösülésre képtelen kislány egyéb módon szórakoztatta a színházlátogatókat. Amint eléggé felcseperedett, maga is fellépett szereplőként, és elkezdte prostituált pályafutását. Mutatványának ismertetése szintén Prokopiosznál olvasható: a színpadon meztelenül, csak nemi szervét eltakarva jelent meg, aztán hanyatt feküdt a padlóra, és néhány, ezzel megbízott szolga árpaszemeket szórt az ágyékára. Ezeket aztán beidomított libák a csőrükkel összeszedegették és megették". Ilyen és hasonló produkciók tették ki a színi előadások nagy részét.
Minden jel arra mutat, hogy a színpadi jeleneteket tánccal és zenekísérettel adták elő, csörgődobbal cifrázták a ritmust. A muzsikáról sajnos nem maradt leírás, azt azonban ismerjük, hogy a teátrumokban (és a Hippodrom előadásain) számos fuvolás, sípos, kürtös , lantos, más hangszeren játszó lány lépett fel, akik „kibérelhetők" (mind szórakoztató, mind szexuális szolgáltató célból) kerti és házi ünnepélyekre, magán „partikra". A műsorban szerepelt bohóctréfa, bűvészmutatvány, idomított állatok produkciója és erotikus tánc. Népszerűek voltak az ókori Rómától örökölt mimus előadások, amelyek Bizánc bukásáig „telt házat" vonzottak (Tinnefeld 1974).

A mimus tulajdonképpen pantomim, amely az élet eseményeit viszi színre, tréfás, szatirikus formában. Témái az ostobaság, örökség-hajhászás, impotencia, iszákosság, kerítők, házsártos asszonyok. A szereplők különféle színekkel festették ki arcukat, díszes ruhát, parókát viseltek, a férfiakon gyakorta hatalmas fallosz ékeskedett. Xenophón Szümpozionjában említi a bábjátékot, ami nemcsak az ókorban, hanem a bizánci időkben is kedvelt, de sem a bábjáték, sem az árnyjáték figuráiról, mondandójáról nem maradt fenn feljegyzés.

Színi előadást tartottak a Hippodromban, császári udvarban is, de külön erre a célra épített színházaik is voltak. A császári palota termeiben tánckarok, énekesek léptek fel, dalnok versenyeket rendeztek. A Birodalom nagyobb városaiban (Jeruzsálem, Jerikó, Szküthopolisz, Karthágó, Oxürünkosz stb.) szintén működött színház (Dauphin 1996). Kérdés, hogy valóban csak ilyen hitvány „nyersanyag" állt-e a színházak rendelkezésére. A bizánci irodalommal foglalkozó szerzők többsége csak a (vallásos és világi) költeményeket, regényeket, elbeszéléseket, történetírást említi.

A népi irodalomban szerelmi költemények, epikai művek, krónikák, lovagregények meglétét tárgyalják. Kétségtelen, hogy a bizánci korból semmiféle drámai alkotás nem maradt ránk, ami persze nem jelenti azt, hogy ne lett volna. Erre utal Ióannész Tzetzész költeménye a „Tragédiáról meg a komédiáról". Mondandója szerint mindkettőt meg kell ismerni, a kettő között pedig átmenet (ahogyan mondja , a „híd") a szatírjáték. Párbeszédes, előadásra alkalmas vallásos verset Ignatiosz nikeai metropolita írt, a 9. század végén. Ebben Isten, a kígyó, Ádám és Éva beszélget a paradicsomban. Állítólag Nazianzi Szt. Gergely alkotott (pontosabban Euripidész tragédiáiból összetákolt) egy 1273 versszakból álló drámát „A szenvedő Krisztus" címmel, amellyel a korai kereszténység idején éledező világi alkotásokat akarta helyettesíteni. Ugyancsak a 4. században született az „Al-Querdus" liturgikus témájú dráma, amely a mártíromságot ábrázolja, népszerűsíti. Liudprand a 10. század közepén tapasztalta, hogy „Illés prófétának a mennyekbe való elragadtatását színpadi játékkal ülik meg". Sajnos a püspök semmit nem árul el arról, hogy milyen volt az előadás.

Nem mondható, hogy a színházi produkcióknak erkölcsjavító hatása lett volna. Nem csodálkozhatunk, ha egy-egy buzgón vallásos uralkodó és főpap igyekezett keretek közé szorítani. I. Theodosziosz megtiltotta a magisztrátusoknak, hogy a delet követő órákban részt vegyenek bármilyen látványosságon, márpedig ezekben az órákban tartották a legobszcénebb játékokat. Törvényben mondta ki (nem sok sikerrel), hogy a színésznők ne viseljenek ékszereket, parókát, díszes ruhákat, és hogy keresztény nem lehet színész.
Kortársa, Aranyszájú Szent János (a 4. század végén Konstantinápoly pátriárkája) elítélte a színházat, a mimust, a színésznőket, viselkedésük, álhajuk, arcfestésük, meztelenkedésük, durva nyelvezetük miatt. Kárhoztatta az előadások dallamait, trágár szövegeit, cselekményüket a házasságtörés és szexuális bűnök ábrázolása okán. Szerinte a színház a csábítás melegágya. Szt. János véleményét az ortodox egyház magáévá tette, s ez az álláspontja, mind a mai napig.

A trulloszi zsinat 692-ben megtiltotta a papoknak a lóversenyen, színházi és pantomim előadásokon, táncmulatságokon való részvételt. Nem jelenhettek meg a (csaknem az ezredfordulóig megtartott) pogány ünnepségeken (Pán-ünnep, bacchanália stb.), és semmiféle olyan rendezvényen, ahol a nők férfiruhát, a férfiak nőit öltöttek.



Józsa László