logo

XXII September AD

Második korszak IV.

A Senatus consultum Velleianuin nem jelentkezik törvényhozási újításképen: tekintélyét régi jogtudományra alapítja, s annak fentartását s megerősítését követeli magának: ius ante dictum esse videtur. Hol keressük jogi előzményeit? Augusztus és Claudius edictumaiban-e, melyek megtiltották a nőknek, hogy férjeik javára közbenjárjanak? vagy a hagyományos elvben, mely kizárja a nőt minden férfiúi hatáskörből? A kérdés fontosabb, mint egyelőre látszik, mert törvényünk különböző jelentőségűvé lesz, a szerint, amint azt az egyik vagy a másik eredetből származtatjuk. Augusztus és Claudius edictumai az asszonyok javára s ezek hozománya érdekében adattak ki: a minden férfiúi feladatból való kizárás pedig a nők ellen s a közerkölcsiség érdekében állapíttatott meg.
Ha a senatus-consultum csak e kizárás következése, akkor úgy kell azt magyarázni, mint a mely nem a nők javára, hanem azok ellenében hozatott; ha csak Augusztus edictumának kibővítése, ez esetben, az előbbivel ellenkezőleg, úgy kellene azt tekinteni, mint védelem és kedvezés rendszabályát. E két szempont közt kétségeskedni lehetne, ha maga a szenátus elég tisztán ki nem fejezte volna szándékát minden kétség szétoszlatására; nem az Augusztus edictumát említi, mint rendelkezése forrását, hanem egyedül a régi elvet: „Feminas virilibus officiis fungi et eius generis obligationibus obstringi non est aequum.“ (Nem méltányos, hogy a nők férfiúi hivatalt viseljenek s e nemű kötelességekre szoríttassanak.)
Már kimutattam, mily társadalmi érdekek, mily politikai szükség kényszerítették akkor a törvényhozót, a nők jogi képességének megszorítására, hogy azok befolyását korlátolja. Ugyanez egyedüli tárgya a senatus-consultum Vellejanumnak is. Ne csodálkozzunk, ha mégis úgy látjuk, hogy a római jogtudósok, e törvény fejtegetésénél, gyakran el vannak fogúivá a nők érdeke iránt. Augusztus és Claudius edictumai csakugyan a nő, vagy legalább a hozomány érdekében adattak ki. Ez edictumok inkább elnyelettek, mint eltörültettek a senatus-consultum Vellejanum bővebb rendelkezése által. Ha megszűntek is, indokuk, a nőhozomány érdeke, mindig fennmaradt, s igy gyakran befolyással lehetett a senatus-consultum magyarázására.

Szükségünk van a törvény céljára és szellemére vonatkozó ez előleges ismeretekre, hogy vezérfonallal bírjunk a homályos tömkelegben, melyben a római jogtudósok elmés és tinóm művészete játszik. A nők nem kötelezhetik magokat másokért, ez a senatus consultum egyedüli rendelkezése. Látni fogjuk, hogy a törvény e rendelkezése nem oly egyszerű, mint egyelőre látszik.
A nő kötelezi magát másokért, vagy műkifejezéssel élve, intercedál (közbejár), midőn adósra találva, ahhoz csatlakozik, hogy tartozása terhét megossza vagy helyettesíti azt, hogy megmentse. E két esetben, a nő beavatkozik egy már fennálló kötelezésbe, de előfordulhat az is. hogy kötelezés-vállalása közbejárást képez, a nélkül, hogy valamely előbbi kötelezéshez csatlakozzék, mint a következő példában: Seius, kinek pénzre van szüksége, Titiustól kér kölcsönt; Titius vonakodik adni, mert kételkedik Seius fizetésképességében, míg egy nő közbe nem jár, s a maga terhére vállalván Seius fizetésképtelenségének kockázatát, ő maga vesz kölcsönt Titiustól, hogy aztán a kölcsön vett pénzt átruházza Seiusra. Ez esetben egyedül a nő van kötelezve, kötelezése, látszólag, külön, független cselekmény, de alapjában nem közbenjárás, s hasonlóképen van minden szerződésnél, hol a nő kötelezi magát, míg egy harmadik az, ki abból hasznot húz.

Látni e néhány példából, hogy a közbejárás különböző alakokat ölthet, s hogy annak megtudása végett, vájjon valamely cselekmény foglal-e vagy nem foglal magában íntercessiót, nem kell megállapodni a külalaknál, hanem be kell hatolni a cselekmény lényegébe s kideríteni, analysis útján, meg vannak-e benne a tiltott közbejárás összes alkotó elemei. Melyek e különféle elemek? Igyekezni fogok azokat röviden s teljesen jelezni.
Először is szükséges, hogy a nő kötelezze magát. Ha a helyett, hogy kötelezze magát más valakiért, elidegenít más valaki javára: a senatns-consultum nem alkalmazható, s ennek következő okát adják a törvénymagyarázók: a bizonyos és tényleges elszegényedés kevésbé veszélyes, mint oly kötelezésvállalás, melynek következéseit nem tudhatni, mert ebbe könnyebben bele csábittatik valaki: „facilius se obligat mulier, quam alicui donat." Ez első szabály alkalmazásai nem mintionem alienam recipit vel veterem vel novam (Fr. 8. l.D. ht.) Ezek az interventio két faja, melyeket a senatus-consultum e szavakkal különböztet meg: „Fideiussiones et mutui dationes pro aliis”.

Egy nő, a ki első helyen bír jelzáloggal adósa vagyonára, visszalép, hogy első helyre bocsássa az alább következő jelzálogos hitelezőt. Semmis vagy érvényes e ez a cselekmény? intercedált-e eme nő, vagy elidegenített? Elidegenített, azt felelik Ulpiánus és Africanus, ha teljesen túladott jelzálogán; ellenben csak intercedált, ha a nélkül, hogy lemondott volna jelzálogáról, csak a sorozatról mondott le a később következő hitelező javára. Ez a külömböztetés, bármily szőrszálhasogatónak látszik is, igen logikai, s a mi még többet ér, igen ésszerű: a nő, a ki lemond sorozati elsőbbségéről más hitelező javára, semmit sem idegenít el, hanem leköti némileg, e hitelező irányában, a jószágot, mely neki zálogúl adatott, a mi végre is éppen úgy képez intercessiót, mintha saját jószágát kötötte volna le, vagy maga magát kötelezte volna. Ha egész jelzálogi jogáról mondott volna le, tényleges és bizonyos áldozatot teljesített volna, a mi neki teljesen meg van engedve; csak sorozati elsőbbségét engedve át, jövőre oly esetleges kárnak teszi ki magát, melynek kiterjedését meg nem mérheti, s éppen ez a veszély az, melytől őt a törvény meg akarja védeni.

Nem elég, hogy a nő kötelezze magát, megkíván tátik ezen kívül, hogy másokért kötelezze magát; ha kötelezést vállalva, nem mások kötelezése az, a melyet a maga terhére átvett, kötve van; mert nincs neki tiltva magát kötelezni, hanem csak intercedálnia nem szabad. Itt is bőven fordulnak elő finom alkalmazások; kiválasztok egyet, mely kevésbé bonyodalmas. Egy gyám el akarja adni gyámleányának bizonyos javait, melyek kétségkívül elvesznek; a leány anyja, azt óhajtva, hogy e javak megtartassanak, kérni jó a gyámot, hogy ne adja el azokat, megígérve, hogy kármentesíteni fogja őt, ha későbben rossz kezeléssel vádoltatik. S ez csakugyan bekövetkezik, a gyám elítéltetik, s az anya ellen támad. Talál-e ez menedéket a senatus-consultumban? éppen nem, mert nem intercedált.
Kétségkívül kötelezte magát, és pedig kötelezte a gyám javára; de a kötelezés, melyet magára vállalt, nem ugyanazon kötelezés, mely a gyámot terhelte, hanem egész új kötelezés, melyet az anya maga létesített önkéntes és független szerződés által: „nullam obligationem recepit, sed ipsa fecit hanc obligationem? Akkor intercedált volna a gyámért, ha a gyám, azaz: a gyámleány hitelezője ellenében kötelezte volna magát; de hogyan intercedált volna a gyámért, midőn maga a gyám ellenében vállalt kötelezést?

Megkivántatik, hogy á nő nemcsak másokért, hanem mások érdekében kötelezze magát. Ha, midőn magát másokért kötelezi, valamely személyes hasznot húz e cselekménybői, ha valamely érdekelt utógondolata van: nem intercedál a szó valódi értelmében; mert intercedulni annyi, mint mások ügyét vinni, nem pedig annyi, mint saját maga ügyét vinni. A jogtudósok rendszerint úgy formulázzák ezt az elvet, hogy „a nő mindig kötve van, ha intercessiójának díját nyerte. S díjról lévén említés, nem azt kell érteni ez alatt, hogy a nő által nyert érték egyenlő legyen a hátránnyal, melynek magát kiteszi, lehet ez érték jelentékeny, vagy igen kicsiny, föltéve, hogy a kötelezés elvállalásának okát képezze. Itt csak a nő szándéka jő tekintetbe; ha saját ügyét akarta előmozdítani, nem lesz helye intercessiónak, bármily kevés a hátrány, melyet szenvedhetett.

Végre megkivántatik és ez a negyedik s utolsó föltétel, hogy a nő cselekménye, mely mások érdekében teljesíttetik, ne legyen ajándékozás. Mert a nő nem intereedálhat, de ajándékozhat, s ha adhat egy adósnak pénzt, melyre ennek szüksége van, hogy adósságát fizethesse, miért ne adhatna ugyanannak ajándékot, kötelezvén magát helyette? és valóban az ajándékozás s az intercessio közt lényeges különbség van: a nő, a ki ad, ténylegesen szegényebbé lesz s kézzelfogható veszteséget szenved; a nő, a ki intercedál, csak távoli és bizonytalan veszteségnek teszi ki magát; de a senatus, úgymond Ulpiánus, segítői akar ugyan az asszonyon, a ki kötelességet vállal, de azon nem, a ki ad; mert sokkal könnyebb valakit reá bírni Ígéretre, mint adásra.
Mi kell arra, hogy az intercessio ajándékozássá váljék? nem elég, hogy a nő bőkezűség és jótékonyság szellemében cselekedjék, kell, hogy az ajándékozás valódi legyen, azaz: szegényebbé válása a nőnek, s gazdagítása annak, a kiért közbejár. Tehát a nő intercedál inkább, mint ad, midőn kezességet vállal, ha minden visszkeresetéről lemond is az adós ellenében, a kiért kezeskedik, mert ez esetben csakugyan nem gazdagítja az adóst, a ki terhelve marad a tartozással, s ha szegényebbé teszi is magát némi értelemben, legalább nem akarja magát szegényebbé tenni, mert a főadóshoz csatlakozva, részt akar venni hitelében, de nem erszényében. Ellenben tegyük föl az esetet, hogy kötelezvén magát barátja helyett, ingyen fölmenti ezt tartozásától, s hogy kölcsönt vévén érdekében, ingyen átengedi neki a kölcsönvett pénzeket: e két esetben már nem csak intercedál, hanem ajándékoz, mert barátjának gazdagodása s önmagának szegényedése, úgy az egyik, mint a másik, tettleges és bizonyos.

Talán azt fogják kérdeni, hogyan képzelhető, e két esetben, intercessio? mert a kettő közül egyik forog fenn: vagy ingyen cselekszik a nő, s ekkor nem intercedál, hanem ad; vagy csak kármentesítés mellett szerződik, s ez esetben ismét nem intercedál, mert saját ügyében cselekszik; hogyan lehet hát itt helye intercessiónak? helye van akkor, ha az, kinek érdekében a nő közbejár, a helyett, hogy annak kármentesítést fizessen, s hogy annak bőkezűségét élvezze, egyszerűen arra , hogy kármentesíteni fogja a veszteségért, melyet szenvedem. Ez esetben, valóban, a nő nem ad semmit s nem kap semmit, nem hoz létre sem tényleges veszteséget, sem tényleges nyereséget, ő is kötelezi magát, ő irányában is kötelezi magát valaki, s mikor kiteszi magát bizonytalan és távoli károsodás lehetőségének, cserébe kap bizonytalan s távoli reményt. Ily cselekmények ellen akarta a törvénytudomány megvédeni a nők gyarlóságát, melyeknél tévútra vezetések oly könnyen történhetnek. Ez az a valóságos intercessio, melyet a senatus-consultum Velleianum sújt.

S miképpen sújt? nem valamely egyenes tilalom által, s a római törvények stílusával csak egy kissé megbarátkozott olvasó is bizonyosan meg lesz lepve senatus-consultumunk feszélyezett és félénk kifejezésétől: „A szenátus úgy véli, hogy a bírák bölcsen és helyesen fognak eljárni, ha gondot fordítanak arra, hogy akarata teljesíttessék.“
E nyelvezet, mely annyira új a törvényhozó szájában, a ki parancsolni szokott, szokásos , és hagyományos nyelve a szenátusnak. A szenátus, mely eredetileg csak tanácskozó testület volt s csupán tanácsokat adhatott, megtartotta hagyományképen ama régi formákat akkor is, midőn hatóságának jellege megváltozott, s határozatait azután is utasítások vagy óhajtások alakjába öltözteté, midőn ezek már törvények voltak.
Ne csalatkozzunk tehát: a senatusconsultum ez ingatagnak látszó kifejezésében az intercessiónak határozott és szigorú tilalma foglaltatik, Julianus törvénytudó erélyes kijelentése szerint: „totam obligationem senatus improbat. “ Semmi tiltott cselekmény sem állhatott fenn, melyet a szenátus kárhoztatott, s ha a no, nem ismerve e törvényt, kifizetett valamely ily módon tett adósságot, ez oktalan cselekmény volt, semmis, mint maga az adósság is, melynek visszatérítését követelhető.

De ha a senatus-consultum szabálya határozott, s ha nem szenved is szorosan úgynevezett kivételt: elfogad mégis némi korlátozásokat, melyek a dolgok természetén s a törvényhozó szándékán és célján alapúlnak. Nem alkalmazható, példának okáért, mihelyt az intercessiónak méltányos oka (iusta causa) van, s a nő, intercedálván, kegyeletes kötelességet teljesített. Ha a nő azért köti le hitelét, hogy hozományt szerezzen leánya számára, ha közbejár egy perben, hogy beteg vagy távollevő férjét megvédje: vájjon lehet-e tőle rossz néven venni, hogy másnak ügyébe avatkozott? Saját érdeke, vagy még helyesebben mondva, kötelessége, mely e cselekményre bírta; s ha közbejár, ez nem tiltott közbejárás.
A senatus-consultum alkalmazása megszűnik ellenkező esetben is, ha a nő csalásban teszi magát vétkessé: „a senatus-consultum, úgymond Ulpianus, azokon segít, akik megcsalatnak, nem pedig azokon, akik csalnak. “ A nő csalást követ el, nem csak ha tévútra vezeti a hitelezőt cselszövényei által, de akkor is, ha ö maga értesülve lévén a javára szolgáló kedvező körülményről, az iránt tudatlanságban tartja a hitelezőt: az elhallgatás itt egyértelmű a hazugsággal.
De hát a csalás vagy színlelés egyedüli tények-e, melyek által a nő megfosztja magát a senatus-consultum jótéteményétől? nem foszthatja-e meg ezenkívül még azáltal is, ha arról lemond? E kérdés nevezetes az iskolában s zajos vitákat szült a glossátorok óta egész napjainkig, pedig alig van kérdés, melynek elvei egyszerűbbek és bizonyosabbak.
Létezik-e elvitázhatatlanabb, elv, mint ez: képességgel nem bíró egy személy se tulajdoníthat magának, saját akaratából oly képességet, melyet a törvény tőle megtagad; törvény, mely a közrend és jó erkölcsök érdekében hozatott, nem áll-e fölötte minden ellenkező ügytetszésnek? s különben is, a senatus-consultum Velleianum tilalma nem föltétlen-e? nem sújt-e általában minden cselekményt, mely által a nő kijátszani igyekeznék azt? omnia, quae in fraudem senatus-consulti excogitata probari possuntu. S hihető volna-e, hogy a törvényhozó, a ki gátolja a nőt abban, hogy lopva s titokban kivonja magát rendeletéi alól, megengedje ugyanannak, hogy nyíltan felmentse az alól magát, s így lerontván saját művét, egy oldalról fölszabadítson arra, a mit más oldalról tilt?

És csakugyan maga azon írók többsége is, kik megengedik a nő lemondásának érvényességét, kénytelen elismerni, hogy c tan ellenkezik a senatus-consultumnak úgy szellemével, mint szövegével, s hogy ez csak későbben hozatott be oly jogtudomány által, mely a szenátus tilalmát kijátszani törekszik a magyarázat ürügye alatt. Önként elismerem, hogy néhány századdal későbben ez volt a jogtudomány iránya, mint ezt a tanulmány folyamában ki fogom mutatni. De, hogy a klasszikus jogtudósok korában, s azonnal a senatus-consultum kihirdetését követő időkben sikerült volna annak értelmét természetéből kivetkőztetni s alkalmazását meghamisítani, ezt csak a leghatározottabb törvényszövegek alapján lehetne elhinni.
S mi az, a mit ellenünkben fölhoznak? egy decisio, mely jól értelmezve, inkább részünkre szól és más két hely, Iustinianustól származó, melyeket, ha a nőnek meg lett volna engedve egyenesen lemondani kifogásáról; mert ez esetben, hogy teljes biztosítékot adjon a hitelezőnek, csak ki kellene nyilatkoztatni, hogy lemond, s e perctől fogva kifogása el lenne veszve; ha tehát a nő, lemondása után is, in iure és cautió által tartozik biztosítást adni, hogy nem él kiváltságával, ez nyilván azért van, mert lemondása után is, s ennek dacára, megtartja kiváltságát s a prétor megadhatja neki a kifogást, melyről lemondott. Megengedem egyébiránt, hogy e cattió sajátképen csak a törvény felötlő céljok lévén nem alkalmazni; hanem eltörülni a klasszikus jogot; távol kell tartani a jelen vitától; megmagyarázásuk ideje későbben jő majd.

Most már bevégezhetem a római jogtudomány ide vonatkozó tanának e vázlatos előadását; s ugyanazon elv fölemlítésével fejezem azt be, melyet annak élére tűztem: a nők intercessiója kárhoztatva van, mint a közrenddel s jó erkölcsökkel ellenkező. Innét van, hogy a senatusconsultum Velleianum tilalma nem a nőnek férje javára szolgáló intercessióját sújtja (ez már el volt tiltva i, hanem annak intercessióját idegen javára. Innét van, hogy a tilalom feltétlen; hogy lerontja a kötelezést lényegében, s hogy nem lehet azt sem kijátszani, sem magáról lemondás által elhárítani. Ilyen a jogtudomány s az uralkodó doctrina nem csak a senatusconsultum kihirdetése korában, hanem két századdal későbben is, a klasszikus jog hanyatlásáig. Mi volt e törvény további sorsa, midőn a római jog, elválva a pogányságtól, alkalmazkodni volt kénytelen egy új valláshoz, s új népekhez? Most már az ókor befejeztetett; a középkor kezdődik, s nem kísérhetjük tovább a régi római intézmények történetét a nélkül, hogy azokat közelebb ne vigyük a keresztyén és germán intézményekhez, melyek érintése azokat megújítja és átalakítja.


Forrás: Részletek Gide Pál: A nők joga (Tanulmány a nők magánjogi helyzetéről) c. munkájából. Fordította: Tóth Lőrinc