logo

XXI Februarius AD

Második korszak III.

Végig nézve a régi intézmények hanyatlásán s bukásán, most már kísérni fogjuk az új törvényhozás haladásait, mely kikerülhetetlen visszahatásnak engedve, törekszik a nagyon is fölszabadított nőt iga alá visszavezetni. De a jogi korlátozások, melyeket behoz, alaposan különböznek azoktól, melyeket a régi jog állított fel, s melyek képét az előbbi fejezet tüntette elő: ezeknek alapja egyedül a család érdeke, s tárgyai a nőnek atyja, férje, atyai rokonaival szemközt fennforgó viszonyai voltak; ellenben az új jogi korlátozások közérdek szempontjából lettek megállapítva, s a nőnek nem a rokonai, hanem az idegenek irányában való viszonyait szabályozták; a nő nem mint feleség, mint leány, vagy nővér tétetett jogilag tehetetlenné, hanem mint asszony; jogi tehetetlenségének oka: a nem, s azzal járó fragilitas, imprudentia, imbecillitas sexus (gyarlóság, előrelátás hiánya, nemi gyengeség).

A törvényhozó első lépése ez új utón félénk és határozatlan volt. Az Oppia törvény a nők fényűzése ellen eredetileg csak ideiglenes és provisorius rendszabály volt, csüggedés és aggodalom percében fogadva el, mikor Hannibal győzelmei Rómát a végveszélytől csak egy-két lépésnyi távolságra hozták. A veszély elmúltával, e törvényre is az a sors várt, hogy elenyésszén. De Hannibálnál is félelmesebb ellenség fenyegette Rómát egész hatalmával: a fényűzés és tobzódás hatoltak belé minden oldalról, s ezek elő haladásának meggátlására úgy vélték, hogy az Oppia törvényt állandósítani kell.
Az idősb Cato, akkori consul, harapós beszéddel ellenezte eltörlését, melyet Titus Livius tett halhatatlanná. De az öreg Cato nem volt már századának embere: „Utópiáját a múltba helyezte,“ mint mondják. Az Oppia törvény eltöröltetett s a római nők bebizonyították e napon, hogy, befolyásuk elég erős volt a legparancsolóbb s legmakacsabb consult legyőzni. Későbben mégis Cato és barátai fölülkerekedtek, s a lex Oppiát fényűzési törvények szakadatlan sora követte, mely egészen Augusztus idejéig nyúlt. Szükséges-e mondani, hogy az erkölcsök nem javultak ez által? A nők fényűzése korlátozásának legjobb eszköze volt: kiszárítani annak forrását s gátolni őket a meggazdagodásban. Ez volt egy új törvény célja, melyet Cato éppen annyi eréllyel, de már több sikerrel védelmezett, mint előbb az Oppia törvényt.

A nők háromféle módon gazdagodhattak: örökösödés, ajándékozás, végrendelet által. A mi az ajándékozást illeti, ezt egy új törvény, úgy a férfiak, mint a nők részére, igen szűk körű megszorítások alá veti. Hátra volt még a végrendelet és az örökösödés. Előbb a végrendelettel foglalkoztak. A törvényes örökösödések kevesebb veszéllyel fenyegettek, mert ezek csak azoknak a nőknek juthattak, kik mindig törvényes gyámság alá voltak helyezve, s következőleg nem kötelezhették magokat s nem rendelkezhettek javaikról. Főképen abban kellett tehát gátat venni, hogy a nők végrendelet által ne gazdagodjanak: ez volt a Voconia törvény célja.
Ez a törvény nem állít föl feltétlen tilalmakat; Cato és Voconius, hogy ama nép szavazatait megnyerjék, mely éppen most szüntette meg az Oppia törvényt, kényszerítve voltak kerülő utat tenni s félrendszabályokhoz folyamodni. Innét ama bonyodalmas s látszólag ellentétes rendelkezések, melyek a Voconia törvényt egyikévé teszik a legmegfejthetetlenebb rejtett szavaknak, melyek valaha a tudósok éleseszűsége alá bocsáttattak.
Először is, ez a törvény nem alkalmaztatott minden végrendeletre: nem lévén más célja, mint hogy a nők fényűzését visszaszorítsa, megelégedett azzal, hogy a nőket csak oly örökösödéstől fossza meg, mely a fényűzést táplálhatja, azaz: a gazdag örökségektől. A tilalmak tehát csak a gazdagok végrendeleteit érték, hihetőleg azokét, kik legalább is 100,000 ass-al bírtak.

Aztán e törvény nem sújtott a nők javára szóló minden végrendelkezést, hanem csak a következőket: először az örökös-nevezést; bármi volt annak értéke: a gazdag végrendelkező nem nevezhetett nő-örököst örökségének bár csak a legkisebb töredékére nézve sem; másodszor a hagyományokat Qegatumokat de csak ha túlságosak voltak: a gazdag végrendelkező nem hagyományozhatott egy nőnek több vagyont, mint a mennyit hagyott a kinevezett örökösnek; a nő tehát sohasem kaphatott többet, mint legjobb esetben az örökség felét. Úgy látszik, hogy a törvény alkotói kedvező színnel s különös ürüggyel akarták leplezni e második tilalmat, mely keményebb az elsőnél, a végrendelkező saját érdekére hivatkozván: a törvény, fenntartva a kinevezett örökös számára az örökség egy részét, érdekévé tette annak az elfogadást, s így biztosította a végrendelet érvényességét. A lex Voconia e fejezete hihetőleg kiterjedt mindkét nemű hagyományosokra.
A most kimutatott határok közt, a Voconia törvény jogkorlátozása általános volt, s az alól a végrendelkező egyetlenegy leánya se volt kivéve. S ez egyelőre megfoghatatlannak tűnik fel; mert a Voconia törvény, mint már mondtam, nem érintette a törvényes örökösödéseket, s az örökösödési törvény az egyetlenegy leánynak oda adta végrendelet nélkül elhunyt atyja egész örökségét. Hogyan érthető, hogy egyazon törvényhozó egy részről meghívja a leányokat az atya utáni örökösödésre, más részről megtiltja az atyának, hogy azok javára végrendelkezzék? Talán ez lehet az oka: a leány csak azon föltétel alatt lehetett atyjának törvényes örököse, ha ki nem lépett az atyai családból, de ez esetben, mindenkor atyai rokonai gyámsága alá volt helyezve, s gazdagodása kevés jelentőséggel bírt, miután az összes általa szerzett javak, a gyámság hatálya folytán, mint-egy mozdulatlanokká lettek kezei közt.
Ellenben, a leány örökössé neveztethetett atyja által, ha kilépett is a családból, s ha abban bennmaradt. az atyai végrendelet, mely őt örökössé tette, föl is menthette minden törvényes gyámság alól. E két esetben a leány csalóka gyámság alá jutott, mely őt vagyona uráúl hagyta. Már pedig a törvény nem azt akarta, hogy egy nő se legyen gazdag, hanem csak azt, hogy egy se lehessen egyszersmind gazdag és független, s egy se ronthassa meg a régi erkölcsöket pazarlásai botránya által.

Későbben, midőn a törvényes gyámság elvesztette erejét, és kijátszások által meghiúsították, a Voconia törvény elégtelennek találtatott, és szükségét érezték annak, hogy a nők jogai nem kevésbé korlátoztassanak a törvényes, mint a végrendeleti örökösödésben. De ebben is meg kellett még most elégedni félrendszabályokkal. Megkímélték a leányok jogát, s csak az atyai rokonokét érintették. A két nem concursusa s egyenlő osztálya csak az oldalagos örökösödés első fokán, nővérek és fivérek közt tartatott fenn; azon túl, a legközelebbi agnátusok (atyai rokonok) csak a legtávolabbi cognátnsok (anyai rokonok) után örököltek. Ez újítás ugyanazon célból létesült, mint a Voconia törvény, melynek rendszerét kiegészítette.
De a törvény célja nem lett elérve: tilalmait kijátszották a tideicommissumok által, s a törvényhozó kényszerítve látta magát tűrni a nők meggazdagodását, hogy előmozdítsa a hozományt és a házasságokat. Sohase voltak a nők oly gazdagok, mint a császárság kezdetén, s főkép sohasem éltek oly botrányosan vissza gazdagságukkal. Már nem csak a fényűzést, hanem mindennemű bűnök kiáradását kellett gátolni: az e célra Augusztus által hozott számos törvény nem csak bővítette, de csaknem elnyelte a Voconia törvényt.

Elérkeztem itt a híres Julia és Papia törvényekhez. Csak kevés szót mondok azokról, mert rendelkezéseik csak egynémelyikével érintik tárgyamat. Rendeltetésük az volt, Augusztus politikájában, hogy a házi törvényszékek és Censura régi intézményeinek helyébe lépjenek, polgári büntetésekkel sújtva a rendetlenkedést és botrányt. Így például a paráznaságért elitéit nők, s ezek száma nagyobb volt, mint hinné az ember, nem tanúskodhattak a bíróságok előtt, nem köthettek törvényes házasságot, nem neveztethettek örökösökül s nem nyerhettek hagyományt vagy hitbizományt. E két utóbbi tilalom érte a rimákat, a komédiásnőket is, s minden becstelenséggel bélyegzett nőt.
A tisztes erkölcsű nők is csak úgy kaphattak hagyományt és végrendeleti örökséget, ha férjhez mentek s gyermekeket szültek. A nőtlenség ellen intézett büntetések mellett, melyek egyébiránt férfiak és nők ellen egyaránt alkalmaztattak, a törvény számos kiváltságot is állított fel a több törvényes gyermekkel bíró házasok javára. Végre, említenem kell az oly férj ellen megállapított pénzbeli büntetéseket, a ki jogtalanul vált el, vagy elválásra adott okot rossz viselete által.

Midőn Augusztus e különféle törvényeket javaslatba hozta, erélyes ellenállásra talált. A római nép, mely néma közömbösséggel nézte Összes szabadságai fölforgatását, föllázadt, midőn bűneit akarták érinteni, s zajos népgyűlés vetette vissza a senatus javaslatát. A fejedelem hátrált, jobb időt választott, s végre keresztülvitte törvényét. De nem érhette el, hogy meggátolhassa, vagy csak mérsékelhesse is az erkölcsi kicsapongást, s gyászos tapasztalás által győződhetett meg, hogy könnyű a kényúrnak megvontam s megvesztegetni a közerkölcsöket, de nehezebb azokat helyreállítani.

A törvényhozónak a kicsapongások fékezésére irányzott minden törekvése új és még túlzottabb kicsapongásokat idézett elő. A törvény képtelenekké tette a nőtleneket hagyományok szerzésére, s házasság nevével fedezték a legbecstelenebb közösüléseket; házasodtak, mint Plutarchos mondja, nem azért, hogy örökösöket, hanem hogy örökséget kapjanak. A törvény büntette a párazna nőket, mindig kivéve a rimákat, s voltak római matrónák, akik hogy a paráznaság büntetését kikerüljék, nyíltan űzték a rimák életmódját. A törvény számos kiváltságot adott a több gyermekű polgároknak; hogy a férjek e kiváltságok megszerzését az által igyekeztek elérni, fölbátorították nejeik kicsapongásait.
A fékezés biztosítására szükségesnek tartatott, hogy a törvény minden polgárt fölszólítson: a büntető bírónál följelenteni nem csak a parázna nőt, hanem a férjet is, ki beleegyezett neje paráználkodásába. S minthogy ezen az erkölcsiség ellen elkövetett vétségek miatt fizetett pénzbeli büntetések nagy része az állam pénztárába folyt, az állam Rómában és Itália szerte zsolddal ellátott föladók egész légióit terjesztette el a családok szégyenének kikémleléses közzétételére. Ilyenek voltak a törvények, melyeknek Augusztus a szemérem-törvények címét adja, s melyek által a régi erkölcsök helyreállításának dicsőségét veszi igénybe. A közerkölcsiség és szemérem sohase, még Octavius és Tiberius gyalázatos századában sem voltak szemtelenebből megbecstelenítve, mint akkor, midőn e fejedelmek azt akarták láttatni, hogy azokat védelem alá veszik.

A római törvények még tovább is mentek az erkölcsi reformot illető törekvésükben; nem csak arra szorítkoztak, hogy büntessék a nőt kicsapongásaiért, megtiltották neki még azon cselekvéseket is, melyek bár nem törvényellenesek, de kisodorták volna őt a tartózkodó állásból, mely neméhez illik. Az erkölcsök szigora egykor a házi tűzhelyhez láncolta a nőt: a törvények, e példát követve, azt akarták, hogy a nő jogi tevékenysége magán ügyei-körébe rekesztessék, s megtiltottak neki minden cselekményt, mint neme kötelmeivel összeférhetetlent, melyek által mások ügyeibe avatkozott volna. „Ne contra pudicitiam sexui congruentem alienis causis se immisceant, ne virilibus officiis fungantur mulieres. “

A régi törvény alatt a nők fölléphettek a törvényszékek előtt úgy önmagok, mint mások ügyeiben, de e joggal annyira visszaéltek, hogy a mint mondva van, zavart és botrányt idéztek elő az igazságszolgáltatás körében. A prétor tehát, egy edicturna által, megfosztotta őket a postulálás, azaz: a törvényszék előtt mások részére megjelenés jogától. Nemsokára a prétornak e tilalma kiterjesztetett; meg lett tiltva a nőnek bármely törvénykezési eljárás mások helyett; képtelennek lett nyilvánítva tőzsde (pénzintézet) nyitásara, még tanúskodásra való képessége is kétségbe vonatott; végre megtiltatott neki mások tartozásáért kötelezést vállalni, s ez volt tárgya a Senatusconsultum Vellejanum-nak, amely mint látjuk, szükséges kiegészítésül csatlakozik a törvényhozás ez egész rendszeréhez.

És most, mielőtt bezárnék ez általános észrevételeket e különféle törvények fölött, kérdjük, mi sorsuk lett? Mindnyájuk felől csakhamar el kell ismerni, hogy hatálytalanok és hiábavalók, s nem is soká késett, hogy megszűnjenek. A fényűzési törvények, oly gyakoriak Augusztus koráig, e fejedelem óta megszűnnek. A Voconia törvény már szokáson kívül volt Aulus Gellius idejében. A pápiusi törvények, folytonosan módosítva és átdolgozva, végre elenyésztek a keresztyénség haladása előtt; egyedül a Senatusconsultum Velleianum maradt fenn, ez túlélte a császárságot, s még Róma meghódoltatóira is átszállóit. Elhajlítva eredeti rendeltetésétől, új szokásokhoz simult; helybeli és ideiglenes kívánalmakból eredve, úgy találták, hogy állandó s általános szükségeknek felel meg. S ide értünk tanulmányunk középpontjához; állapodjunk meg egy perezre s keressük föl a Pandectákban, senatusconsultumunk hivatalos fejtegetői nyomán, mi ez intézménynek értelme és szelleme.


Forrás: Részletek Gide Pál: A nők joga (Tanulmány a nők magánjogi helyzetéről) c. munkájából. Fordította: Tóth Lőrinc