logo

XXV Februarius AD

Második korszak II.

A régi jogban négy házi hatalom korlátolta minden értelemben a nő függetlenségét: az atyai hatalom s a férji hatalom, mely személyére gyakorolta befolyását; a gyámság és a manus, mely vagyonára alkalmaztatott. Csak az imént mutattam ki, minő erkölcsi és politikai okok vonták szükségkép magok után e különféle hatalmak közös romlását. Most elő fogom adni, mily módon fejeztetett be e romlás.
E négy hatalom, úgyszólván, egyik a másikon surlódva törött Össze. Természetes összeütközés volt az atyai s férji hatalom közt, a leány férjhez menvén, úgy atyja, mint férje ura lett személyének; az állam közbeszólott, s röviden keresztül vágott a küzdő feleken, egyszerre korlátolva a férj és atya jogait. Hasonló gyökeres Összeférhetetlenség létezett a gyámság és a manus között, a manus véget vetett a gyámságnak, s megfosztotta a nő családját, hogy a férjét gazdagítsa; egyre-másra a gyámságot a manus felforgatására, s a manust a gyámság lerontására használták.
Már kimutattam, miképp intéztetett a manus ellen, a gyámok érdekében, első és mély támadás ugyanakkor, midőn az megszűnt szükséges következése lenni a házasságnak; látni fogjuk, mint lett végre a manus. már egyszer elválasztva a házasságtól, csupán oly eszközzé, mely az asszonyoknak arra szolgált, hogy felszabaduljanak a gyámság alól. De menjünk a részletekre s tekintsünk végig, egyenkint külön-külön e négy intézményen.


I.
Az atyai hatalom a leány fölött kétféle megszorítás alá esett, melyek egyike különösen csak a leányra, másika mindkét nemű gyermekekre vonatkozott. Csak az elsővel kell foglalkoznom. Először is, az atya köteleztetett leányát hozománnyal ellátni. E kötelességet Augusztus egy törvénye állapította meg, s későbben Septimius Severus egy rendelete általánosította. A férjhez adandó leány a bíró segélyét vehette igénybe, nem csak akkor, ha az atya vonakodott neki hozományt adni vagy házasságába beleegyezni, hanem akkor is, ha kijátszotta e kötelességet, elmulatszván számára férjet keresni.
Az atya, kényszerítve lévén leányát férjhez adni, e férjhez adás által elvesztette hatalma egy részét. Már nem oldhatta fel a házassági szövetséget, mint előbb, s nem ragadhatta el a leányt férjétől, kinek azt oda adta. Antoninus Pius erősbekké tette a férj jogait az atyáéinál; a törvényszékek, melyek szükség esetében kényszerítették az atyát beleegyezni a házasságba, kényszeríthették arra is, hogy tiszteletben tartsa a végbement házasságot.
Végje a nő, akár özvegyen maradva, akár elválva, visszavette a hozományt s ebben függetlensége elemét találta. A hozomány valóban a leányra nézve saját patrimóniumot képezett, mely bizonyos mértékben megmenekült az atyai hatalom befolyása alól. Az atya csak tulajdonostársa lett leányának, s a hozományt keresetek foganatosítására annak közrehatása volt szükséges.


II.
Ha a császári törvények korlátozták az atya hatalmát, hogy helyet csináljanak a férj jogainak, ugyanakkor megszorították a férj jogait is, hogy szabadabb tért engedjenek az atyai hatalomnak, s főkép a közhatalomnak. A régi rómaiak nem mocskolták be a vétkes nőt a nyilvános törvényszéki viták szennyével; azt akarták, hogy a házi gyalázat a család kebelében maradjon eltemetve, s a férjet és az atyát rendelték a nő teljhatalmú bírálvá, élet és halál jogával. Augusztus alatt az állam gondoskodik a férj becsületének megbosszulásáról: minden polgár a büntető törvényszékek elé vezetheti a paráznasággal gyanúsított nőt; a férj, ha maga akar magának igazságot szolgáltatni és megöli nejét, ha szinte tetten érte is azt, gyilkosként büntethetik. Csak az atya tartotta meg jogát, hogy a bűnelkövetés percében megölhesse leányát és bűntársát.
De hát megtartotta e a férj legalább régi bíráskodási jogát a kevésbé fontos hibák s kevésbé szigorú büntetések tekintetében? E büntetések egykor leggyakrabban az eltaszításban s a hozomány vagy annak egy része elvesztésében állottak, melyet maga a férj mondott ki a családi tanács megfontolása után, s a censor ellenőrzése alatt. De a köztársaság hanyatlása után azt látjuk, hogy az atya és férj bíráskodását a közbíró helyettesíti: a házi törvényszék helyébe lép a iudicium de moribus melynél egy a prétor által nevezett bíró vizsgálja a válási ügyeket, kutatja, mint a censor, a nő viseletét, s ha ez bűnös, megfosztja a hozomány egy részétől, vagy az egész hozománytól is. Ezentúl a válás nem a család dolga, nyilvános cselekménnyé lesz, s Augusztus megköveteli, hogy hét tanú jelenlétében foganatosittassék.
A férj nemcsak megfosztatott hatóságától a nyíilicet occidere. Ilacc lex abolita est lege Julia, quac iussit adulterii cognitionem ad judices referre. (Collat. IV. 10., 12., 13.) A régi férji bíráskodásnak Tacitus által (Altnál. XIII. 32.) idézett példája csak végső visszatérés az elévült szokáshoz:
„Is prisco instituto. Aul. Gellius, X. 23.: „Vir cum divortium fecit mulieri judex pro censore est; imperium quod videtur habet. Si quid, perverse tetrcqiie factum est a muliere, multatur; si vinum bibit, si cum alieno viro probri qui fecit, condemnatur”

„Divortiis modum imposuit” nyilvános köztörvényszékek által, hanem maga is felelőssé lett a törvényszékek előtt, neje irányában való viselete miatt. A régi jogban, a nejével rosszul bánó s azt igazságtalanul eltaszító férj csak a censor s az istenek előtt volt felelős; a pénz, melyet le kellett tennie Ceres oltárain, csak a házasságvédő istennő ellen elkövetett sejtés büntetése volt. De az erkölcsök lazultával s a vallásos hit enyésztével ez a pénzbeli jóvátétel szükségként elvesztette eredeti rendeltetését s vallásos jellegét, s a bíróságok előtt behajtható polgári tartozássá lett.
A bíró, ki a „iudiciimi de inorilnis“ folytán szabályozta az elválás következéseit, nem kevésbé tartozott vizsgálni és büntetni a férj vétségeit, mint a nőéit, s ha az elválás a férjnek volt betudható, a hozomány mennyiségének megfelelő pénzbeli kárpótlást engedélyezni a nőnek. Augusztus törvényei határozott szabályok alá vetették e bíróságokat, és a jogtudomány, kiegészítve e törvényeket, szabatosan meghatározta az okokat, melyeken kívül minden elválást büntetni kellett.
Végre, mint az atyai, úgy a férji hatalom is egyszerre két oldalról támadtatott meg. A férj fokonként elveszti a nő személye fölött való jogaival az annak vagyona fölött való jogait is. A nutnits elenyészik, a hozomány átalakul: előbb a félj annak teljes ura volt, Augusztus alatt nem egyéb már, mint, némileg, annak felelős őre, s csak neje egyezésével idegenítheti el a hozomány tőkéjét.


III.
Az atyai és a férji hatalom meggyengültek, de a nélkül, hogy valaha elenyésztek volna, mert magán a természeten alapultak. Ellenben, a két hatalom, melyről most beszélni fogok, a nők fölötti gyámság s a wums, tisztán római intézmények, s mióta a római jog helybeli jellegével, kezdetleges eredetiségében, elveszett: ezek is elenyésztek minden nyom nélkül. A római gyámságnak általában (értve úgy a kiskorúak, mint a nők fölötti gyámságot) ugyanazon változásokon kellett átmennie, mint minden egyéb házi hatalomnak.
Például, a kiskorúak fölötti gyámság eredetileg családi jog volt. A közhatalomnak semmi gondja se volt azon gyámságra, mely vagy az atya által választott egyént, vagy a gyámgyermek legközelebbi rokonait illette, de sohasem illetett valamely idegent. Ez bizonyítja, hogy a gyámság a rokonoknak inkább joga, mint terhe volt, mely reájuk háramlóit, ha nem voltak is azon helyzetben, hogy azt gyakorolhassák. De lassankint a törvények s a közhatalom szóltak közbe: előbb a köztisztviselők kötelessége lett gyámot adni az árváknak. kik szülök nélkül maradtak, azután áltatok választott gyámot tehettek a gyámság viselésére alkalmatlan rokon helyébe is; végre a gyám ellenőrzésük alá helyeztetett és semmi fontos cselekvényt sem teljesíthetett beleegyezésük nélkül. A gyámság már csak teher lett, s házi hatalmat képező eredeti jellegéből csupán a nevet tartotta meg.
A kiskorúak fölötti gyámság története ugyanaz a nők fölötti gyámságéval. E gyámság is jog volt s aztán teherré lett; a gyámok érdekében létesült, s aztán a nők érdeke alá rendeltetett. De, míg e változás a kiskorúak fölötti gyámságban, fejlés és haladás volt; a nők fölötti gyámságban, ennek romlását idézte elő. S valóban, a kiskorúak fölötti gyámságnak igazi alapja a gyámgyermek természetes tehetetlensége, miszerint e gyámság annál jobban felel meg természeti rendeltetésének, minél inkább aláveti a törvény a gyámot a gyámolt érdekeinek.
De a nőt nem tekintette a római törvény természeténél fogva tehetetlennek, s ha némi jogképességhiánnyal sújtotta, ez a család, azaz: gyámjai érdekében történt: miután a gyámok érdeke nem volt már vele ellentétben, a nő visszanyerte természeti képességének teljes gyakorlatát. A nőnek idegen gyámokat adni, kiknek nem állott érdekükben cselekményeit ellenőrizni, valósággal annyi volt, mint nekik teljes szabadságot adni. És így ez új gyámság csak árnyéka volt a réginek, s mint Cicero mondja: a régi gyámok függésben tartották a nőt, az újak a nőtől voltak függésben.

Minők voltak tehát ez új gyámok, s hogyan vettettek ki hatóságukból a régi törvényes gyámok, hogy azoknak helyet adjanak? Előbb a végrendeleti gyámok léptek fel. Tudjuk, hogy az atya, ki hatalma alatt tartotta leányát, gyámot adhatott ennek A végrendeletében. A meghalt férj, in manu tartván nejét, hasonló joggal élt; sőt joggal ruházhatta, fel azt, hogy maga válasszon magának gyámot (optivus tutor), s e rendeletét úgy értelmezték, hogy ti no minden egyes cselekménynél, melyet teljesített, megújíthatta szabad választását, s egyik szabadon választott barátjának segélyét vehette igénybe. E különféle gyámok, kiknek nem állott érdekükben gyámoltjokat feszélyezni, vagy azok fölött őrködni, csak forma kedvéért viselték a gyámságot, s a valóságban csupán arra valók voltak, hogy megmentsék a nő az igazi gyámságtól, atyai rokonaiétól.

Következtek ezután a dativus, azaz: a közhatóság által nevezett gyámok. Látjuk itt megjelenni s egyazon utón haladni a közhatalom avatkozását, ugyanazon-időben, mint a kiskorúak fölölti gyámságban. Az első törvény a közhatóságot csak arra kötelezi; hogy gyámot adjanak oly nőnek, kinek nincs törvényes vagy végrendeleti gyámja. Későbben egy egész sora a törvényeknek és senátus-consultumoknak dativus gyámokat állít a tehetetlen, vagy a gyámság viselésében gátolt törvényes gyámok helyébe. Ha a törvényes gyám kiskorú, beteges, őrült: a nő. kinek rendezni való fontos ügye van, a magistrátushoz folyamodik, hogy adjon neki gyámot ez ügyre nézve; sőt a törvényes gyámnak távolléte is elegendő arra, hogy a nő dativus gyámot neveztethessen, s e nevezés által mindenkorra felszabadítsa magát a törvényes gyámság alól.
Végre, még egy költött módhoz is nyúltak, mely Ível az atyai rokonai gyámsága alá helyezett nő elérhette célját, hogy azokat tetszése szerinti gyámokkal helyettesítse. A manus szolgált eszközül a törvényes gyámság fölforgatására. A nő manus alá vetette magát, nem azért, hogy férjhez menjen, hanem csak forma kedvéért, összebeszélvén egyik előzékeny barátjával, ki másnap lemondott hatalmáról. Ez által az agnatio (vérrokonság) kötelékei megszakadtak, a nő végrendelkezési jogot szerzett, s egy általa választott férfi kényelmes gyámsága alatt teljes függetlenségre tett szert.

A régi írók mind e különbféle gyámságot egy osztályba sorozzák, szemközt a törvényes gyámsággal, s csakugyan, a törvényes gyámság s ez új gyámságok közt gyökeres ellentét van: a törvényes gyámság a vagyonnak a családnál leendő megtartása hatalmas érdekén alapszik; a többi gyámság csupán névszerinti, s nem bír más céllal, mint hogy kijátssza az elaggott törvényt. A törvényes gyámok, saját érdekük egyedüli bírái, nem kényszeríttethetnek, hogy egyezésüket adják; a többi gyámok, egyszerű figuránsok a törvényes szertartásoknál, arra hivatvák, hogy játsszák szerepeiket, ha megtagadják egyezésüket, a prétor szorítja erre őket. A törvényes gyám saját tetszése szerint rendelkezik gyámi jogáról, s visszakövetelheti azt magának, vagy elvetheti magától elidegenítés által, az új gyám köteles elvállalni a terhet, mely reá nehezedik. Végre a tör-vényes gyám hatalma szakadatlanéi állandó, ellenben, ha a nő gyámot választ vagy a közhatóságtól gyámot nyer (optivus és dotivus gyám), ez csak határozott ügyre terjed, s ez ügy befejeztetvén, a gyámság megszűnik és a nő gyám nélkül van, szabadságában állván, ha új ügy szükségessé teszi, ismét új gyámot választani vagy kérni.

A gyámságnak e két faja, a császári törvényhozás alatt, nem bírt többé létokkal. A törvényes gyámságnak bukni kellett a régi arisztokratikus intézményekkel; a többi gyámságnak el kellett enyészni a régi törvényes formalizmus végső maradványaival. Augusztus megkezdte ezt az által, hogy a több gyermekű anyát fölszabadi tóttá minden gyámság alól; Claudius elnyomta az atyai rokonok gyámságát; végre Theodosius egy edictuma, minden nőt felruházván az anyaság kiváltságaival, mind valamennyit fölmentette a gyámság alól.
De az atyai rokonok jogát a nő vagyonára még mélyrehatóbb támadás érte: a gyámsággal együtt elvesztették örökösödési joguk biztosítékát, majd magát ez örökösödési jogot is elragadták tőlük. Adrián alatt a nő végrendelkezési jogot nyert, azaz: jogot arra, hogy atyai rokonait megfoszthassa; Maré Aurél alatt maga a törvény fosztja meg ezeket, elébük tevén az elhunytnak gyermekeit; későbben elébük fogja tolni még mindazon oldalrokonokat, kik vér szerint közelebbek. A régi arisztokratikus és politikai család lerontatott a közhatalmak összpontosítása által, s helyén csakhamar új család alakult, a természeti törvény alapjain, s a keresztyénség ihlete alatt.


IV.
Amaz időben, midőn a házasság szent és feloldhatatlan egyesülés volt, a manus annak természetes következése volt. A törvény, örökre elválasztva a nőt régi családjától, minden érdekét összevegyítve a férjével, nem tett egyebet, mint magok a házasok óhajtásának felelt meg. De a házassági kötelék meglazulása s a válások gyakorisága után, a manus lehetetlenné lett. Nem lett volna e nevetséges, visszavonhatatlan hatályokat kötni oly egyesüléshez, mely gyakran csak egy nap szeszélye volt?
Itt nem találunk, mint a gyámságnál, egész sor törvényhozási intézkedést, mely rést tör egy szilárd és hatalmas intézménybe. A mamis önmagától elesik, a nélkül, hogy erőszakkal kellene fölforgatni. Némileg már elvesztette alapját azon napon, midőn az atyai rokonok érdekében, elválasztatott a házasságtól: azon perctől kezdve, hogy megszűnt törvényes kellék lenni, az erkölcsök haladása elegendő volt eltörlésére. Nem is lehet elenyésztének határozott keltét kijelölni; Gaius, Ulpianus, Papinianus úgy beszélnek még róla, mint érvényben fönnálló intézményről. De őrizkedjünk ebből azt következtetni, hogy korukban is még úgy állott fenn, mint ahogy azt leírtuk. Százados intézmények nem tűnnek el egy nap alatt: folytonosan haladó elerőtlenedés előzi meg s készíti elő bukásukat.
A manus sem tesz kivételt az általános törvény alól s óhajtanám kimutatni, mily csorbulások érték, mielőtt romlása befejeztetett. Az az intézmény, mely a manust megmásította s elkorcsosította, a hozomány volt. A manus, mint előadtam, alapjában általános közösség rendszere volt s addig míg a házasságok föloldhatatlanok voltak e rendszer minden szükségnek megfelelt, de midőn az elválások szaporodtak, érezni kezdték szükségét, hogy a nő vagyona elkülönülhessék és félre tétessék, és föltalálták a hozományi rendszert. Ez az új rendszer elvei behatottak a mitnusba s átalakították azt.
Előbb az a szokás jött divatba, hogy megígértették a férjjel, a conventio in manum alkalmával, válás esetében visszaadni a nőnek a vagyon egy részét, melyet magával hozott: ez már valóságos hozomány volt. Későbben oda jutottak, hogy e szokásos záradékot beleértették, s a férjet mindenkor kötelezték, válás alkalmával, mindazon javakat visszaadni, melyeket a manus folytán szerzett. Ettől fogva a manus a helyett, hogy általános közösség lett volna, nem egyéb volt, mint általános hagyomány-rendelés. Itt van helye megállapodni egy perciga hozomány intézményénél s kimutatni: hogyan segítette az elő a nő fölszabadulását.

A hozományadás, mint mondám, igen ritka a régi Rómában, a süllyedő rómaiaknál mint a görögöknél, szokott és majdnem lényeges föltétele lett a házasságnak; s minthogy romlott társaságban a törvénynek kell a házasságra buzdítani, végre törvényesen kötelezővé vált. E kötelesség terhelte a férjhez adott leánynak nem csak atyját, hanem atyai rokonait is, sőt olykor azt is látjuk, hogy az állam látja el hozománnyal a vagyontalan leányokat.
Nem volt elég a hozományadást biztossá tenni, biztosítani kellett annak megtartását is, s ezt célba is vette a császári törvényhozás. Gondoskodott a hozomány megvédéséről nem csak a férj pazarlása, hanem a nő támadásai ellenében is; a nő sem egyezését nem adhatta a hozománynak jelzálogúl adására, sem jótállást nem vállalhatott férjéért, sem fel sem menthette azt, elfogadva hozományának visszaadását a házasság tartama alatt. Korlát volt fölállítva a nő és a férj vagyonai közt, a házastársak közt minden ajándékozás meg volt tiltva; végre minden szerződést, mely által a nő beleegyezett volna, hogy a hozományhoz való jogairól lemondjon vagy azokat megszorítsa, megsemmisített a jogtudomány, mint a közrenddel ellenkezőt.

De még tovább is megy a törvény, hogy annál jobban biztosítsa a hozomány megtartását, minden elvet meghajlít, a hozományt a köztörvényen kívül helyezi, megvédve azt minden törvényes eshetőségtől, melynek a patrimonium ki van téve. így, noha a nő polgári személyisége, ha a férj vagy idegen manusa alá jut, ha leánnyá fogadtatik (adoptáltatni hagyja magát), ha atyja eladja vagy felszabadítja őt, mindezen esetekben megsemmisül s minden kötelessége, valamint joga is elenyészik: a hozomány ellenáll mind e viszontagságnak, s a patrimonium általános romlása közepeit, mindig megtartja épségét. Mert, bárminők legyenek a változások, melyeken átmegy a nő polgári állapotában, mindig kell, hogy férjhez menjen, vagy egykor újra férjhez mehessen, kell tehát, hogy hozománya neki megmaradjon, s míg ha polgári állapota törvényesen képtelenné tenné is javak bírására, hozománya még is megmaradna, mint természetes tulajdonának egy neme.
Könnyű megérteni, hogy egy ekképpen szervezett hozományi rendszer függetlenséget biztosított a nő részére, bármely hatalom alá lett légyen is helyezve, mert a házi hatalmak, melyek a legnagyobb erővel hatottak a nő patrimoniumára, semmiképp sem ejthették zsákmányul a hozományi javakat. A hozomány iránti kedvezés előtt meghajlott a gyámok hatalma, kik a nő minden újabb férjhezmenetelénél a bíróság által látták magokat kényszerítve új hozományadásra. A hozomány iránti kedvezés szembeszállt az atyai hatalommal is: az atya is nem csak hozomány adására volt kényszerítve, de azt, a házasság fölbomlása esetén is, csupán leánya beleegyezésével és segélyével vehette vissza, s az ekképp visszavett hozomány éppen úgy, sőt még inkább elkülönítve és független maradt az atyai vagyontól, mint a peculium. Végre is, a hozomány elkorcsította a manust s fölforgatta az atyai hatalmat; a no tettleg, ha nem is jogilag, úrnője és tulajdonosa maradt hozományának, minden percben követelhette annak visszaadását rögtönzött elválás által; és a férj, folytonosan a hozományi keresettől fenyegetve, függő lett nejétől; Plautus találó kifejezése szerint; „elfogadván a hozományt, eladta hatalmát.“

Így enyészett el a manus; így mállottak szét a kötelékek, melyek a nőt alárendelve tartották. Egy tehetetlenség maradt még fenn: a nő nem gyakorolhatott házi hatalmat sem, mint gyám, sem mint anya. De midőn e hatalom sokat vesztett fontosságából, midőn elég volt a császár fölhatalmazása, hogy a nő gyámmá neveztessék; midőn végre Claudius és Hadrianus edictumai az anyának az atyáéval egyenlő örökösödési jogot engedtek: azt lehet mondani, hogy a két nem közti utolsó különbség is félig megszűnt, s hogy a régi polgári jog által a nő körül emelt korlátokból nem maradt fenn egyéb haszontalan romoknál.


Forrás: Részletek Gide Pál: A nők joga (Tanulmány a nők magánjogi helyzetéről) c. munkájából. Fordította: Tóth Lőrinc