logo

XXV Februarius AD

Második korszak I.

A római jog, a melyet előadtam, patriarchális intézményei majdnem kezdetleges egyszerűségével, s eljárásának majdnem barbár durvaságával, csak egy kis és szegény köztársasághoz volt illő, s ilyen volt első idejében a munkások és katonák e városa, mely egykor a világ fővárosává volt válandó. Fel akarom tüntetni e fejezetben, miképp lett e kizárólag helybeli jog, lassú, szabályos, majdnem észrevehetetlen haladás útján, és valóban emberi joggá, hogy az erkölcseikben s eredetükben legkülönbözőbb népek minden részben elvetették nemzeti intézményeiket, hogy mintegy közegyetértéssel, uralma alá vessék magokat.
A római törvény e csodás szerencséjét nagy részben éppen azon minőségeknek köszöni, melyeket homályos eredetéből merített. Megszorítva első fejlődésében a pontifexek szűkkörű formalizmusa által, éppen abból nyert nagyobb erőt s összpontosított erélyességet. Ez üdvös kényszer a római jog gyermekkorára nézve ugyanaz volt, a mi egyes emberére nézve a kemény és szigorú nevelés. Amint a tábori élet s az atyai ház szoros fenyítéke kellett ahhoz, hogy az ifjú rómaiak jelleme kiképeztessék, s annak előkészítésére, hogy szigorú engedelmesség által, később a világ uraivá legyenek, úgy volt szükséges talán az is, hogy a római jog hosszabb ideig legyen alávetve a papi jogtudomány hajthatatlan jármának, arra, hogy egykor uralkodó jog s a népek közös törvénye legyen.
De a római jog, ez eredeti minőségeihez idővel oly minőségeket is csatolt, melyeknek hiányával volt, kívülről kölcsönözve azokat. A római hatalom, terjesztvén határait, csakhamar találkozott a görög polgárosultsággal, mely akkor elfoglalta a földközi tenger összes partjait, Cumae-től Byzancig. Mindenki tudja, hogy Róma Athénnek köszöni művészetét, irodalmát, bölcsészetét, de rendesen nincs tudva, hogy annak köszöni törvényei reformját is, és hogy, ez átalakított római jogban, melyet „írott észnek“ neveztek, a görög elem nem kevesebb helyet foglal el, mint a tiszta római elem. A megelőző fejezetben szemközt állítottam a régi quintarius jogot az attikai joggal. Most már ki fogom mutatni, hogyan olvadt e két ellentétes jog egyazon jogba.

Először a szokások útján hatolt be a hellén befolyás a rómaiaknál. Alig, hogy megízlelték Romulus durva gyermekei egy finom és megromlott polgárosultság kéjeit, azonnal beleestek ők magok is a görögök bűneibe. A görögöknél még az erkölcsök romlottsága korlátolva volt az e népnek természetében fekvő mérséklet és józanság s aztán a szigorú kényszer által, melyben a nők tartattak. De ugyan e romlottság, elterjedvén egyszer Rómában, itt már nem talált korlátokra; az erőszakos és szilaj rómaiak mérték nélkül merültek abba, s minthogy a nők igen nagy szabadságot élveztek, a kicsapongás behatolt a családok kebelébe, s beszennyezte még a házi tűzhely szentségét is.

A házi tűzhely Cesar vagy Claudius idejében, megszűnt szentség lenni, nem volt többé ama régi oltár, hol a szűzies matróna a szent tüzet ápolta s naponkint bemutatta áldozatait a házi isteneknek. Már csak világias szokásoknak szolgált. Maga az atrium is átalakult. Az utazó, a ki ma vizsgálni megy Pompeji romjait s fölkeresni elpusztult házai bármelyikében az abban lakozott család nyomait, nem talál egyebet a régi atrium helyén, mint nyílt égű udvart vízmedencékkel s kutakkal. Ott fogadta a meggazdagodott római reggelenként védencei s kegykeresői seregét. Nem láthatni már ott, mint előbb, a házi asszony szövőszékét s vásznait, a mennyegzői ágyat s a házi istenek oltárán gyújtott tüzet.
Az ősök képei is eltűntek: a holtak arcának hasonlatosságára mintázott viasz álarcok helyett, melyeket megható kegyeletes tisztelet tartott fenn a házi oltár körül, most valamely görög művész műtermében összevissza vásárolt ezüst vagy márványszobrok diszesítették a dúsgazdag parvenü pompás átriumát. Új emberek, idegenek, felszabadított rabszolgák árja borította el a köztársaságot; a régi nemesség eltűnt s azzal együtt elenyészett az ősök tisztelete, a családi szellem, a múltnak erkölcseihez ragaszkodás.
A köztársaság vége óta a régi gens-ek feloszlottak, s ugyanakkor magában a családban is minden házi kötelék megtágált;1 az atyai rokonok (agnati), kiket nem egyesítettek többé a közös istenek s áldozatok, idegenek lettek egymás irányában; az egykor felbonthatatlan házasságok csak múlékony egyesülések voltak már, melyeket a testi vágy vagy a kéjelgés majd megkötött, majd ismét széttépett kény szerint; az atyai hatalom, melyet nem szentelt meg többé a vallás, s nem mérsékelt a szeretet, gyűlöletes járommá lett, mely alól a gyermekek minden módon menekülni igyekeztek, még föladás és atyagyilkosság által is.

E változásnak az erkölcsökben változást kellett maga után vonni az összes törvényhozásban is. Már említettem, hogy a régi Róma intézményei két alapon nyugodtak; a törvényen s az erkölcsökön; a törvény szűk s elégtelen volt, de a hol hiányzott, az erkölcsök helyettesítették. Midőn e két alap egyike megszűnt létezni, a római alkotmány egész épületének azonnal Össze kellett volna roskadni, ha a romba dőlt erkölcsök helyébe azonnal új törvényeket nem állítottak volna. Bizonnyal az, a ki a rómaiakról csak törvényeik után hozna Ítéletet, azt fogná képzelni, hogy az erkölcsiség s a magánerények e népnél korról korra előhaladtak, és sohasem tündököltek tisztább fényben, mint Augustus és Tiberius korában.
Az első századokban a törvényhozó nem gondol arra, hogy fékezze a csalást, az erőszakot, az oknélküli elválásokat, a meg nem érdemlett kitagadásokat, vagy akár a férji és atyai hatalom leglázítóbb visszaéléseit. Mennyivel erkölcsösebb lett a törvény Augusztus idejében! Üldözi a csalást s mindenben elégtételt ad a sértett méltányosságnak védi a nőt, á gyermeket, sőt még a rabszolgát is a családatya durvasága ellen; sújtja az igazságtalan kitagadást, korlátozza az elválást, fenyíti a paráznaságot, sőt, úgy látszik, hogy jutalmazni akarja a házi erényeket, kedvezéseivel halmozva el a férjeket, kik számos gyermeknek adnak életet.
De félre ne hagyjuk magunkat vezettetni, éppen a törvények mindemez erőkifejtése az erkölcsiség érdekében biztos jele a közerkölcstelenségnek: a jó erkölcs akkor folyamodik a törvények hatalmának végső és tehetetlen védelméhez, midőn már minden uralmát elvesztette a polgárok lelkülete fölött. Bizonyítja ezt Róma példája: a törvényhozó csak akkor kezdett ott erkölcsiséget csinálni, midőn már nem voltak jó erkölcsök.

Emez, egyedül a természeti méltányosságra alapított, s a régi quiritarius joggal annyira ellentétes új törvényhozás a görög törvényt vette előképül s mintáéi. Az új római jogban, mint Athén jogában, a méltányosság uralkodik a szoros törvényen, a lényeg az alak fölött, a felek akarata a kimondott törvényszöveg fölött, a csalás és erőszak büntetve, a jóhiszeműség védve van a furfang tőrei ellen. A törvény, mint Athénben, behat a családok kebelébe, szabályozza az összes házi viszonyokat, közhatóság védelme alá helyezi az árvákat, hozományt biztosít a nő számára s házasságra ösztönöz a kényszer által. Mindezen újítás, bármilyen ellenszenves volt is a római szellem előtt, nem kevésbé volt kikerülhetetlen: a római erkölcsök görög befolyás alá jutottak, a római törvénynek is szükségképen ugyanazon befolyás alá kellett hajolnia. Azonban a régi törvényeket nem rontotta le a külföldi befolyás, mint a régi erkölcsöket, hanem csak módosította, s kiegészítette.
A kívülről hozott törvény, a ius gentium, nem forgatta fel a nemzeti jogot (ius civile), hanem oldala mellé szervezkedett. A dualizmus, melyet a kezdetleges római jogban jeleztünk, új alakban jelent itt meg; mindegyik intézmény kebeléből, úgy, mint előbb, itt is két különböző és ellentétes elem fejlődik. E két elemet az első korszakban a törvény s az erkölcsök, a jog s a méltányosság, a polgári bíráskodás s a censura képezték. Még meglepőbb ellencognitos essquam remedia eorum, sic cupiditates prius natae sunt, quam leges, quae iis modum facerent.“

De e két jog nem állhatott fenn sokáig a nélkül, hogy egyik a másikra hatással ne lett volna: be kellett következni, hogy a ius civile és a ius gentium, ugyanazon törvénytudók által fejtegettetve, ugyanazon bíróságok által alkalmaztatva, illető sajátságaikból egyet-mást közöltek egymással. S ez valóban megtörtént a régi római formalizmusnak az új joggal való súrlódásában, elvesztette lassankint előbbi durvaságát s nyerseségét, és a méltányosság joga ismét bekebeleztetvén a római törvénybe, szabatos és rendes alakot öltött, mellyel azt a nagyon is spiritualista görög szellem föl nem ruházható. A közvetítők ezen kiegyeztetésben a prétorok voltak, ezen tisztviselők, akik évenként a nép által választva, de szorosan ragaszkodva saját jogtudományuk hagyományaihoz, egyszersmind képviselték az új szellemet s a múltnak szellemét.
A törvényszéki actiok kiosztása közben enyhíteni tudták a régi jog merevségét méltányossági excepti óik által, s ugyanakkor alávetni a méltányosságot hagyományos eljárásuk szigorú törvényeinek és szoros formuláinak. Az általok alkotott jog ekképp szerencsés összhangban egyesíti s olvasztja a legellentétesebb jellegeket: a különféleséget s az egységet, ruganyosságot az elvekben és szabatosságot a formákban, haladó és fenntartó szellemet, szóval: a görög szellemet s a római szellemet. A római és athénei genius ez összeolvadása egyszerre jött létre a jogban s az irodalomban; a latin nyelv s a római törvény, egyik mint a másik, az Attika partjairól kelt éltető szellő leheletére fejlődnek és tagúnak; s a görög eszme, római alakba öszpontosulva. úgy a jogban, mint az irodalomban, új erélyre tesz szert s új méltóságot ölt.

A római törvényhozás ez általános átalakulása közben, mi lett a családi alkotmányból? Kimutattam, hogy az ódon család inkább erkölcsök, mint törvények által kormányoztatott, s hogy az atyai hatalommal való visszaéléseknek egyedüli féke a házi törvényszék s a censura kevésbé jogi, mint erkölcsi tekintélye volt. De az erkölcsi hatalom ereje megszűnik ott, hol már nincsenek jó erkölcsök. Az erkölcsök meglazulásával a családi törvényszék Sacensura erejét vesztette, s az atyái hatalom felszabadítva találta magát minden akadály alól ugyanazon időben, midőn azt a családi vonzalmak meglazulása zsarnokibbá és elviselhetetlenebbé tette. Szükséges volt tehát, hogy a törvény lépjen fel a családok kebelében, s e szükséget ügyesen használta fel Caesar és Augusztus erőszakos politikája.
A patriciusi oligarchia idején minden család, önmagát kormányozva a bíróságok s törvények segélye nélkül, mint már mondám, külön kis köztársaság egy nemét képezte, s e köztársaság feje, a családatya, körülvéve utódaitól, védenceitől, felszabadított szolgáitól, csaknem független uralkodó volt. A Caesarok féltékeny önkényuralmának meg kell törni e függetlenséget, s egyazon színvonalra süllyeszteni az atyát s a fiút, a védurat s cliensét, a patríciust és plebeiust, a szabadon született embert s a felszabadított szolgát.

A köztársaság vége óta szálról szálra látjuk széthullani az atyai jogok oly erősen összefűzött csomóját. Ha az atya kitagadja fiát az örökségből, a törvényszék megsemmisíti végrendeletét; ha vonakodik vagy elmulasztja azt megházasítani, a bíróság kényszeríti arra; ha megöli, a császár száműzéssel bünteti; ha rosszul bánik vele, a császár reá szorítja, hogy szabadítsa fel (emancipálja); sőt a mi még több, ha rosszul bánik rabszolgáival, a bíróság kényszeríti, hogy azokat adja el, vagy tegye szabadokká, megfosztván őt tulajdonától a közhaszon tekintetéből szükséges kisajátítás egy neme által: „mert fontos az államra nézve,“ mondák az akkori törvény tudók, „hogy senki se éljen vissza vagyonával. A közbíró foglalja el az ódon házi bíró helyét; egyedül az államé a büntetés joga; ha a család feje sújtani akar, a bíróság visszatartja a kezét.
A családatya, ugyanakkor, midőn elveszti jogait gyermekei személyére, elveszti jogait azoknak javaira is; Augustus országlása óta némely pecnliumok ki vannak véve a törvény által az atyai hatalom alól, a fiú azok tulajdonosnál ismertetik, s tetszése szerint rendelkezhetik azokról még· végrendelet által is. Valamint a gyermekek s a rabszolgák, úgy a felszabadítottak is új jogokat nyernek, s a védúr hatalma meg-gyöngül s meglazul, mint minden más házi hatalom. Végre a család ez általános feloszlása közepett, a nő szintén nagyobb függetlenségre tesz szert, s felszabadul egyszerre a gyámság s a mamis alól. Ez visszavezet bennünket tanulmányunk különös főtárgyára: azt kell vizsgálnunk, mi volt az erkölcsökben s törvényekben létre jött e kettős forradalomnak befolyása a nő jogi állapotára. E tekintetben, úgy látszik, hogy az új törvényhozó sorról sorra két különböző, mondhatni ellentétes iránynak hódolt; részint felszabadította a nőt mindazon jogi tehetetlenség alól, mellyel azt a régi jog sújtotta; részint ő maga is akkorig ismeretlen jogi tehetetlenséget rótt arra. Egyazon tény magyarázza és igazolja e két ellentétes irányt.
Arisztokratikus elv: hogy a javak a családnál megőriztessenek, tartotta előbb a nőt függésben szüleitől s atyai rokonaitól, demokratikus és egyszersmind önkényes kormány alatt, mint a Caesaroké, más elveknek kellett érvényre jutni. Eljött az idő, melyben az összes házi kötelékek, melyek megannyi akadályai voltak a nőnem függetlenségének, gyámság, manus, atyai hatalom, férji hatalom, családi törvényszék, rendre meglazultak, vagy rendre szétromboltattak, s a nő felszabadulása teljessé lett volna, ha a törvényhozó szükségét nem érzi annak, hogy új rendű jogi tehetetlenségeket teremtsen azok helyébe, melyeket elnyomott. Ez új képességhiányok az erkölcsök érdekében állapíttattak meg.

Meg kell jegyezni, hogy a rómaiak, az erkölcsök megromlása s a régi intézmények elbukása fölötti panaszaikban, mind e bajnak okát készakarva a nőkre s azok gyászos befolyására hárítják, és midőn gátat emelni erőlködnek a kicsapongások féktelen árja ellen, mindig a nők azok, kiket a törvény sújt. S talán nincs is ez némi ok nélkül. Igaz, hogy helytelen volna egyedül a nőket vádolni ama romlottsággal, mely nagyon is általános volt, s azt hinni, hogy egyik nem jobban kikerülhette a bűn ragályát, mint a másik. Mégis a férfiak, bár romlottak voltak magánéletekben, közerényeik némi maradványát legalább egy ideig még fenntartották. De a mi a nőket illeti, kiknek egész élete a házi kötelességek teljesítéséből állott, ha egyszer elvesztették szeméremérzeteket, képesek lettek minden bűnre.
A házi tűzhely nem volt egyedüli színpada kicsapongásaiknak: az egész köztársaságot elárasztották izgalmakkal s rendetlenséggel. A függetlenség folytán, melyet nekik a törvények engedtek, látjuk őket, miként terjesztenek lázadást a városban, miként ostromolják lármájukkal a törvényszékeket s a tanács kapuját, táplálják az összeesküvéseket, diktálják a száműzéseket, élesztik a polgári visszavonás tüzet. Szóval, oly hatalmasak voltak bűneik által, mint az első korszak hősnői erényeik által.

A rómaiak észrevették e bajt eredete óta s keresték annak gyógyszerét. Megértették, miként arra, hogy a nők veszély nélkül szabadon hagyassanak, egyszerű és szigorú erkölcsökre van szükség, mint egykor léteztek. Látták, hogy Görögország megromlott köztársaságaiban, a törvényhozók nem mulasztották el a nőket szoros függés alá venni. Ők is azon voltak, hogy az erkölcsök kényszerét a törvényekével helyettesítsék, s azon mértékben tartották szükségesnek a felszabadult nőt iga alá visszahelyezni, a mint a régi erkölcsök lazultak.
Tehát az e korszakbeli római törvényhozás rohamos és zavaros mozgalmában mintegy két ellenkező áramlatot lehet megkülönböztetni. Egy részről a házi hatalmak, egyik a másik után, leromboltatok a központi hatalom haladása által: a nő független lesz a családban. Másrészről a közhatalom elfoglalja az elzüllött házi hatalmak helyét, s a nő, felszabadulva viszonyaiban a családdal szemközt, visszaesik az állam gyámsága alá s különféle jogoktól megfosztatik mások iránti viszonyaiban. Innét származik a törvényhozási változások két sorozata, melyen sor szerint átfutok.


Forrás: Részletek Gide Pál: A nők joga (Tanulmány a nők magánjogi helyzetéről) c. munkájából. Fordította: Tóth Lőrinc