logo

XXI Februarius AD

Első korszak III.

Soha a keresztyén törvényhozók sem értelmezték jobban a házasságot, mint a régi Róma törvénytudói: az egész élet társasága, két vagyon egyesítése, minden világi és vallásos érdekek közössége. A házasság e régi fogalmában már feltűnik a két elv, mely a keresztyén s jelenkori házasság alapját képezi: a házassági kötelék feloldhatatlansága és az egynejűség.
Görögországban még feltaláltunk valamit a keleti többnejűségből. Olaszországban ellenben az egynejűség oly régi, mint Róma alapítása. Oly mélyen behatolt az a rómaiak erkölcseibe, hogy midőn későbben a házassági egyesülés szabadabb alakját, az ágyasságot is felvették intézményeik közé, ezt éppen úgy alávetették a monogámia törvényének, mint a törvényes házasságot. S ezt a törvényt nem lehetett kijátszani, mint Athénben, a természetes gyermekek törvényesítése által; a régi római jog örökre kizárta a természetes gyermeket a család keretéből, nem enged sem törvényesítést. sem gyermekül elismerést, s hogy semminemű álcázott törvényesítés ne rejtőzhessél az adoptió álarca alá, magát az adoptiót is a pontifexek vizsgálata s az egész nép helybehagyása alá veti.

Az egynejűség elve természetes kiegészítését találja a házasság feloldhatatlanságában; mert az egynejűség, az elválás szabadsága mellett, csak egy neme az egymásra következő többnejűségnek. A házasság feloldhatatlan a régi Rómában. Ez a feloldhatatlanság nincs ugyan megírva a törvényben1; láttuk, hogy a római törvényhozás nem akarta érinteni a család függetlenségét, sem pedig törvényes kényszerrel szorítani a kötelékeket, melyeket természeti hajlani alkotott. De ha az elválást megengedi is a törvény, tiltják azt a vallás s az erkölcsök; a férti, aki eltaszítja nejét, becstelenné válik a censor megrovása folytán; kommunikálták a pap által és csak azzal teheti jóvá hibáját, ha javai egy részét leteszi az istenségek oltárára, melyek védelme alatt jött létre a házasság. Ez az erkölcsi szentesítés hatályosabb volt, mint lehetett bármikor a törvényeké: az elválás nem volt törvénytelen, hanem erkölcsileg lehetetlen, s az ókor minden írója megegyezik abban, hogy öt századon át, annak egyetlen egy példája sem fordult elő. Elég említeni e két fő alapelvet, mely oly régi, mint Róma maga, az egyneműséget s a házasság feloldhatatlanságát, annak kimutatására, mily alaptalan amaz elterjedt vélemény, mely a férji hatalmat a régi Rómában a leggyűlöletesebb zsarnokságul tünteti fel.

Nehéz elhinni, hogy a férj zsarnok s a nő rabszolga volt ott, hol sérthetetlen hűség volt a két házastárs kölcsönös kötelessége; és valóban, figyelmesebb tanulmány meggyőz bennünket a felől, hogy a házasság Rómában oly valódi társas szövetség volt, melyben a férj tekintélye ki nem zárta a nő függetlenségét. De annak meghatározására, hogy miben állott e függetlenség, a házasság két faját kell megkülönböztetni: egyszer, a nő bár férjhez adatott, mégis családjában, atyja hatalma vagy atyai rokonai gyámsága alatt maradt; másszor, e kötelékek megszakittattak a házasság által, a nő átment, a szakbeli műkifejezés szerint „in manum” és nem volt többé
más családja, mint a férjéé.

A házasság e második módja, kétségen kívül, a régibb. Eredetének régisége nyilatkozik a különös formákban, melyek azt kísérik, s melyeket, teljes azonosságban, újra fel lehet találni a legrégibb törvényhozásokban is. Hihető tehát, hogy Róma első századaiban a „manus mariti” kikerülhetetlen következménye volt a házasságnak. Azon naptól fogva, melyen az új házasok, a mennyegzői ágy közelében, közös áldozatot hoztak a házi tűzhely isteneinek, a nőnek nem voltak egyéb családja, egyéb rokonai, egyéb örökösei, mint panaszok az e tárgyról értekező jogászok által folytonosan ismételtetnek.

A nőnek atyai rokon gyámjai nem nagy kedvet erezhettek oly házasság helybenhagyására, mely őket minden joguktól megfosztotta, egyezésük nélkül pedig ily házasság lehetetlen volt. Lehet-e őket kényszeríteni, hogy feláldozzák jogaikat? De e jogok szentek is voltak a családi érdekek őrei lévén, kötelességük volt megakadályozni, hogy őseik vagyona idegenekre ne szálljon. Hogy mindezen ellentétes szükségleteknek eleget lehessen tenni: fel kellett forgatni a régi elveket meg kellett különböztetni két dolgot, melyek egyelőre elválaszthatatlanoknak látszottak, a házasságot és a mamist, azaz: a család fölcserélését.
Az ünnepélyes alakú ódon házasság mellett új házasságot képzeltek, mely egyszerű beleegyezés által képződött, s a nőt családjában, atyai rokonai gyámsága alatt hagyta. - A gyámok egyezése mindig szükséges volt a „manus“-sal való régi házasságra, de már nem volt az a puszta, egyszerű házasságra, mely érintetlen hagyta az atyai rokonok jogait. Ez átalakulás a családi kormányban már a XII táblák törvénye alatt kezdett fejlődni s haladt előre a maga útján.
Egyébiránt, a házasság új alakjának behozatala nem vonta maga után a réginek elenyésztét; hosszabb ideig 1 fennállottak egymás mellett, mert egyik is, másik is, különféle esetekben, jól megfelelhetett egyazon szükségnek. Olykor valóban a manus-sal való házasság jobban biztosította a vagyon megtartását a családban. A nő a házasság óta, nem gyámság, hanem atyai hatalom alatt volt, azaz vagyon nélkül s a conventió in manum csak előnyt mutatott az atyai rokonok részére, mert akkor egy jelentőségű volt a jövő örökösödésről való lemondással, mely a régi francia jogban oly gyakran kísérte a házassági kötéseket. Tehát egyazon érdek, a családi vagyon megtartásának érdeke, hozta be a manus nélküli házasságot az örökös leány számára, s tartotta fenn egyszersmind a „manus“-sál való házasságot a leány számára, ki még nem örökölt.

Most már a házasság e két alakjával foglalkodom s nagyobb világosság okáért, az újabbal, a manus nélküli házassággal kezdem. E tárgyat gyakran elhomályosították, Összezavarva a manust a férji hatalommal; igyekezni fogok e kettőt megkülönböztetni egymástól, s a törvény jelzi, hogyan lehet a manust kikerülni, a trinoctium évenkénti usui patió-ja által.
Ki kell itt tüntetnem egy mély különbséget a római s a görög és keleti törvények közt. Ez utóbbiak kizárólagos jogot engednek a gyámoknak az árvaleány kezére; Rómában a gyámnak semmi köze a férj megválasztásához. Keleten és Görögországban a családok folytathatják magukat a nők által; Rómában ez sohasem lehet így; mert a leány a családon kívül, választhat magának férjet, s az sohasem adoptálhatja vejét. Fr. 55. D. XXIII. 2.

A conventio in manum nélkül kötött házasság sajátsága, mint már mondva volt, a nőt azon családban hagyni, melyben született, s nem csorbítani a jogokat, melyekkel szüléi s rokonai bírhatnak fölötte. Ha a nő, házassága idején, atyai hatalom alatt volt, e hatalom fennmarad egész erejében. Az atya folyvást rendelkezhetik leányáról, elveheti azt a férjtől, a kinek adta, eladhatja, fenyítheti, halállal büntetheti.
Ha a nő, házassága idején, atyai rokonai gyámsága alatt volt, gyámjai megtartják fölötte összes jogaikat. A hozományt kivéve, melyet csak beleegyezésükkel rendelhetett, egész vagyona őrizetük alatt maradt, semmin túl nem adhatott, ha ez férje és gyermekei javára szolgált, s halálakor legtávolabbi atyai rokonai is, a gentiles, kizárták még gyermekeit is az örökség minden részéből.

A nő ekképp, a házasság dacára, családja kötelékeiben s annak hatalma alatt marad, úgy látszik, hogy ily rendszer mellett nem maradt hely idegen hatalom, a férje, számára. És mégis a nő a férj hatalma alá esett a családjáén kívül is; a férj is rendelkezhetett neje személyéről, fenyíthette hibáit vágj vétségeit, büntethette halállal is; s mind e jog, a mint látszik, a férjet, mint férjet illette, s következőleg nem a manus-tól származott, mint közönségesen hiszik,
hanem magából a házasságból. A manus nélkül férjhez ment nő ugyanazon időben férjéhez is családjához is tartozott; egyrészről az atyai vagy gyúrni hatalom, másrészről a férj hatalma összetalálkoztak a nélkül, hogy egymást kizárják.
S a hatalmak e találkozása nem vezethetett összeütközésre a férj és gyámok közt. A gyámok csak a nő vagyona fölött bírtak joggal, a férj pedig csak személye fölött; ha nőhozományt nyert, arról ellenőrzés nélkül rendelkezhetett. A férji és gyúrni hatalom tehát külön köröket foglaltak el, és szabadon mozoghattak, a nélkül, Hogy egymást sértsék. De egészen máskép állott a férji és atyai hatalommal; mindegyik korlátlan s mindegyik kizárólagos lévén, az összeütközés kikerülhetetlen volt, s egyenetlenség uralkodott volna a család kebelében, ha mérséklő tekintély nem avatkozott volna be a versenyző két hatalom kibékítése -s kiegyeztetésére. E közbejáró hatalom a házi törvényszék volt.
A házi törvényszék egészíti ki a régi római család patriarchális szervezetét. E törvényszék érdeme, hogy a család, magában egyesítve a végrehajtó és a tanácskozó hatalmat, maga magát kormányozhatja, s az állam kebelében mintegy független köztársaságot alkothat.

A jelenkori jogtudósok olykor szabatosan igyekeztek meghatározni a családi törvényszék Összeállítását, illetőségét, eljárását; vizsgálódásaik gyümölcstelenek maradtak, s kellett maradniuk. E bíróság valóban semmi hasonlót nem mutat a nyilvános közbíróságokhoz: nem a törvények, hanem az erkölcsök szabályozzák azt. Házi censura egy neme lévén, tekintélye egészen erkölcsi és változékony, bizonytalan szervezete csak a szokásoktól függ, és sohasem képezte törvényes szabályozás tárgyát. Ez a törvényszék nem alakul a törvényes családból, az atyai rokonokból, (agnati) hanem a természetes családitól, azaz: a cognatusok. Anyai s egyéb rokonokból, s olykor a barátokból is. Illetősége, mint szervezete, minden szabály alól kibúvik; közbejár a család minden fontosabb ügyében; felügyel úgy a fiatal leány eljegyzésénél, mint azon szertartásnál, midőn a fiatal fiú kilépve a gyámság alól, felölti a toga virilist; őrködik az árvák érdekei fölött, a családfő oldalánál van, midőn ez bíráskodik s megbünteti neje vagy gyermekei hibáit.
Kétségtelen, hogy a házi gyűlés, e különféle körülményekben, nincs fölfegyverkezve semminemű kényszerítő erővel, semmi törvényes hatalommal: a családfő, a ki a nélkül, hogy Összehívná rokonait és barátait, vagy ezek véleményének ellenére, eltaszítaná nejét vagy halálra büntetné gyermekét, nem sértene törvényt, de felizgatná maga ellen a közvéleményt, kitenné magát a censor megrovásának, 1 sót bűnvádnak is a nép előtt, mely egyszersmind törvényhozó és bíró, a törvények hallgatását kipótolhatja, hogy a botrányosan megsértett erkölcsiséget megbosszúlja.

A házi törvényszék a szokások által különös tekintéllyel volt fölruházva a nők tekintetében. Gyakran az állam is, hogy a botrány kikerültessék, reá bízta a köz-igazságszolgáltatás által a nők ellen kimondott büntetések végrehajtását. A nő egész életén át, alá maradt vetve e családi tanács erkölcsi tekintélyének; ha atyai hatalom alatt volt, c tanácsot atyja oldalánál találta; ha árva volt, e tanács őrködött erkölcsi érdekei fölött, mint a gyám ismét pénzérdekei fölött; végre ha férjhez ment is, kétségkívül semmi sem változott meg e tanácsnak sem jogaiban, sem szervezetében; legfeljebb egy új taggal, a férjjel, szaporodott. A férj, valamint az atya el nem mellőzhette, hogy neje rokonainak tanácsához ne folyamodjék, ha annak elbírálása s megbüntetése forgott szóban. Az atya és a férj tehát találkoztak egyazon családi gyűlésben, hol az atyai és férji hatalmat közegyezéssel gyakorolták. Ilyen volt a férjes no állapota conventio in manum nélkül. Lássuk már, milyen volt az in mami élő nő állapota.

A manus sajátsága capitis minutiót eszközölni, azaz: a családnak gyökeres és visszavonhatatlan elcserélését. A leány megszűnik atyjának filia familias lenni; megszűnik gyámjainak atyai rokona (agnatája) lenni; atyja minden hatalmát elveszti fölötte, a gyámok elvesztik minden jogukat gyámságához és örökségéhez.
Íme a mamis tagadólagos hatályai. Melyek tevőleges hatályai? Milyen a nő helyzete új családjában? A törvényszövegek azt felelik, hogy loco filiae van és e törvényes formula betűjéhez ragaszkodnak; több író ugyanazonosnak tekinti az atyai hatalommal és hasonlónak a gazda hatalmához a rabszolga fölött.

Bátor leszek e részben eltérni a közvéleménytől, s igyekezni fogok megállapítani, hogy a manus legalább utolsó alakjában, melyet felöltötte egy egészen külön jog, különböző a házi hatalomtól, a potestastól, nemcsak részleteiben, de még lényegében is. Ez a különbség abban áll, ha nem csalódom, hogy a potestas tárgya maga a gyermek vagy a rabszolga személye; míg a manus, mint a gyámság, Önmagában semmi jogot sem ad a nő személye fölött, s csak javaira nézve van gyakorlatban.
Gaius szolgáltat nekem bizonyítékot arra, a mit állítok: „Szerezhetünk, úgymond, fiaink vagy rabszolgáink által úgy tulajdont, mint még birtokot is. Úgy szintén szerezhetünk tulajdont a nők által is, kik „in mami nostra” vannak; de igen kétes, szerezhetnénk-e áltatok birtokot is, miután nem bírjuk őket. Nem nyíltan van-e ebben kimondva, hogy a potestas a fiúnak vagy rabszolgának személyét s még testét is illeti mindaz, a mit corpore bírnak, már ennélfogva a családfő hatalmában s birtokában van, míg a manus, csak a nőnek vagyonát érinti, és semmi hatalmat sem ad személye fölött, csak annak megszerzésére nyújt lehetőséget, a mi patrimoninmát, képezi, s nem annak is, a mit egyszerűen csak bír?
Másik alkalmazása ugyan e különbségnek, hogy az atya eladhatja fiait, mint rabszolgáit, vagy ha kárt okoztak, átadhatja őket mintegy kárpótlásit! a személynek, kit megsértettek. De az in mami levő nő sem el nem adható, sem kártérítés fejében át nem engedhető, sem adoptióba nem adható; a férj csak gyámot nevezhet neki, mert a gyámságnak csak a nő vagyona képezi tárgyát.

A férj kétségkívül jogokkal bír a nőnek személyére is, de e jogokat maga a házasságból meríti s a manus semmivel sem növeli férji hatalmát. Ha például a nő eltaszításáról vagy hibáinak fenyítéséről van szó, akár van in mami, akár nincs, atyját és rokonait családi törvényszékbe kell hívni; ha elvesztették is, a manus hatálya által, atyai és anyai rokoni jogaikat, mit sem tesz; megmaradtak a természetes rokonok, a nő cognatusai s e cím elegendő arra, hogy joggal bírjanak őt pártfogolni és őrködni erkölcsei fölött.
így tehát a manus nem módosítja a két házastárs közti személyes viszonyokat, hanem csupán azoknak pénzérdekeit. Ha szabad itt az újkori jog nyelvét alkalmaznom, azt mondanám, hogy ez a házassági szabályozás egy neme, s hogy e szabályozás közelít ahhoz, a mit ma általános vagyonközösségnek nevezünk. A pénzviszonyok tekintetében a nő, betűszerinti értelemben in manu van, loco filiae. Mondtuk, hogy a régi római családban csak egy patrimóniumuk volt az atyának s a gyermekeknek; midőn a nő a conventio in mamim útján belép a családba, mindaz, a mivel bír, a közös patrimóniumba olvad, s mindaz, a mit jövőben szerez, annak növelésére szolgál. Míg a családfő él, a ház vagyona az ő kezeiben van; ő, a mostani törvényekénél szélesebb értelemben, feje és ura a közösségnek. Halálakor e közösség feloszlik özvegye és gyermekei közt: az özvegy egy gyermekrészt kap; gyermekek nem létében a közös vagyon egészen az övé lesz, s egyedül örökösödik férje után. Egyébiránt, miután férjének vagyona ekképp összevegyül az övével, férjének összes atyai rokonai örökösödhetnek utána, s esetleg ő is örökösödik azok után.
Nem bírván hát az in manu levő nő saját vagyonnal, ő is, mint a filia familias személyesen kötelezheti magát férje beleegyezése nélkül, bírhat peculiumraal, sőt, noha az már kétesebb, bírhat hozománnyal is: valóban, a conventio in manum előtt, nem tarthatta fenn magának a jogot, válás esetében, visszavenni a javakat vagy azok egy részét, melyeket férjéhez hozott. Egyébiránt, e korszakban, melyet tárgyalunk, ily záradék, mint maga az elválás is, igen ritkán fordult elő, úgy, hogy nem szükség azzal többet foglalatoskodni; későbben vissza fogok arra térni.

A manus fölött tartott ezen vizsgálódásokat azzal végzem, hogy egy pillantást vetek a haladásra, melyet az intézmény követett. Elvben, lényeges elemét képezte az a házassági egyesülésnek, későbben külön vált attól s megengedtetek, hogy a házasság a nélkül is létezzék. Még csak egy lépés volt hátra, hogy az elkülönülés teljes legyen: meg kellett azt is engedni amazzal szemközt, hogy a manus létezhessék házasság nélkül, s az eszmék haladásának ez utolsó következményig kellett vezetnie: attól fogva, hogy a conventio - in manum csaknem egészen pénzbeli szerződéssé alakult át, miért ne szerződhetett volna a nő idegen személlyel, éppen úgy, mint férjével?
Könnyű eszközt talált volna ebben a családi kötelék megrontására s magának atyai rokonai gyámsága alóli felszabadítására. Látni fogjuk a közelebbi fejezetben, hogy valóban ez volt a manus utolsó alkalmazása, s hogy ez intézmény, mely eredetileg a patriarchális család egyik alapja volt, nem egyébre szolgált az új erkölcsök uralma alatt, mint a házi hatalmak romba döntésére, s a nőnek felszabadítására.


Forrás: Részletek Gide Pál: A nők joga (Tanulmány a nők magánjogi helyzetéről) c. munkájából. Fordította: Tóth Lőrinc