logo

XXII September AD

Első korszak II.

A nő, házassági köteléken kívül, atyja vagy a gyám hatalma alá volt helyezve. Az atya hatalma korlátlan volt. A régi római család összes tagjai: apa, anya, gyermekek, menyek, egy szoros társulatot alkottak, s csak egyetlen egy jogi személyt képeztek. Minden a családnak jutott vagyonközösségbe olvadt s csak egy patrimoniumot képezett. E társulat egyedüli feje, a közösség egyedüli ura, az atya volt. Ekkorig semmi különbséget se látunk feltűnni a kétnemű gyermekek között: az atyai hatalom egyenlő súllyal nehezedik a fiúra s a leányra, s mindkettőt egyazon színvonalra süllyesztve tartja. Egyébiránt a leány is, mint a fiú, minden fölhatalmazás nélkül irhát alá érvényes kötelezést; neki is, mint a fiúnak, része és pedig biztosított része van a ház vagyonában, melyet tőle csak ünnepélyes kitagadás ragadhat el. A római törvény, valóban szabadelvűbb, mint a keleti vagy a görög törvény, a leánynak és a fiúnak egyenlő jogokat ad az atyai örökséghez.
De mihelyt az atyai hatalom elenyészett, a két nem közti jogi különbségek azonnal kezdtek mutatkozni; a fiú, feltéve, hogy már 14 éves (puber), független és jogainak ura lesz; a leány ellenben, bárminő kora legyen, folyvást gyámi hatalom alá esik s ott marad egész életén át. Miben állott a nők ez örökös gyámalattisága, melyet a rómaiak magok is úgy tekintettek, mint joguknak egyik legeredetibb intézményét? Védő gyámság volt-e az, mint a kiskorúaké? Vagy kényúri hatalom volt, mint a családatyáé? Sem egyik, sem másik; hogy valódi jellemét felfoghassuk, elég lesz talán visszamenni az okokra, melyek azt megállapíttatták.

A régi Rómának majdnem patriarchális alkotmányában a családok fenntartása nagy közérdek volt, s a törvények mindent elkövettek annak biztosítására. A házi kötelékek tehát, melyek oly szorosak voltak addig, míg a ház feje életben volt, nem bomlottak fel ennek halálával: az örökségi javak, felosztva a gyermekek közt, nem szűntek meg a család patrimoniuma lenni; terhelve maradtak egy közös tartozással, az ősök árnyainak s a tűzhely isteneinek {manes és lares) tartozott folytonos vallásos szertartásokkal. De tegyük föl, hogy a gyermekek közt leány van: az örökrész, mely reá jut, nem lesz biztosságban kezei közt; félni lehet, hogy nem fogja-e egykor szegényebbé tenni akarni saját családját, hogy idegen családot gazdagítson, mellyel házassága fogja egyesíteni.
A rómaiak azért fosztották meg a nőt a javai fölött való szabad rendelkezéstől s azért vetették atyai rokonai folytonos gyámsága alá. hogy az említett veszélyt elhárítsák, s minden családban megörökítsék, a patrimonialis javak megtartásával, az ősök emlékét s a ház méltóságát és dicsőségét. E gyámság tehát nem a nő érdekében állapíttatott meg, hogy természeti gyengeségén s tehetetlenségén segítve legyen, sőt az a nő ellen s magának a gyámnak érdekében állapíttatott meg ekképp.
E vélemény, meg kell vallanom, több mint egy ellenzőre talált még az ókorban is: Cicero, Ulpianus. Sevillai Izidor egyértelműleg mondják, hogy ha a törvény a nőket, gyámság alá vetette „ez nemük gyengesége, tudatlanságuk, tapasztalatlanságuk, könnyelműségük miatt történt.“ De halljuk Gaiust, az egyetlen írót e régiek közt, kinél e kérdést megvitatva s mélyebben átvizsgálva találjuk.
„A közvélemény, úgymond ő, azt tartja, hogy a nőket azért kell gyámok által kormányozni, mert igen könnyű elmével bírnak arra, hogy önmagokat kormányozhassák; de ez az ok tetszetősebb, mint a milyen alapos. E gyámság magoknak a gyámoknak érdekében volt megállapítva ama célból, hogy a nő, kinek reménybeli örökösei, se el ne vehesse tőlük örökségüket végrendelet által, se meg ne csorbíthassa azt elidegenítések vagy adósságok által.

Van-e szükség rá, hogy Gaius tekintélyét még valamely bizonyítékkal támogassuk? - íme egy, mely előttem döntőnek látszik. Az atyai hatalom alá helyezett nő, mint már kimutattam, felhatalmazás nélkül köthetett érvényes szerződéseket; ellenben: gyámság alatt lévén, nem csinálhat többé adósságokat gyámja felhatalmazása nélkül. Honnét e föltűnő ellenmondás? miért lesz a nő, a ki kötelezheti magát, míg az atya hatalma alatt van, kötelezésre képtelenné, miután e hatalom alól felszabadult könnyelműsége, gyengesége mind a két esetben kétségkívül egyenlő s ugyanaz; az egyetlen különbség íme ez: az atyai hatalom alatt levő nő nem bír javakkal, s ha magát kötelezi, csak saját személyét kötelezheti; de az árva vagy felszabadult leánynak vagyona van; ha magát kötelezné, lekötné vagyonát s ez által ártana családjának, jövendőbeli örököseinek. Ez feltárja előttünk a törvény szellemét: a nő csak annyiban tétetik gyámság alá, a mennyiben hátra hagyandó öröksége van; s e gyámság fölállításának célja: örököseit védeni, nem pedig Őt magát védeni.

Mindezek után könnyű sejteni, kire bízza a törvény e gyámságot: nem bízhatja másra, mint a nő reménybeli örököseire, azaz atyai rokonaira, és ha fölszabadított rabszolganő, védúraira (patronusaira). E törvényes gyámokra nézve a gyámság nem teher, hanem jog. családi tulajdon; nem kell számot adniuk, s ha betegek, kiskorúak, őrültek volnának is, mind e mellett megtartanák a gyámsághoz való jogot, csakhogy azt ideiglenesen más valaki által viseltetnék. De ha e jogtól meg nem foszthattak, önmagok lemondhattak arról, s másra átruházhatták azt, mint vagyonukat; a törvényes gyám „in, iurc cessio“ által rendelkezhetik a gyámságról, mint házáról vagy földéről.

Őrizkedjünk tehát attól, hogy a gyám hatalmát a családatya korlátlan hatalmával egyenlőnek higgyük. Ama hatalomnak maga a gyámság célja által szorosan meghatározott korlátái vannak: a gyámnak minden arra szükségelt hatalma meg van, hogy a nő patrimoniumát megőrizze, de sem több, sem kevesebb. Így, első helyen említve, hatalma csak a nő javaira terjed ki, nem pedig személyére. Nem hivatása ellenőrzeni gyámoltjának viseletét, sem őrködni annak erkölcsei fölött, sem beavatkozni oly cselekményeibe, melyek annak csak személyes állapotára vonatkozva érintetlenül hagynák patrimoniumát. Példa erre a házasság: mind azon pénzbeli egyezkedések, melyek a házasságot többnyire kísérik, a gyám által hagyandók helybe; egyezése szükséges akár a hozományra, akár a „conventio in manum” mely, mint látni fogjuk, általános közösség egy nemét hordja magával. De maga a házasság, menynyiben érdekelhetné a gyámot? mennyiben árthatna a családnak, ha a nő halála után, nem a gyermekek, hanem atyai rokonai fognak utána örökösödni? A gyám egyezése tehát nem kívántatik meg sem a házasságkötésre, sem a férj választására. A nő maga választja férjét, kora szerint támogatva anyja s legközelebbi rokonai tanácsával.

S még a pénzbeli szerződések közt is csak némelyekre nézve kívántatik meg a gyám közbejárása. Ulpianus sorjegyzékét adja azoknak1 s két osztályba sorozhatjuk a különféle tényeket, melyeket felszámlál: a nem ünnepélyesek és ünnepélyesek osztályába. Az első osztályban csak a res mancipi elidegenítéseit találjuk, akár közvetlenek, akár közvetettek (kötelezvények) legyenek.
Mit neveznek ,,res mancipi“ névvel a házakat, földeket, mezei szolgalmakat, a rabszolgákat, a vonó vagy munkára szolgáló marhákat; szóval a földet, s a mi legszükségesebb annak hasznosítására; - aztán a patrimonialis, a család tulajdonát képező javakat; ezek megtartása úgy lévén biztosítva, ha a gyám őrködő és érdekelt vigyázata alá vannak helyezve. De e fenntartott családi vagyonon kívül, a nőnek még tágas tere maradt a kezelésre: szerezhetett mindenféle javakat, rendelkezhetett földje gyümölcseiről, következőleg haszonbérbe adhatta azt; rendelkezhetett kész pénzéről, következőleg fizethette tartozásait, fedezhette fiatal leány kezét egyszerre két kérő óhajtotta megnyerni magának, kik közt az anya és a gyámok tetszése megoszlott:
„Ventum in jus est: postulatu audito matris, tutorumque, magistratus secundum parentis arbitrium dant jus nuptiarum. Látszik, hogy ha gyámok avatkoznak, ezt csak úgy teszik, mint a család tanács tagjai, hol még csak túlnyomó szavuk sincsen.

Az ünnepélyes tényekre nézve ellenben a törvény nem tesz különbségeket s a gyám felhatalmazása mindi megkivántatik. E szabály első tekintetre oly kévéssé látszik Összhangban lenni az előbbivel, hogy annak okát a mi gyámságunk elveitől idegen tekintetekben keresték, azt mondták, hogy az ünnepélyes tények, melyek rendszerint a római népet képviselő bíróság vagy tanúk előtt teljesíttettek, sokkal inkább hasonlítottak a politikai tényékhez, mintsem azokat a polgárokon kívül másoknak is meg lehetett volna engedni, s hogy a nőnek, amint ki volt zárva a comitiumokból, ki kell zárva lennie a fórumról is. De nem igaz, hogy a törvényszéki kör mindig el lett volna zárva a nő előtt, még azon időszakban is, midőn minden per a „legis actio“ alakját öltötte fel: nem csak mindenkor megjelenhetett a törvény előtt gyámja kíséretében, de megjelenhetett ott egyedül is, akár mint tanú, akár mint mások képviselője, szóval: mindannyiszor, valahányszor csak személyes érdeke nem volt kockán.
Sőt egyedül végezhetett némely ünnepélyes cselekményeket is, pl. mancipation míg atyai hatalom alatt volt; e cselekmény nem okozhatott kárt családi vagyonában, mert azzal még nem bírt. íme az esetek, melyekben a gyám fölhatalmazása nem volt szükséges, bár a cselekmény ünnepélyes volt; s ez esetek éppen csak azok, melyekben a cselekmény nem vonhatta maga után a nő részéről a családi vagyon bármely megcsorbítását. Nem azt lehet-e ebből következtetni. hogyha a gyámnak közbe kellett járni ily cselekményeknél, ez nem az ünnepélyességek miatt történt, melyek azokat környezték, hanem csak az elidegenítés miatt, mely bennük foglaltathatott?

De még egy nehézség van hátra: ha ez a törvény valódi indoka, miért zavarta össze, ugyanazon általános rendelkezésben, azon ünnepélyes cselekményeket, melyek csorbítják a nő vagyonát, azokkal, melyek azt fenntartják és nevelik? miért nem különbözteti meg inkább az eseteket, ha az örökség, melyet a nő elfogad, eladósodott vagy dúsgazdag? ha a mancipatio, melyet teljesít, áldozatot képez részéről, vagy bőkezűséget az ő javára? Oka az, hogy ilyen megkülönböztetések, kétségkívül, összeférhetetlenek volnának az ódon formalizmus szűk és szigorú elveivel. Ez elvek úgy akarják, hogy ünnepélyes szerződésben csak a cselekmény külső alakja, nem pedig annak belső és gazdasági elvei vétessenek számba.
Az alakszerű jog szempontjából csekély fontossággal bír, hogy a mancipatiónál az érték valódi-c vagy költött, hogy a cretiónál az örökösödés gazdag-e vagy terhes; mert ha a cselekmény gazdasági természete változott is, annak alakja mindig ugyanaz. A törvény tehát nem tehetett különbséget: ha a cselekmény általánosságban tekintve, s hogy úgy mondjuk, in abstracto, olykor elidegenítést foglalhatott magában, elég volt arra, hogy a törvény azt mindig a gyám helybenhagyása alá vesse.

Végre is, figyelembe kell vennünk, hogy a gyám szerepe, mindez esetekben, nem abban áll, hogy a nő helyét foglalja el s ezt képviselje, hanem, hogy oldalánál vagy nyomában megjelenjen és gyámolítsa őt. Maga a nő mondja el a jogi formulát; ő teljesíti az ünnepélyes szertartást, mely jelvényes pálcikával érinti a felszabadított rabszolgát, mely ércrudacskával üt a mérleg tányérjára; ő az, ki a „conventio in manuni” esetében, eladja magát férjének. A gyám szerepe be vau töltve az által, hogy mellette áll, s az elhatározó pillanatban kimondja a formulát: „auctor flo.”

Van azonban egy cselekmény, hol a nő jogi tehetetlensége teljes, s ez a végrendelkezés; a nő, összes törvényes gyámjainak felhatalmazása mellett sem tehet végrendeletet; s még e kivétel is teljes összhangzásban van a törvény általános szellemével. Az élők közti cselekmények, valóban, a családnak közvetett kárt okozva, szükségesek vagy hasznosak lehetnek a nőnek Önmagának; e cselekményeket tehát ellenőrzés alá kellett vetni, de nem kellett eltiltással sújtani. Ellenben, a vég-rendelkezés közvetlen hatálya, annak egyedüli célja a család megfosztása; a nő végrendelete égető ellentétben van a törvény szándékával; megengedni a gyámnak, hogy abba beleegyezzék, annyi volna, mint megengedni, hogy kárhozatos kedvezésnek áldoztassanak fel a család megszentelt jogai, melyeknek itt szükséges volt. hogy a törvény teljes, kivétel nélküli tilalma lépjen a gyám szabad ellenőrzése helyébe. És mégis van egy eset, melyben a nő végrendeletet tehet gyámja beleegyezésével, midőn t. i. capitis minutiót szenvedett.
Mit jelentsen ez? a törvény büféién lett-e elveihez s veszélyben hagyta a család érdekeit? éppen nem, sőt ellenkezőleg a mi időnk ad kulcsot e rosszul értett rendelkezés titkához. A capitis minutio nem más, mint családváltoztatás; a nőre nézve oly esemény, mely öt idegen házba helyezi, rokonsága kötelékeit széttépi, s előbbi atyai rokonait megfosztja a gyámsághoz s jövendőbeli örökösödésükhöz való minden joguktól. De ha már az atyai rokonok a nőnek nem vélt örökösei, nem tehet-e legalább végrendeletet azok javára, s nem viheti e vissza vagyonát családjába, melyet abból egy esetlegesség kiragadt?
Ezt igenis teheti, s éppen ezért adatott meg neki ily körülmények közt kivételesen a végrendelkezés joga, hogy e tehetség előtte megnyittassék. Tehát minden ebből fejük: a család érdekében van, hogy a nőt. a törvény megfosztja a végrendelkezés jogától, s a család érdekében van az is, hogy visszaadja neki e jogot; a nő nem tehet végrendeletet, ha atyai rokonai vélelmezett örökösök, s tehet végrendeletet, hu ez szükséges ahhoz, hogy atyai rokonai az örökséghez jussanak.

Eddig csak a törvényes gyámokról beszéltem. De van a gyámoknak más neme is, s a római jogtudósok első sorban említik a végrendeleti gyámokat. Még egy szót e tárgyról. A családatya, házának teljhatalmú ura, mint már láttuk, tetszése szerint rendelkezhetett vagyonáról; megfoszthatta a fiát minden örökrésztől, s ha fiút és leányt hagyott, megfoszthatta a fiút minden ellenőrzési és felügyeleti jogától nővére örökrésze fölött, kivéve azt gyámsága alól. S mit kellett e célra tennie? végrendeletében egy idegent nevezni leányának gyámjává: ez a végrendeleti gyámság. Ez a gyámság, a nőre nézve, csaknem függetlenség volt; a végrendeleti gyám idegen lévén a családtól s nem bírván örökösödési joggal gyámleánya vagyonára, mi érdeke lehetett abban, hogy azt a vagyona fölötti rendelkezésben korlátolja?
A családatyának megengedni, hogy leánya részére gyámot választhasson, valóban annyi volt, mint megengedni neki, hogy leányát minden komoly és hatályos gyámság alól felmentse. Itt megállapodom nem akarom elmondani, mint lett-e végrendeleti gyámság más hasonló természetű gyámságok mintájává, mint lett e különféle névszerinti gyámságok bitorlásai által a valódi gyámság, a családé? lassanként megszorítva s erejétől megfosztva. Ez már nem ez intézmény leírása, hanem romlásának s bukásának elbeszélése volna, melynek későbben lesz helye.


Forrás: Részletek Gide Pál: A nők joga (Tanulmány a nők magánjogi helyzetéről) c. munkájából. Fordította: Tóth Lőrinc