logo

XXV Februarius AD

Első korszak I.

A görögök és rómaiak közös eredete törvényeikben úgy, mint nyelveikben jelentkezik, s az Összehasonlítás e két né]) között egykor fölfedezésekben éppen olyan termékeny lehet a jogászra nézve, mint volt már eddig is a nyelvészre nézve. Főképp Róma és Athén ifjúságában tűnik fel e családi hasonlatosság, mely későbben a korral elhalványul.
Minél inkább megyünk vissza a századok folyamán, annál inkább látjuk egymáshoz közelíteni e két törvényhozást, mintegy közös forrás felé, mely a múlt kor mélységében rejtőzik. Ha különösen a legrégibb okiratokban azon intézményt tanulmányozzuk, mely természete szerint legerősebben áll ellent az idő hatásának, t. i. a család szervezetét: úgy találjuk, hogy az, mind a két népnél, egyazon alapokon nyugszik.
Rómában, mint Athénben a tűzhely köre a legrégibb s legtiszteltebb oltár, a ház sérthetetlen szentegyház, a családatya az áldozó pap, mely egyesít, ugyanazon szent hatalom alatt, nőket, gyermekeket, rabszolgákat, s rendelkezik róluk, mint vagyonáról. így, egyazon név jelenti mind a két nyelvben, úgy a vagyont, mint a házat s mindazokat, kik abban laknak. A ház sohasem marad-hat örökös nélkül s a házi oltár áldozó nélkül; s hasonló törvény szabályozza Athénben és Rómában az örökösödés rendét. Azon cselekvény, melyen a család alapúl, a házasság, mind a két államban hasonló módon köttetik; ugyanazon istenségnek áldozva és adás-vevés útján, s ha a nő, mind a két államban adás-vevés tárgya is, mint a rabszolga: az egyenlőség elve már jelzi közel fekvő felszabadulását s jövendő függetlenségét. Végre, Rómában úgy, mint Görögországban, a szorosan vett család, a ház (οίκος, familia) felett találjuk a meg erősödött családot (γένος, gens), egyszersmind házi és politikai testületet, melynek egyszersmind patronymicus neve s az államban hatásköre van. s mely mind két népnél a patriarchális életből az állami szervezetbe való átmeneteit jelzi.

Hagyjuk el már e kezdetleges korszakot, hol sűrű a sötétség; lépjünk át a történet teljes napfényére, ama korszakba, hol a római s athénei intézmények a legjellemzőbb s leghatározottabb alakot öltik. Egyazon században, majdnem ugyanazon években, virágzott Athéné Pericles alatt, s nyerte Róma a XÜ tábla szerzőitől polgári törvényeinek halhatatlan elveit. Mivé lettek azután e törvényhozások, melyek közös eredetét imént említettem? - eredeti hasonlatosságuk csaknem egészen elenyészett, s most éppen a köztök levő ellentét s egymástól való teljes eltérés Ötlik szemünkbe.
Ez új szempont megérdemli, hogy itt néhány perezre megállapodjunk: hogy a római jog hatalmas eredetiségét jól felfoghassuk, szem-közt kell azt állítanunk azon görög törvényhozással, mely egykorú és szomszéd létére talán ellentétesebb azzal, mint bármelyik azok közöl, melyek valaha a polgárosult Európát szabályozták.

A latin és görög szellem ellentéte nem az irodalom s művészet termékeiben tűnik fel: a művészetekben úgy, mint az irodalomban Róma csak tanítványa és leánya Athénnek. Rómának joga az ő valóban eredeti teremtménye, oly mű, mely neki igaz és saját tulajdona. A régi római eljárás azon durva materializmusában, azon hajthatatlan formalizmusban, mely a polgárt polgári életének minden cselekményében oly szoros fegyelem alá veti, mint a katonát a harcmezón, ráismerhetni a küzdelmekben megkeményedett népre, mely a maga jogából új fegyvert kovácsol arra, hogy a világot jobban leigázza és kormányozza.
Görögországban ellenben, ezen inkább eszményies és kevésbé gyakorlati jogban, mely a fonnalismus békjóit összetörve, az igaz és való abszolult fogalmáig emelkedik, megismerhetni a művész és bölcsész népet, mely szintén értett a világ meghódoltatásához, de nem fegyveres erőszak, hanem ragyogó szellemének még ellenállhatatlanabb fölénye által.

A görög és a római jogban minden e két ellentétes irányra mutat: a polgári törvények, az eljárás, a bírósági szerkezet. Athénben a bírói hatalom, mint láttuk, magát a népet illette, mely azt úgy tekintette, mint törvényhozási hatalma függelékét: mert a törvény kevéssé részletezett s gyakran néma volt s a jogtudomány inkább teremte a jogot, mint alkalmazza. E törvényhozó népnél, még nagyobb mértékben, mint az európai bűnvádi esküttszékeknél, az Ítéletek legfőbb szabályozója a lelkiismeret szava volt. Az archon, ki elnökölt a perekben, nem folyhatott be a nép verdietjére a viták vezetése s összegzése által, mint az esküttszéki elnök, nem volt neki megengedve más módon közbe járni a felséges népnél, mint kérelem vagy könyörgés által.
A jogtudomány tehát nem egyél) volt, mint a lelkiismerett önkéntes kifejezése, s a jog, állhatatlan és mozgékony alakjában, folytonosan az erkölcsökkel együtt fejlődött és alakult át. A rómaiaknál semmi ehhez hasonlót nem találunk; Róma, távol attól, hogy a polgári ítéleteket a sokaság szeszélyeire bízta volna, a minden testületek legkonzervatívjának, egy egyszersmind arisztokratikus és papi testületnek monopóliumává tette azt.

A polgári törvényszolgáltatás patrícius pontifexek magamagát beválasztás (cooptatio) útján megújító testületének volt a XII tábla idejében fenntartva. Ezen, a profánusoknak áthathatatlan csarnokban tartatott fenn érintetlenül a régi hagyományok letéteménye, s képződtek ki lassanként s az árnyékban a római törvényszéki eljárásnak formuláról, melyek titokteljesek és változhatatlanok voltak, mint valamely szent, vallásos szertartás. A régi római jogban minden a papok művére mutat: e jeligék és szentségféle szertartások, melyek minden törvénykezési actusból meg-szentelt ceremóniát csinálnak; e formulák, melyek értelmes használatáéi van rejtve a köznép előtt, s melyek varázs hatalma teremt vagy ront le minden jogot; végre e szőrszálhasogató finomság a jogászi analysisben, a szövegnek s betűnek e bálványozása, e körmönfont casuistica, melyek sajátjai a teológus-jogászoknak és szintén feltaláltatnak a Korán és Talmud magyarázói-, és az egyházi jog commentálóinál.
Igaz, hogy későbben, a római jogtudomány megnyílt a szabadelvűbb befolyásoknak: a köznép végre áttörte a szenthely kapuit s az igazságszolgáltatás fokról fokra világiasodott a nép által választott praetor kezei közt. De, csodálatos dolog a jog, világi kezekbe átmenve sem vesztette el papi alakját és jellegét. A plebejus juristák tanítványaikká lettek a régi patricius papságnak, s bár új anyagokat hordva a római törvényhozás épületéhez, hívek maradtak az első építőmesterek által felfogott tervhez. Meg lehet ismerni a régi arisztokratikus és papi szellemet aggodalmas formalizmusukban, a betű babonás tisztelésében, makacs ragaszkodásukban a múltnak alakzataihoz s hagyományaihoz. A római jog Unom művészet, bonyodalmas s a köznép előtt elzárt tudomány maradt.

A bírákról menjünk át a felekre. Athénben a perlő fél maga jelent meg a. népgyűlés előtt s önmaga védelmezte ügyét. Ügyvéd, törvény embere nem járt közbe a fél s bírái között: mert oly bíróság előtt, mely mindenek felett a méltányosságot kereste, a jogi érvelések nem nyomtak annyit, mint a tények eleven és naiv előadása ugyanazok szájából, kik azoknak szerzői vagy áldozatai voltak. S ha olykor a perlekedő valamely rokona vagy barátja segélyét vette is igénybe, a ki felszólalt mellette, ez egy általa szabadon választott szónok, de nem valamely törvénytudó volt; a törvénytudók s ezeknek finom művészete nem ismertettek Athénben. S mi célra is szolgáltak volna ezek?
Az eljárás semmiféle bonyodalmai sem nehezítették a nép igazságszolgáltatásának útját; minden panasz biztosan elfogadtatott oly bíróság előtt, melynek hatalmában állott pótolni az írott törvényt, hogy eleget tegyen a méltányosságnak. Rómában, ellenkezőleg, a fél egy lépést sem tehetett a nélkül, hogy törvénytudó ne utasította volna; az eljárás után oly szűkek, homályosak, oly fogásosak voltak, hogy senki se mert volna azokra szállni beavatottnak segélye nélkül, ki őt kezénél fogva vezeti.
Minden félnek ismételni kellett a bíró előtt, szóról szóra a legkisebb pontatlanság pervesztést okozott) a törvény szövegét, melyre követelését alapítja. A törvény szövege nélkül nincs törvényes kereset: legis actio. A bíró rabszolgája volt e merev szövegnek, s éppen úgy lehetetlen volt elfogadnia a legigazságosabb panaszt, ha a törvény néma volt, mint visszautasítania a legigazságtalanabbat, ha a törvény szólt. Igaz, hogy későbben új eljárás jutott érvényre: a prétor kitölthette valamely nagyon is szűk törvény hézagjait, új kereseteket teremtve. De a lényeges elv megmaradt, t. i. a keresetek specialitása.
Legyen bár megírva a XIJ táblákban vagy a prétor edictumában, minden keresetnek meg van saját hivatalos szövege, mely azt szentesíti, saját külön neve, szabatos formulája, korlátolt alkalmazási tere; és e szigorúan meghatározott s osztályozott keresetek körén kívül, minden méltatlanság, minden igazságtalanság, melyről a szövegben gondoskodva nincsen, bíró és orvosló nélkül maradt.

Végre, ha a törvényszéki keresetekről átmegyünk a polgári szerződésekre s egyességekre, melyekből a keresetek erednek, hasonló ellentét tűnik fel szemünk előtt. Athénben semmi külső jel, semmi ünnepélyesség nem öltözteti anyagi s kézzelfogható alakba a szerződők akaratát, s nem nyomja egy vagy más módon, minden szerződésre saját megkülönböztető bélyegét. Látszólag semmise különbözteti meg az ajándékozást a hagyománytól, a fiúvá fogadást a végrendelettől, az ágyasságot a házasságtól; semmi sem választja el a különböző jogi cselekményeket a közönséges· élet mindennapi cselekményeitől.
Nem a látszat és külső jel bír súllyal, hanem a valódi szándék, a szerződők benső akarata; s minél közömbösebbnek mutatkozik a görög törvény az anyagi forma iránt, annál követelőbb ez akarat irányában, mely a szerződésnek mintegy lelke; ha meglepetés, elhamarkodás, fenyegetés, csalárd Ígéret, női befolyás, nyavalya vagy kor által okozott erőtlenség forgott fenn, s így az agarat elégtelen volt, a szerződés megsemmisíttetett. Ha átfutjuk a görög szónokok gyűjteményeiben, mindazon perbeszédeket, melyekben szerződésekről vagy végrendeletekről van szó: látni fogjuk, hogy a vita egyedüli tárgya, majdnem mindig, a felek szándékának bizonyítása.
Ellenben a római bíró, nem tartja hivatásának behatolni a szerződő leikébe, s vizsgálni annak szándékait; nem bánja, ha az félrevezettetett, megcsalatott, erőszakolva lett is: ő kimondta egyszer formuláját s azzal kötve van: „uti lingua nuncupassit, ita jus esto“. Senki se kockáztathatta, hogy aláírjon bármily okiratot, ha mellette nem állott a törvénytudó, ki tollába mondja a megszentelt szavakat.
A szerződések formuláréja nem kevésbé szigorú, s nem kevésbé bonyolódott, mint a törvényszéki kereseteké. Minden szerződésnek, mint minden keresetnek saját külön neve van, s mindegyik külön, a többitől eltérő formában van egyénítve. Első pillanatra megismerhető. A bíró nem tévedhet a törvény alkalmazásában, sem azt ki nem játszhatja: az eljárás bebörtönözi őt két egyaránt merev formula, a törvény szövege s a szerződés szavai közé; az ítélet kikerülhetetlen, végzetszerű; az igazságszolgáltatás úgy működik, mint egy gép, ennek szabatosságával s csalhatatlan határozottságával.

Talán csodálkozni lehet a felett, hogy egy büszke és szabadságaira féltékeny köztársaság oly kemény és zsarnoki törvény igája alá helyezte magát. De a büszke republikánusok fel tudták fogni, hogy annál szabadabbak, minél inkább rabjai a törvénynek. Szigorú formalizmusuk legerősebb bástya volt az önkény ellen; elzárták abba szabadságukat, mint bevehetetlen várba, s ezt csak akkor hagyták romba dőlni, midőn szabadságuk elveszett.
A római eljárásnak e félelmes gépezete, melyet éppen leírtam, a jogaiban sértett polgár kezeiben a leghatalmasabb s legbiztosabb fegyver lett, soha, semmiféle eljárási rendszer alatt sem követte az elégtétel csalhatatlanabbúl s pontosabban az elkövetett sérelmet vagy károsítást; soha az egyéni jog jobban szentesítve s erélyesebben megvédve nem volt. Az egyéni jog e megerősítése még egy vonás, mely jellemzi a római jogot s megkülönbözteti ezt a görög jogtól.
Athén, mint már láttuk, gyakran feláldozta a magánjogokat az állam jogának, s a magánembert a polgárnak. Róma, ellenben, minden családatyát feltétlen uráúl hagy vagyonának, s kizárólagos parancsolóvá teszi házában. Mindenki tetszése szerint rendelkezik javairól úgy életében, mint halála utánra: a végrendelkezési jog, a mely, mondhatni, a legmagasabb hatványra emelt egyéni jog, sehol sem nyert oly bő szentesítést, mint a XII táblákon. Mindenki szabadon rendelkezik nem csak javairól, hanem gyérmekeiről, nejéről, s a hatalma alá helyezett összes személyekről.
A családatyának e mindenhatósága nem a római törvény teremtménye: az, mint emlékezni fogunk, a patriarchális kormány alapelve, s nincs nép, mely visszamenve eredetéig, annak nyomaira ne találjon. De sajátságos a római népnél és egyetlen a történetben, e kezdetleges intézményeknek, e patriarchális kormánynak folytonos fennállása az előhaladt társadalom s erősen szervezett állam kebelében is. A régi rómaiak kétségkívül nemesebb és kényesebb természetiteknek tartották a családi kötelességeket, hogysem azokat a törvényszékek kíméletlen ellenőrzése s nyilvános eljárás vitái alá bocsássák; a házi tűzhely elöttük szent menedék volt, melynek küszöbét az állam semmi közege át nem léphette, s oly elzárt szentegyház, melynek titkait a törvényhozó s a köztisztviselő is tisztelni tartozik. Az atya és fia, a férj és neje közt nem tűrték semmiféle idegen hatalom beavatkozását. Innét a családfő mindenhatósága.
A rómaiak, midőn ezt szentesítették nem ismerték félre, bármit mondjanak is mások erre nézve, a házi viszonyok valódi jellegét, s nem tettek erőszakot a természeti érzelmeken; úgy gondolták, hogy az erkölcsi rend viszonyaiban, a milyen a családi viszony, a törvényes ellenőrzésnek hátrálnia kell az erkölcsöké előtt.

Ezen, az erkölcsök és törvények uradalma közt megvont határvonal szintén egyike a római jog megkülönböztető sajátságainak, melynek felemlítésével akarom befejezni e töredékes rajzot. Athénben e két kör összevegyül; a jog hű visszhangja a közvéleménynek, engedelmeskedik az erkölcsöknek s folyton azok szerint módosul. De Rómában a polgári törvény, szűk és szigorú formulák közé zárva, sem nem elég sima, sem nem elég ruganyos, hogy a szokás minden hullámzásához, a méltányosság minden szeszélyéhez idomuljon. A római bíró, a legformalisztikusabb eljárás által leláncolva, nem nyújthatott segédkezet sem az elnyomott adósnak, sem a megcsalt hitelezőnek, sem az örökségből kitagadott fiúnak, sem az eltaszított nőnek. De a jog uradalmából, a törvényszékek köréből száműzött méltányosság menhelyet és hatályos védelmet talált a közerkölcsökben.
A rómaiak, fenntartva a patriarchális korszak intézményeit, megtartották annak durva és rideg erkölcseit Is, s jól illik reájuk Tacitus szava: „a jó erkölcsök hatályosabbak voltak náluk, mint másutt a jó törvényeké. Minden népnél, mely tud szabad lenni s érti önmagát kormányozni, az erkölcsök annál zsarnokiabbak, minél több függetlenséget engednek a törvények, s így a szabadság önmagában találja fel ellensúlyát. Erre fényes példa a régi Róma, az ígéret sehol, se tartatott meg vallásosabban, mint azon törvény alatt, mely megengedte, hogy ki lehessen bújni az ígéret alól, ha valamely szabálytalanság csúszott a szerződés formulájába; a család kötelékei sehol se voltak szorosabbak és felbonthatatlanabbak, mint azon törvény alatt, mely megengedte a nő eltaszítását. a fiú eladását s úgy egyiknek, mint a másiknak megölését.
Az erkölcsök oly lényeges elemét képezték a régi római alkotmánynak, hogy ezek is, mint a törvények, saját közegeikkel, s hogy úgy mondjam, törvényszékeikkel bírtak. E törvényszékek voltak a családban, a rokonok tanácsa, s az államban: a censor, melyek, el nem látva juridicus tekintéllyel és szorosan vett büntető hatalommal, csak a méltányosságban találták vezérüket, s a közvélemény erejében tekintélyüket. Későbben visszajövök a családi tanácsra; a mi a censort illeti, ennek hivatása volt rosszallása által elnyomni mindazon méltánytalanságot, melyet a törvény büntetlen hagyott: nem hozott Ítéleteket, nem volt sem törvénykönyve, sem törvénytudománya; nyilatkozata, a közvélemény kifejezése, mindig visszavonható volt, s a kárhoztatás, melyet kimondott, egyszerű rosszallás volt. Szóval, a censor hivatala közt, aki a jóerkölcsök őre és a bíró hivatala közt, a ki a törvény végrehajtója, absolut ellentét van, s ez ellentét megvalósítása, mintegy eleven kinyomata ama nagy elvnek: a törvény és a morál elkülönülésének.

A jog, ekképp lerázva magáról minden idegen elemet, ama szilárdságra, azon minden próbát kiálló tömörségre, azon szabályos, mondhatnék mértani formákra tett szert, melyeket csodálunk a római törvényben. Csak ettől fogva lett megalapítva a jogtudomány. Ekkorig, összevegyítve a vallással, az erkölcsökkel, a népek életével, nem adhatott anyagot külön és szabatos tudománynak. A rómaiaké az örök dicsőség, hogy kifejtették e tudományt s megtanították arra a világot.
E papi igazságszolgáltatás, e hajthatatlan formákban mozdulatlanokká tett törvények, e szigorú erkölcsök, a családnak ez egészen patriarchális szervezete mellett, nem lehet e megjósolni s előre megmondani, minő volt a nő állapota? Emlékezzünk csak vissza, milyen volt az a patriarchák idejében, s ugyanazon törvényeket és erkölcsöket fogjuk találni a Fabiusok és Catók Rómájában.
Ha először is a törvénytudókat kérditek, kik rendszerint csak a törvény szövegéből tanulmányozzák az intézményeket, ők a nő állapotát a régi Rómában a legsötétebb színekkel fogják lefesteni; megfosztva minden védelmező biztosítéktól, melyet nekik a görögök gyöngédsége engedett, oltalom nélkül oda vetve az atya és perpetuum-okát, mint a prétor. A római censor és az athénei γοναικονόμος közti különbségre nézve Cicero igen élesen jegyzi meg (de Republ. IV. 6. Leclerc kiad.):
„Nec vero mulieribus praefectus praeponatur qui apud Graecos creari solet, sed sit censor qui viros edoceat mulieribus moderari” a férj önkényének, a ki élet és halál jogával bír fölötte; eladó, megvehető, hosszas birtok által megszerezhető, visszaperelhető, mint a rabszolga s a barom; jogi képtelensége és szolgasága csak életével végződött; férje és atyja zsarnokságából csak azért menekült, hogy atyáról való firokonaiéba essék.

De ha mellőzve egy perezre a törvényes formulákat, azt nézzük, mi volt a nő az erkölcsökben, a társas életben, szóval a valóságban: a színpadot egyszerre átváltozni látjuk, nem a tehetetlen, az elnyomott rabszolga többé, hanem a matróna, a családanya, tisztelve a rabszolgáktól, a védencektől, a gyermekektől, méltányolva férjétől, szeretve mindenkitől, a ház asszonya, s ezenkívül is kiterjesztve befolyását egész a népgyűlésekig, s a senatus tanácskozásáig.
A rómaiak nem zárták a nőket magányba, s a gyneceum (nőlakrész) némaságába; bebocsátották azokat színházaikba, ünnepélyeikre. lakomáikra, mindenütt előkelő hely volt fenntartva részökre; mindenki elsőbbséget adott, a consul és a lictorok utat engedtek nekik. Egyébiránt ritkán lehetett őket találni nyilvános helyeken, népgyűléseken: oly otthonülők lévén erényük folytán, mint a görög nő kényszer folytán, szokott helye a házi tűzhely közelében, az átriumban volt.
Az atrium pedig nem volt, mint a gyneceum, elzárt szoba a ház felső emeletében, rejtett és megközelíthetetlen visszavonulási hely. Központja volt az a római lakásnak, közös terem, hol a család összejött, hol a barátokat és idegeneket fogadták; ott, a tűzhely közelében emelkedett a házi istenek oltára s e szent hely körül volt összegyűjtve mind az, a mi a család előtt becses és tiszteletes: a menyegzőt ágy; az ősök képei, a családanya vásznai és szövőszékei a szekrények, melyekbe a házi lajstromok s a ház kincsei voltak zárva. Mind e kincs a nő őrzésére volt bízva; ő is áldozott, mint maga a családfő, a házi isteneknek (lares); elnökölt a rabszolgák belső munkáinál, igazgatta a gyermekek nevelését, a kik. serdült korukig, hosszas időn át felügyelete és tekintélye alá voltak vetve; végre osztozott a férjjel a vagyon kezelésében s a ház kormányzásában.
„Ez időben", úgymond Columella, „a nő versenyzett tevékenységben és buzgalomban férjével, igyekezvén növelni gondossága és szorgalma által a család gazdagságát. Semmi sem volt náluk látható, a mit egyik vagy másik külön tulajdonának tekintett volna; minden össze volt olvadva közöltök, s mindegyiknek törekvése csak a háztartás közös javára irányozva. Azon perctől fogva, midőn az új hitves lábát férjének átriumába tette, társa lett összes jogainak, a mit ekképpen fejezett ki egy régi formula: a férjhez ment nő, azon pillanatban, midőn új lakása küszöbét átlépte, e sacramentális szavakat intézte a férjhez: Ubi tu Gains, ibi ego Gaia, ott, a hol te úr vagy, én úrnő leszek.“
S valóban a nő úrnője lett mind annak, a minek a férj ura volt, mindenki dominának nevezte a házban, a férj maga is, s az öregebb Cato csak némileg túlzott egy alapos megjegyzést, midőn tréfásan ezt írta: „mindenütt a férfiak kormányozzák az asszonyokat; s minket, a kik minden embert kormányzunk, az asszonyok kormányoznak

A nőnek e befolyása nem csak a házi tűzhely árnyékában s a házi érdekek szűk körében érvényesült. A római történet minden lapján látjuk megjelenni a nőt. A törvények hiába zárták őt ki a közügyekben való minden részvétből; szünetlenül az ő látható vagy rejtett közbenjárása dönt az állam sorsa felett. Sőt, úgy látszik: a rómaiak tetszettek magoknak abban, hogy évkönyveikben vagy legendáikban egy-egy hősnő nevét tűzzék legdicsőbb emlékezéseikhez, s ha hinni lehet a hagyományos történetnek, Róma nem kevesebbet köszönt matrónái erényének, mint törvényhozói bölcsességének vagy harcosai vitézségének.
A Szabinák női áldozatkészsége s leányi kegyelete alkotta, egyesítvén a szabint a latinnal, a római nemzetet; Lucretia szűziessége s Virginia ártatlansága adott alkalmat a Tarquiniusok és decemvirek által két Ízben leigázott Rómának a felszabadulásra; egy nő s egy anya kérései voltak egyedül képesek megindítani Coriolánt s megmenteni a köztársaságot; egy nagyravágyó nő ügyes sugallásai ihlették Liciniust azon híres törvény alkotására, mely a római demokrácia diadalát szentesíti; s e demokrácia utolsó hősei, a két Gracchus, egy anya tanácsai által vezetett nevelés folytán képeztettek azokká. S különösen meg kell jegyezni, hogy a régi Róma hősnői sohasem voltak kéjhölgyek, mint Görögországban; hanem mindenkor tiszta szüzek, hű hitvesek, áldozatra kész anyák, s éppen e törhetetlen ragaszkodásuk szerény kötelességeikhez, nemük alázatos erényeihez, képezi egész nagyságukat.
Legyenek bár mindez elbeszélések fele részben legendaszerűek, nem tesz semmit: én e legendákban is a népérzelem naiv kifejezését látom, azon becsülés és tisztelet tagadhatatlan bizonyítványát találom, mellyel az első századokbeli rómaiak környezők nejeiket, anyáikat. Ők megértették, hogy a házi tűzhely erényei épp oly lényegesek a birodalom fentartására, mint a polgári vagy harcias erények, s az egész történet megerősíti azt a szép bizonyítványt, melyet Seneca későbbi s kevésbé boldog időben adott ki részökre, hogy tudniillik: „előttük a kicsapongás nemcsak bűn, hanem csodaszörny volt.
Ez általános szemlélődések szükségesek voltak, hogy előkészítsenek a törvények szövegének megértésére. Jobban felvilágosítva e szövegek szelleme s jelentősége felől, most már szabatosan meghatározhatjuk, minő volt, Róma első négy századában, a hajadon leánynak s az özvegynek, és a férjes nőnek jogi helyzete.

Forrás: Részletek Gide Pál: A nők joga (Tanulmány a nők magánjogi helyzetéről) c. munkájából. Fordította: Tóth Lőrinc