logo

XXII September AD

A természetes gyermek és az ágyas helyzetéről a római törvényhozásban III.

A jelenkori törvényhozás a természetes gyermekek sorsát aprólékosságig menő gonddal szabályozza. Nem bízik a szülékbe, kik előtte, hibájuknál fogva, gyanúsak; fél ezeknek túlságos vagy szívtelenségétől, vagy gyöngédségétől. Nem engedi meg nekik, hogy gyermeküket, mint idegent, eltaszítsák; de azt sem engedi meg, hogy beléptessék a családba, mint törvényes gyermeket. Jogainak legnagyobb s legkisebb mértéke minden esetre nézve meg van határozva, mintegy tarifázva, a köztörvény által; nem számíthat sem többre, sem kevesebbre.
A római törvény egészen másképen járt el. Nem készítenek a természetes gyermekek részére különös szabályzatot, nem foglalkozott ezekkel, s egyszerűen a köztörvény s az általános elvek reájuk alkalmazása alatt hagyta őket. Ez az alkalmazás pedig a következő két szabályban foglaltatik rajok nézve: a természetes gyermek, atyjával szemközt, semmi joggal sem bír és semmiben sem különbözik az idegenektől; anyjával szemközt minden joga van és semmiben sem különbözik a törvényes gyermektől. Meg kell vallani, hogy e két szabály egyike, mint másika nehezen igazolható: a római törvény, megtagadván a természetes atyaság minden hatályát, sérteni látszik az emberiséget; s hasonlóvá tévén a természetes anyaságot a törvényessel; lealázni látszik az erkölcsiséget; s végre, egymás mellé iktatva e két ellenmondó szabályt, a józan észbe látszik ütközni. S mégis e két szabály a római jogtudomány legszebb századain keresztül; s a legutolsó pogány császárokig fennállott. Ennek oka, hogy a szabályok nem a törvényhozó tetszés szerinti művei voltak; hanem egyik, mint a másik logikai és szükséges következése a családalkotó elveknek, a mint ezek az ó-kor eszméiben éltek.

Állítsuk először is a természetes fiút atyjával szembe, s tegyük fel, az eszmék nagyobb tisztázása végett, hogy az atyaság nem kétséges. Valóban, ez gyakran előfordult: noha a természetes gyermekek elismerése a rómaiaknál ismeretlen intézmény volt, a természetes atyaság sok esetben éppen oly bizonyos volt, mint nálunk lehet. Nem csak azon bizonyosságról szólok, mely a tényállásból, a fiúi állás bírásából származik: a természetes atyaság törvényszéki megállapítás tárgya is lehetett.
A római törvény némely esetben csak meghatározott okokból engedte meg a rabszolgák felszabadítását, melyeket törvényszék előtt kellett kifejteni s bebizonyítani. Már pedig a törvényszékek jogi gyakorlata által elfogadott okok közt, a törvénytudók mindenkor első sorban említik, hogy az úr felszabadíthatja rabszolgáját, ha bebizonyítja, hogy az a rabszolga neki természetes fia vagy természetes fivére. Íme, hát egy eset, és pedig nem ritka eset, a római szokásokban, 1 melyben a természetes atyaság bíró előtt bizonyíttatott. s nyilvános és ünnepélyes cselekvény által lett megállapítva.

Meglévén állapítva a természetes atyaság: melyek lettek annak jogi következései? A természetes atyaság puszta tény; a törvény előtt semmi. Ily atya s ily fiú között nem létezik törvényes viszony; sem tilalmi (inca pacitási) viszony, mert az atya mindent adhat fiának; sem köteleztetési viszony, mert mindent megvonhat tőle, s ez ismét semmit sem követelhet az atyjától.

Az atya mindent adhat természetes fiának. Ez a fiú rá nézve idegen, tehát adhat neki mindazt, a mit idegennek adhatna. Ajándékozhat, hagyományozhat neki; örökösévé teheti; örökbe fogadhatja (adoptálhatja). Ha törvényes gyermekei vannak, azok mellé családjába fogadhatja s velők egyenlő lábra teheti. Teljes önkényúr lévén házában, még többet is tehet; megfoszthatja törvényes gyermekeit, hogy kedvezéseivel halmozza el természetes gyermekét; e gyermeket általános örökösévé nevezheti, s neki hagyhatja, e tisztességbeli cím alatt, öröksége háromnegyedrészét s még egész összeségét is, házi vallásos szertartása gondviselését, háza kormányát, özvegye s egyéb gyermekei gyámságát. De, ha mindent adhat neki, teheti azt is, hogy semmit se adjon. ínségben és nyomorban hagyhatja; mert e gyermek, törvény előtt, nem az ő gyermeke, hanem idegen.

Előbb, hogysem e szabály bizonyítékait előadnám, annak alapját akarnám kimutatni. Az, mint már említettem, a római család alkotmányában fekszik. A „család“ szó, a pogány ó-korban, egészen különböző értelemmel bírt, mint bír ma. Napjainkban e szó oly személyek csoportját jelenti, a kik vér és természetes szeretet kötelékével egyesítve, jogi kötelékkel is egyesíttetnek; a jog a természet után alakul, s ott a hol természeti kötelék létezik, lehetetlen, hogy többé-kevésbé erős törvényes kötelék is ne létezzék. Egészen másképen volt a régi Rómában; ott a család egységét nem a vérközösség, hanem az egyazon úrtól való függés képezte; familia volt mindaz, a mi ez úrhoz tartozott, a gyermekek, mint a rabszolgák, a személyek, mint a javak. Ez úr: az atya, paterfamilias: „Pater autem familias appellatur qui in domo dominium habet.“
Nem az az atya, a ki nemz, hanem a ki parancsol; az, a kit a költők az istenek atyjának neveztek, nem Saturnus, hanem Jupiter. Az atya, családjának ura lévén, úgy alkotja ezt össze, amint neki tetszik: az ő fiai, e szó törvényes értelmében, azok, a kiket oda vesz házi vallásos szertartásaihoz, hatalma körébe, a kik folytatni fogják utána kultuszát, személyét és nevét; nem azok, a kiket nemzett, hanem a kiket választott. Idegeneket fogad fiaivá, ha neki úgy tetszik, s azok, a kiknek életet adott, csak úgy lesznek fiai, ha akarja. Mondják, hogy kezdetben, ha fia született, bemutatták ezt atyjának, ki kezének egy intésével vagy elismerte azt, vagy eltaszította s halálát rendelte el. A törvény későbben véget vetett e vad szokásnak, de nem törölte el a jogi elvet, melynek e szokás kifejezése volt.
Ulpianus korában csak úgy, mint a tizenkét tábla idejében, az atyaság oly jog, mely csak úgy szereztetik meg, ha az atya meg akarja szerezni. Ha következése a házasságnak, azért az, mert ugyanennek célja volt: a római azért házasodott meg, hogy atya legyen; egy régi formula szerint, liberorum quaerendorum causa házasodik meg. Oly egyesülés, mely nem e célból köttetik, nem házasság, hanem ágyasság, akár meddő, akár termékeny, semmit se tesz: oly férfi, ki nem akart atyává lenni, nem lesz az a törvény előtt.

E jegyzetek talán új világot vetnek egy jól ismert, de nem mindenkor jól értett szabályra: Pater is est, quem nuptiae demonstrant. Az újkori jogtudósok, átvévén e mondatot a római törvényből, talán a nélkül, hogy sejtenék, teljesen megmásították annak értelmét. E szabály dívó értelme az, hogy minden, a házasságban született gyermek a férj gyermekének tartatik, s hogy e törvényes igazság csak ritka s a törvény által szorosan korlátozott esetekben vonathatik kétségbe. De ez nem lehetett e régi mondat értelme a római törvényhozásban.
Rómában az atyaság nem emeltetett törvényes vélelemmé: az csak egyszerű vélelmezése volt a ténynek, melyet minden esetben s minden lehetséges bizonyítékok által meg lehetett támadni. Midőn a római jogtudósok e híres szabályt: „pater is est, quem nuptiae demonstrant” formulázták, nem akarták az atya címét ráerőszakolni a férjre, csak a férjen kívül minden mástól meg akarták tagadni. A félj atyasága, a jogos atyaság, az egyedüli, melyet a római törvény elismer: a házasságon kívül született minden gyermek, törvényes szempontból, atyátlan gyermek. Ez elvnek teljesen római durvaságán megütköztek az újkori jogtudósok: szelídíteni igyekeztek azt különféle megkülönböztetések által, melyek, ha nem csalódom, mindnyájan azon közös hibában szenvednek, hogy inkább újkoriak, mint rómaiak.

Először is két osztályát akarják megkülönböztetni a természetes gyermekeknek, azokat, kik életüket bűnnek s fajtalanságnak köszönik, s azokat, kik ágyasságból születnek. Az előbbieket minősíti szerintük, a római törvény fattyú gyermekeknek (spurii, sine patre; vagy vulgo concepti) s kikről ily értelmezést ad: Vulgo concepti dicuntur, qui patrem demonstrare non possunt, vel qui possunt quidem, sed eum habent, quem habere non licet". Ily gyermekeknek nincs atyjuk, azt mondja Gaius, mert atyjuk ismeretlen, s ha ismerve van is, a törvény nem akarja elismerni. A másik osztálybeli természetes gyermekek azok, kiket a jogtudósok a „liberi naturales” névvel jelölnek: ezeknek ismert, bizonyos atyjuk van, mert az ágyasság valóban sokszor oly hűséges, oly tartós egyesülés, mint a házassági szövetség, s minthogy a törvény nem tiltja és elismeri az ágyasságot, el kell ismernie az atyaságot is, mely annak következése.
E különböztetés, meg kell vallanom, nem egészen idegen a római törvénytől, s későbben találkozunk azzal a keresztyén császárok alatt. De átvinni azt Papinianus és Gaius korába, annyi, mint anachronismust követni el. A klasszikus jogtudósok nyelvén a liberi naturales kifejezés mindig azon gyermekekre alkalinaztatik, kik nem concubinatusból, hanem contuberniumból születtek, s következőleg, a kik, mint ezt mindenki bevallja, nem bírnak atyával a törvény előtt. Egyébiránt, az ágyasságból származott természetes gyermekek nem egyedtiliek, a kik ismerhetik vagy felkereshetik atyjukat. Félre ismerné a római törvény szellemét; a ki annak a mi törvényünk aggályait tulajdonítaná.

A rómaiak sohase gondoltak arra, hogy a természetes atyaságot sűrű fátyollal borítsák, s annak keresését megtiltsák. Hogy e kutatás korunkban tiltva van, ennek oka az, mert korunkban az atyaság ténye, mihelyt az létezik és tudva van, jogokat és kötelességeket von maga után. Most a tény és a jog el nem választható egymástól; midőn a jelenkori törvény megakarta tagadni a jogot, elnyomta, hogy úgy mondjam, a tényt s eltűntette azt, eltitkolás által. De a római törvény alatt, a hol az atyaság ténye jogi következés nélkül volt, miért lett volna eltiltva annak bizonyítása? Botrányoktól féltek volna-e? E félelem bizonnyal idegen volt oly jogtudománytól, mely közvádat engedett a parázna nő ellen, s mely e büszke elvet hirdette: Peccata nocentium nota esse et oportere et expedire. Az atyaságot mindig lehetett bizonyítani, lett legyen bár parázna, vagy vérfertőztető. De akár bűnös, akár ártatlan, akár bizonyos, akár kétes volt is, az elv mindig ugyanaz maradt: a természetes atyaság tény volt, és nem jog.

De még más ellenvetéseket is tesznek s új különböztetést állítanak fel. A római jog, azt mondják, polgári családot alapítván s annak alapul adja az atyai hatalmat (patria potestas), nem akarta félreismerni a természetes családot. Mindegyiknek kijelölte helyét és szerepét, s az agnatio és cognatio jól megkülönböztetett két minősítésével, állandóan szemközt állította egyiket a másikkal. Ha a természetes fiú nem agnátusa atyjának, legalább is cognátusa annak; mert cognátusokat nem a törvény csinál, hanem a természet; a cognatio, mint Gaius helyesen mondja, azon természetes jogok egyike, melyeket a polgári ész meg nem dönthet (naturalia jura, quae civilis ratio corrumpere non potest).
A természetes fiú, mint cognatus, követelhet az atyjától élelmezést, örökösödhetik utána, sőt olykor részt is kívánhat örökségi javaiból. Ez érvelés tetszetős, s hajlandók volnánk azt követni, ha akadályra nem találnánk a döntő törvényszövegekben. A római jogtudósok nem hogy cognátusi jogokat engednének a természetes fiúnak, de még a legmegtagadhatatlanabb jogot, az élelmezést is megvonják attól. „Az atya” úgymond Ulpiánus, „köteles táplálni leányát, ha törvényes leány" (si constiterit apud judicem juste eam procreatam) „Ha a gyermekek," hozzáteszi még Julianus és Modestinus, „élelmezést követelnek atyjuktól, s kétségbe vonható az anyának törvényes hitvesi minősége, az első kérdés feletti végzés nem árt szükségképen a másodiknak". A régi jogtudomány e szövegei szerződés rendelkezéseinek magyarázatára, másodszor még más esetekben is, melyek fentebb említettem. A megerősítésüket találják az újabb szövegekben is: a keresztyén császárok s maga Justiniánus, ki annyi reformot hozott, létre a természetes gyermekek javára, sohasem mentek annyira, hogy cognátusi viszonyt ismerjenek el a természetes gyermek s ennek atyja vagy atyjának családja közt, a mi világos bizonyítéka annak, hogy ez a viszony az előbbi jogban sem létezett.
Mind-e szövegekből azt következtethetjük, hogy a római törvény szerint a természetes fiú atyjának sem cognatusa, sem agnatusa. A rómaiak ugyanis a cognatio felől szőkébb és durvább fogalommal bírtak, mint hinni lehetne. Szerintük nem létezhetett polgári rokonság más úton, mint férfiak által, úgy nem lehetett természetes rokonság, mint csupán a nők által. Ami előttünk a rokonság természetes viszonyát alkotja, tisztán fizikai tény volt: nem a nemzés ténye, melyet a természet elrejt s a bíró meg nem állapíthat, hanem a születés ténye.

Ugyanazon természetes törvény szabályozza a természetes gyermek sorsát is, mely a föld termékeit nem a magvetőnek, hanem a föld tulajdonosának, a bárányt a juh tulajdonosának s a fiatal rabszolgát anyja urának adja; e gyermeknek nincs atyja, csak anyja van. Itt van már helye, hogy tárgyunkat más, új oldalról is szemléljük: ekkorig atyjához való viszonyaiban láttuk a természetes gyermeket; állítsuk most már anyjával s anyai rokonaival szemközt.

Itt a római törvényt rohamosan látjuk átmenni egyik túlságból a másikba. E törvény csak az imént döbbentett meg szigorának túlsága által; most ismét engedékenységének túlsága fog meglepni. Láttuk napjainkban, hogy vakmerő újítók a törvényes gyermek összes jogait követelték a természetes gyermek számára. Némely utópistáknak ez álmát félig meddig valósítva látjuk azon törvény által, mélyet Írott észnek szokás nevezni. E törvény a törvényes gyermeket s a fattyát anyjával s összes anyai rokonaival szemközt teljesen egyenlő lábra állítja. Együtt örökösödnek, egyenlő címen, egyenlő részekben; egyiknek, mint a másiknak kötelesrész jár s hasonló keresetük van azt kivívni. S e törvény eme túlságos előnyöket nem csak az ágyasságból született gyermekeknek adja meg, hanem minden természetes gyermeknek különbség nélkül, bármily becstelen legyen is születésük. De talán még különösebb, hogy Augustus ama törvényei, melyekről fentebb szóltam, a caducitási törvények, számos kiváltságot engednek a nőnek, ki bizonyos számú gyermeknek anyjává lesz; a törvénytudomány azonban itt sem tett különbséget a természetes és törvényes gyermekek közt, úgy, hogy a női termékenység jutalmazására rendelt törvényes díjakat a fajtalanság nyerte el.

E különféle rendeletek nem különbözött és önkénytől függő rendeletek, hanem alkalmazásai egy nagy elvnek, mely a jogtudományra nehezkedett. Ez elv tisztázása s kifejtése végett vissza kell térnem egy kevéssé a római család általános szervezetére. E szervezet legjellemzőbb vonásainak egyike, hogy senki sem tartozhatott egyszerre két különböző családhoz. Korunkban máskép van ez. Mindegyikünk több családhoz tartozik, anyja családjához úgy, mint atyjáéhoz, anyai rokonai családjaihoz nem kevésbé, mint atyai rokonaiéhoz.
A házasságok egymáshoz láncolják a családokat az érdekek és a szeretet kötelékei által: a nő azon javakat, melyeket mint leány kapott, a családban, melyben született, átviszi mint feleség az új családba, melybe házassága lépteti; örököt nyer az elsőben s örököt hagy a másodikban; így a javak forognak s átmennek egyik családból a másikba, s mind e családok, egyesítve úgy a törvény mint a természet, úgy az érdekek, mint a vér által, összevegyülnek s olvadnak. De az öröklött javak ily átbocsájtása egyik családból a másikba nem lehetett illő oly arisztokratikus társaságba, minő a római volt. Ott minden egyes család úgyszólván elzárva volt; elég volt Önmagának, bírt saját kormányával, vallásos szertartásaival s isteneivel, s oly lehetetlen volt egyazon időben két családhoz tartozni, mint egy-szerre két állam polgárja lenni. Mi legyen tehát ily rendszer alatt a férjhez ment nő sorsa? Atyja családjában marad-e, vagy férjébe lép? E kérdésre a római törvény idő jártával két különféle választ adott.

Eredetileg a nő, midőn férjhez ment, felcserélte családját, s a római törvény erélyes kifejezése szerint, polgári halált, capitis diminutiót szenvedett. A családot felcserélni némileg annyi volt, mint meghalni, hogy újra szülessék. A férj családja megnyílt az új hitvestárs előtt, s bezáródott a mögött. Azontúl minden viszonya megszakadt atyjával s anyjával, nem örökösödött azok után, halva volt reájuk nézve.
De azon időszakban, mely főkép magára vonja figyelmünket, a klasszikus jogászok idejében, a házasság e régi alakja kiment a szokásból. A házasság, megfosztva minden jogi alaktól, nem szült többé közvetlen jogi hatályt. Az atya inkább csak kölcsön adja a leányát vejének, mint egészen oda adja. A férj házába vezetés (deductio in domum mariti) puszta tény, jogi jellem nélkül; a nő tényleg kiment atyja házából, jogilag ott maradt. S abból, hogy nem tartozhatik egyazon időben két családhoz, az következik, hogy férjének családja reá nézve idegen család marad, s hogy reá nézve saját gyermekei is idegenek lesznek.
Közte s fia közt nincs semmi törvényes viszony, mert ők, az anya s a gyermek, két külön családhoz tartoznak, kik nem viselik egyazon nevet, s nem imádnak egyazon házi isteneket. Az anya nem örökösödhetik fia után, s nem is hagyhatja arra örökségét. Ulpianus annyira találó kifejezése szerint, „finis familiae suae“ (családjának vége) Az örökölt javak csak hozzá jutnak el és nem tovább; halálakor visszatérnek a forrásba, melyből eredtek.

Ha az anya és fia két külön családhoz tartoznak, ha semmi törvényes kötelék nem egyesíti őket, mi marad tehát fenn közöttük? a vér köteléke, az anyagi viszony, mely a terhesség és szülés fényéből származik. De e tény s e viszony egészen ugyanaz, akár törvényes akár törvénytelen a születés, s akár házasság, akár ágyasság vagy paráznaság gyümölcse a gyermek. Anyjukkal szemközt a törvényes gyermekek sem egyebek, mint természetes gyermekek.

A törvényes anyaságnak e hasonlóvá tétele a természetes anyasággal, a törvényhozót, idő múlva igen ellentétes következtetésekre vezette. Kezdetben a kemény és szűk törvény nem ismert más családot, mint az agnatusokét. A nő a maga családjának végét (finis familiae suae) képezte; nem lévén se átruházni való neve, se házi kultusza, nem volt utóda sem; nem tehetett végrendeletet, nem bírhatott egyenes örökössel; a törvény, mely elkülönítette, elkertelte a családokat, áthághatatlan korlátot emelt az anya és gyermekei közé. Későbben a jogtudomány, oly bölcsészet befolyása alatt, mely kivetkőztette a római geniust durvaságából, a nélkül, hogy azt erejétől megfosztotta s elpuhította volna, sokkal szelídebb és emberiesebb lett.
A korlát, mely az agnaticus családot elkülönítette, fokonként alacsonyabbá lesz; a természetes rokonság, a cognatio, lassankint a törvényes rokonság jellegét ölti fel; a törvény megadja a cognátusnak az élelmezéshez való jogot, az öröklési jogot, a megtartási jogot, s időszámításunk második századában egy nagy fejedelem, ki egyszersmind nagy bölcs is volt, azt akarta, hogy a fiú első sorban örökösödjék anyja után, minden agnatus (atyai rokon) kizárásával. De ha az elv alkalmazása változott is, az elv maga ugyanaz maradt: Marc Aurél alatt éppen úgy nem létezik polgári rokonság a fiú s anya közt, s a fiú éppen úgy csak egyszerű cognatusa anyjának, mint a tizenkét tábla uralma alatt, úgy, hogy a törvényes fiú érdekében eszközölt összes reformok a természetes fiú javára váltak, s még a paráznaságból számlázottéra is, a ki épp oly cognatus, mint amaz.

Most már általános fogalommal bírhatunk a szabályok felől, melyek a természetes fiúra vonatkoznak, s kevés szóba foglalhatjuk ezeket. Két elvben, s mondhatnék, két képtelenségben összegezhetők. A római jogban nincs természetes atyaság: a természetes fiú atyjára nézve csak idegen. A romai jogban nincs törvényes anyaság: a törvényes fiú, anyjával való viszonyaiban, nem különbözik a természetes gyermektől.
Kétségkívül csodálkozni fogunk, hogy a jelenkori józan észt s lelkiismeretet ennyire sértő elvek még Papinianus és Ulpianus korában is uralkodhattak; csodálkozni fogunk, hogy a mondott korabeli annyira emberszerető jogtudomány, mely még a rabszolgákra is kiterjesztette gondoskodását, elfelejthette a természetes gyermekeket, s félreismerhette a fiúnak szent jogait s kötelességeit atyja iránt.
De meg kell jegyeznünk, hogy ha e jogtudomány semmi jogot sem adott a természetes fiúnak, semmit sem is tagadott meg tőle, s a családatyának teljes szabadságot engedett különös rendelkezéseivel pótolni a köztörvény hallgatását. Bár szabatos bizonyítékaink hiányoznak, vakmerőség nélkül állíthatjuk, hogy a törvény e részben ki lett egészítve s javítva a gyakorlat által, s ha a törvény elvei mozdulatlan maradtak, változás történt a véleményekben s erkölcsökben.

Eredetileg a római állam csupán családok társulása volt? Családtagnak kellett lennie, hogy a polgárság tagja lehessen. Annak, a ki elődökkel, ősökkel nem bírt, nem volt hazája, neve, istenei; egy neme volt a páriának a római társadalomban. Ilyen volt valószínűleg a természetes gyermek helyzete a köztársaság első századaiban. Nem volt atyai családja, mert a törvény szemeiben nem volt atyja; nem volt anyai családja, mert a nőnek, a törvény szemeiben, nem voltak utódai. Volt mégis egy eset, melyben a természetes gyermek nem volt család nélkül: gyakran megtörtént, hogy az úr ágyasává tette egyik rabszolgálóját. Ez esetben a gyermekek, kiket e nőtől nyert, nem voltak reá nézve idegenek: rabszolgái voltak, vagy, ha szabadságot adott nekik, felszabadítottjai (libertusai); famíliájának vagy gensének részét képezték; helyük volt a házi istenek oltára körül. De e helyet nem fiúi, hanem rabszolgai minőségüknek köszönték.

Lépjünk át már a Caesarok századaiba. A régi arisztokrácia megbukott; minden politikai vagy vallásos kötelék, mely az agnatus családot egybefűzte, megtágult vagy szétszakadt, s ettől fogva a természetes fiú, bár család és név nélkül, utat nyithatott magának s helyet foglalhatott a társaságban, hol a kényúr szeszélye minden rangot össze-vissza vegyített. A Digesták több szövege bizonyítja, hogy a municipalis hivatalokba jutás, mely el volt zárva a felszabadítottak előtt, nyitva volt a természetes gyermekek előtt, maga a vérfertőzésből származott gyermek is mondja Papiniánus lehetett decurio, s a nagy jogtudós azt az igazságot említi ennek okául, - a mit későbben a keresztyén császárok elfelejtenek hogy a gyermek nem részes születésének bűnében. Ez időkor felirataiban látjuk, hogy a természetes gyermekek edilis, questor, praetor címeket viselnek. Nemsokára a római világ a Caesarok örököseivé kiáltotta ki az ágyasok fiait.
Az erkölcsök, úgy a magánéletben, mint a közéletben megváltoztak, s a gyakran igen megható feliratok mutatják, hogy gyakran a természetes gyermek tényleg azon helyet foglalta el a családban, melyet tőle a törvény megtagadott. Szent Jeromos mondja, hogy korában a férfi, ki szegénysége miatt meg nem házasodhatott, mert el nem viselheti a háztartás terheit, rabszolganőt vett ágyasúl, gyermekeket nemzett attól, s e gyermekeket fiául tekinti s örököseivé tévé. A Pandekták több szövege megerősíti e bizonylatot s megállapítja, hogy a filii vagy liberi szó egy felszabadított vagy alacsony helyzetű ember végrendeletében nem csak a törvényes, hanem a természetes gyermekekre is értendő. így tehát az eszmékben s erkölcsökben már változás ment végbe, s ez a keresztyén császárok alatt, nemsokára átment a törvényekbe is.

Constantinus koráig a természetes gyermek nem volt törvényhozási intézkedés tárgya: állapota szabályozva volt ugyan, de nem külön törvények, hanem a köztörvény elvei által. Constantintól kezdve a természetes gyér melyekre vonatkozó törvények minden császár alatt szaporodnak s bővülnek. Nem akarom e bonyodalmas és gyakran ellentmondásos törvényhozást egész összegében felmutatni. Itt a régi társadalmat akartam tanulmányozni, s Theodosius vagy Justinianus törvényei, az ezeket lelkesítő szellemnél fogva már az újkorba tartoznak. Csak jelezni akartam az irányt, melyet az új törvény követett, s néhány útmutató karót tűzni ki az úton, melyet megfutott.

Justiniánus alatt az atyai hatalom már nem papság s nem is magistratura: alapját a természeti törvényben leli s az atyaság kötelességei a természetes atyát terhelik. Ezentúl már nem taszíthatja el gyermekét s nem hagyhatja azt nyomorban. De nem is vezetheti be törvényes családjába s nem halmozhatja el ajándékaival, mert elvesztette mindenhatóságát. A törvény, inkább gondoskodva arról, hogy a jó erkölcsöket ápolja, mint arról, hogy a polgári szabadságot tisztelje, kimérte a természetes gyermek részét s kijelölte helyét, de a családon kívűl atyja sem fel nem mentheti őt a joghátrányoktól, sem meg nem foszthatja jogaitól.
Az anya, mint az atya is, egészen új helyzetet foglalnak el a családban. A régi jogtudomány csak egyszerű ténybeli viszonyt látott az anyaságban gyermekeivel szemközt: az összes gyermekek, úgy a természetesek, mint a törvényesek, egyazon címen s különbség nélkül örökösödtek anyjuk után. Justinianus eltörli e törvényt, mint sérelmest az anyára nézve. A matróna utáni örökösödésre csak a házasságból származott gyermekeket hívja meg s a fattyúkat kizárja abból. Ez által megszenteli a törvényes anyaságot s belépteti az anyát a törvényes család körébe, honnét a régi törvény kirekesztette.

A törvény a természetes gyermek ellenében új joghátrányt állítva fel, ezzel nem az ártatlan gyermeket, hanem a bűnös szülőket akarta sújtani. És fokozta is a gyermeket érő joghátrányt a szülők hibájához képest, s először is a természetes gyermekek több osztályát különböztette meg: a paráznaságból vagy vérfertőztetésből született gyermektől mindent megtagadott egész az élelmesésig s úgyszólván az élet jogáig; ellenben az ágyas fiától csak úgy vont el némely jogokat, hogy újakat adott azok helyébe: megadta neki az atyai örökség egy részét, megnyitotta előtte a család ajtaját törvényesítés által. E jogokat a törvény csak az ágyas fiának adja, s ettől kezdve az ágyasság joga jelentőséggel bír, melyet előbb nélkülözött. De ne következtessük ebből, hogy a keresztyén császároktól oly törvényes szentesítést nyert, melyet tőle a pogány törvény megtagadott. Az ágyasság, kárhoztatva az egyházi atyák által, csak kénytelenkelletlen tűrve volt Constantin és utódai által, kik távol attól, hogy új szentesítéssel látták volna el, nem szűntek azt ellenezni s meg is tiltották volna, ha ezt tenni merték volna.

Ezek e nagy törvényhozási reformnak fő vonásai. Hosszabb fejtegetést is érdemelne, de ennyi is elég, úgy hiszem, annak kimutatására, hogy Justinianus joga, melyet az új tudomány nagyon is lenéz, csak alakjára nézve alábbvaló Papinianus és Gaius jogánál, s az emberi társadalom történetében nem hanyatlást, hanem haladást jelez.


Forrás: Részletek Gide Pál: A nők joga (Tanulmány a nők magánjogi helyzetéről) c. munkájából. Fordította: Tóth Lőrinc