logo

XXV Februarius AD

A természetes gyermek és az ágyas helyzetéről a római törvényhozásban II.

Már megjegyeztem, hogy a Digestákban, melyek nem említik a természetes gyermekeket, egy külön cím szól az ágyasokról. E cím szolgál nekünk kiindulási pontúl vizsgálódásainkban; ha a római jogtudósok megtanítottak rá, hogy minő volt az anya törvényes helyzete, könnyebb lesz megértenünk, milyen lehetett a gyermeké.
A „De concubinis“ cím, azon helynél fogva, melyet a Pandectákban elfoglal, azon címek összeségéhez látszik csatlakozni, melyek a házasságot s a házastársak viszonyait tárgyalják: e címek után lévén elhelyezve, azoknak vagy kiegészítését, vagy függelékét képezi. Az öt töredékben, melyből áll, azt keresik a jogtudósok: hogyan lehet megkülönböztetni az ágyast a törvényes feleségtől; jelzik továbbá, hogy miféle nőket van megengedve ágyasokúi venni, melyek egy felszabadított nő kötelességei, ki ágyasságban él gazdájával; végre megjegyzik, hogy az ágyasság, önmagában, nem vétség, s méltó megfigyelni az okot, melyből ezt következtetik: „A concubinatus" úgy mondják ők, a törvényektől nyerte nevét, s így nem esik a büntetőtörvény sújtása alá (Quia concubinatus per leges nomen assumpsit, extra legis poenam est.)

Első tekintetre az eme szövegekből kifejthető általános eszme az látszik lenni, hogy az ágyasság, éppen úgy, a mint a házasság, a törvények által szentesített és szabályozott egyesülés, semimatrimonium (félházasság) a mint Cujas nevezi a morganaticus házasság egy neme, mint Heineccius mondja, hemigamia, mint egy jelenkori kitűnő tudós hívja azt; szóval, valódi jogi intézmény.
Bármily tekintélyes s általános is e vélemény, bátor leszek, azt megtámadni. Az ágyasságnak, amint én látom, semmi köze sincs valamely jogi intézménnyel; az ágyassal való viszonyok, a rómaiak idejében, ugyanazok voltak, mint korunkban, t. i. minden jogi jelleget s törvényes hatályt nélkülöző egyszerű tények.
Megvallom, hogy ez állítás paradoxnak látszik, a Digestáknak általam az előbb idézett szövegével szemközt. De e szövegek teljes megértésére nem elég, hogy azokat elkülönítve vegyük szemügyre; e szövegek csak töredékek, melyek valódi értelme csak akkor tűnik elő, ha gondosan összevetjük az azokat kiegészítő töredékekkel. Ki kell tehát egy kevéssé bővítenünk e tanulmány keretét, s az ágyasság mellett felmutatnunk az azzal szomszédos római intézményeket.

A két nem egyesülése, jogtudományi szempontból, a körülményekhez képest három egészen különböző jelleget mutat: majd oly házasság az, melyet a törvény szentesít; majd meg oly merénylet a jó erkölcs ellen, melyet a törvény büntet; majd végre közömbös cselekmény, se nem törvényes, se nem büntetésre méltó; egyszerű tény, mely a törvény előtt nem létezik. E különbség, mely minden rendezett államban feltalálható, tisztán ki van fejezve a római törvényben: törvényszerű egyesülés a justae nuptiae; büntetendő egyesülés a dér Institute paráznaság (stuprum); végre minden jogi jelleget nélkülöző egyesülés, mellyel a törvény nem foglalkodik, melyet se nem tilt, se meg nem erősít., az ágyasság (concubinatus.) Ez általános észleletből fontos következtetést vonhatunk le: hogy t. i. az ágyasság, bár törvényen kívüli cselekvény, mégis meg van határozva a törvény által; mert két törvényszerű tény, a törvényes házasság és a paráznaság közé van helyeztetve, és a törvény, mely értelmezte e két tényt s kijelölte annak határait, körülírta egyszersmind az ágyasságot is, mely e kettő közt van. E kettős határt kijelölni, mind ama törvényszövegek tárgya, s egyedüli tárgya, melyekből a De concubinis cím áll, úgy, hogy e címnek minden magyarázata a két következő kérdéstől függ: mi volt a törvényes házasság, s mi volt a paráznaság?

A római jog felelete e két kérdésre nem az, a mi a jelenkori jogé. A római justae nuptiae nem hasonlít a mostani polgári törvénykönyvek házasságához, s a római stuprum még kevésbé hasonlít a mai büntető törvénykönyvek jó erkölcs elleni merényletéhez. Szükséges e kettős különbséggel foglalkozni, s ezt kimagyarázva, úgy remélem, hogy mindama nehézséget is megfejtettem, melyet az ágyasság kérdése felmutat.

Ismeretes a régi római jogtudomány formalista szelleme. Tudjuk, hogy kedve telt abban, hogy a polgári élet legközönségesebb s legegyszerűbb cselekményeit rendszeres alakokba és szabatos formulákba Öltöztesse. De, csodalatos dolog! e jogtudomány, mely alakszerűségeket követelt ott, hol azok nekünk fölöslegeseknek tetszenek, megszűnt ugyanazokat követelni ott, hol azok nekünk mellőzhetetleneknek látszanak, az élet legfontosabb cselekményénél, a házasságnál. Hiába vesződtek hosszas időkön át, az újkori törvénymagyarázók annak vizsgálatával, mik lehettek a rómaiaknál, a házasság törvényes formulái: semmit sem fedeztek fel, s nem is fedezhettek fel. mert a mit kerestek, nem létezett.
Felhagyván a conventio in manum szokásával, mely Augustus százada óta, egészen kiment a divatból, a római házasság minden jogi alakszerűséget levetkezett. Úgy a szent, mint a nem vallásos ünnepélyességek, melyek azt rendszerint környezték, a vallás vagy az erkölcsök s nem a törvények által voltak előírva. A költők s a mítoszok írói Írták le ez ünnepélyességeket, a jogtudósok alig említik azokat, s nem kötnek azokhoz semmi fontosságot; szemeikben a justae nuptiae létesülésére elég, ha két, a házasságra törvényesen képesített személy együtt él, mint férj és nő; a házasságot a feleségi állás birtoklása (possessio status) állapítja meg, s a kérdés, hogy mikor ment végbe a házasság, nem a jog, hanem a tény kérdése.
S ha azt kérdik tőlem: miért van a házasságnál a formának e mellőzése éppen a legformálisabb törvényhozásban, íme a válasz. Minél alakszerűbb a törvény, annál szűkebb is; szabatos és hajthatatlan keretbe szorítván a jogi tények térfogatát, korlátolja saját uradalmát, és számos társadalmi viszony, mely beférhetett volna oly hajlékony és sima jog körébe, mint a mienk: kívül maradt oly szigorú és rideg jog körén, mint a volt.

A római jogtudomány egyik jellemző vonása volt: minden jogi kérdést pénzkérdésre vezetni vissza, s a házasság, mely nem pénzbeli szerződés, éppen e miatt kiesett a szorosan úgynevezett jogi cselekmények köréből. A justae nuptiae csak következéseire s a két házastárs képességére nézve volt szabályozva a jog által. A törvény teljességgel nem foglalkozott a házasság formájával s mikénti végrehajtásával.
Ebből az következik, hogy nem létezett semmi törvényes ismertető jegy, mely a házasságot megkülönböztette s elválasztotta a rendetlen egyesüléstől. Ezt tartják a római jogtudósok. Az egyetlen vonás, azt mondják, melyről megismerhetni a törvényes feleséget: a feleségi állás (rang, status) birtoklása: a „honor maritalis, affectio, dignitasu. Csupán ez különbözteti meg az ágyastól: „Sane enim, nisi dignitate, nihil interest. Concubinam ex sola animi destinatione aestimari opportet. Ab uxore solo dilectu separatur. De tévesen fogná fel e törvényszövegek értelmét, a ki azokból azt következtetné, hogy a gyakorlatban, s a társas élet viszonyaiban, a feleség és az ágyas egyenlők voltak, s könnyen összezavartathattak.
A Digestákban előforduló különféle esetekben egyetlenegy példáját se találom ily összezavarásnak, s állíthatni merem, hogy az ágyas s a törvényes feleség közötti különbség tényleg oly tiszta, oly határozott volt a római társadalomban, mint csak korunkban lehet. Ma is, nem az összeadás múlékony nyilvánossága, sem az anyakönyvbe vezetés képzelt nyilvánosságú adja meg a házassági egyesülésnek azon köztudomásra jutást, mely a nő méltóságát s a család becsületét biztosítja, hanem amaz állandóbb és valódibb nyilvánosság, mely a feleségi állás birtoklásában fekszik. E nyilvánosság kielégítette a rómaiakat, s hogy ki is elégíthette, bizonyítja a tapasztalás, mely szerint még ma is, a keresztyén polgárosultság közepette, vannak törvénykönyvek, melyek a házasság érvényességére nem kivannak semmi törvényes formát, semmi közzétételt.

Megjelöltem a határt, mely elválasztja az ágyasságot a törvényes egyesüléstől; most már azt fogom nyomozni, a mi a törvény által tiltott s kárhoztatott egyesülésektől választja azt el. Itt a római jognak egy másik különösségére akadunk. Ki hinné! Juvenalis és Petronius korában a törvény szigorúbb volt az erkölcs irányában, mint a milyen ma. Nem csak arra szorítkozott, mint a mostani törvénykönyvek, hogy büntesse a nőrablást s a paráznaságot: a hajadon nővel való egyszerű közösülést is bűnnek tekintette. Közvádnak adott helyet mindkét tettes ellen, és szigorú büntetésekkel, javak elkobzásával és száműzéssel sújtotta őket. Ily rendeleteket tartalmaz az Augustus alatt hozott híres törvény „de adulteriis et pudicitia”.
A császárság kora előtt a római törvény kevésbé volt szigorít, vagy helyesebben: kíméletlen; a nők becsületét s erényét családjaik őrizete alá helyezte; házi törvényszékre bízta a bűnöst; atyja, férje, rokonai vagy gyámjai voltak egyedüli bírái. De a házi bíráskodás elenyészett a patriarchalis intézméerkölcsökkel. Augustus századának megromlott társadalmában, a nő a maga családjában gyakrabban találta fel gyalázatának bűntársait, mint becsületének védőit. Augustus vissza akarván vezetni az elkorcsúlt rómaiakat őseik szigorú erkölcseihez, átvitte a családi bíróság jogkörét az állami bíróságokra, s ettől fogva az erkölcsi fejlettség, mely akkorig házi vétség volt, közvétséggé lett.

Egyébiránt Augustus sokkal körültekintőbb politikus volt, hogysem lehetetlent akart volna, s midőn a szeméremről (de pudicitia) szóló törvényt kibocsátotta, nem volt szándékában a nemi önmegtartóztatásból polgári kötelességet csinálni. A nemi kicsapongás mellett, melyet a törvény büntet, van egy másik, melyet megtűr; a jogtudósok megkülönböztetik egyiket a másiktól szokott szabatosságukkal: amazt paráznaságnak (stuprum), ezt ágyasságnak (concubinatus) nevezik. Ettől fogva az „ágyasság“ szó a törvénymagyarázók tolla alatt szabatosabb jelentéssel bír, mint annak előtte; nem jelenti ezentúl az elhálás minden nemét1 általában, hanem különösen azon elhálást, melyet a törvény nem büntet. E megjegyzések megértetik velünk az említett törvénycím egyik töredékét, melyet felidéztem s mely sok félreértésre adott alkalmat: „Quia concubinatus per leges ler. Maximus, VI. 3. §. 7. Ha mégis olykor a közbíróság beavatkozott (T. Livius, X. 31.; XXV. 2.) ez kétségkívül csak kivételes esetekben történt meg.

A törvények, melyeket a jogtudós szem előtt tart, kétségkívül a Lex Julia de adulteriis, melyről szóltam, s egy másik törvény, mely ahhoz csatlakozik, s azt kiegészíti, a Lex Papia Poppaea. E törvények, kijelölvén a nemi kicsapongást, melyet büntettek, implicite kijelölik azt is, melyet nem büntetnek; s az előbbit stuprum névvel bélyegezvén, ezzel egyszersmind megszorították s körülírták a concubinatus szó értelmét. Ha e szónak jogi értelme lett, ha belekerült a jogi műnyelvbe, ez csak Augustus törvénye óta s ennek alkalmából történt. (Per leges nomen assumpsit.)
Mily határ volt tehát, a mely elválasztotta a szabados elhálást a bűnöstől? E határ tisztán meg van jelölve: minden csak egy ponton, az ágyas minőségén függ, s e tekintetben a törvény a nők két osztályát különböztette meg: azokét, kiket a matrona nevével tiszteltek meg, s azokét, kiktől e címet megtagadták. Az elsőkkel elhálni bűn volt; a másik osztálybeliekkel való elhálást közömbös cselekménynek tekintette a törvény, s ez volt a sajátképen úgynevezett ágyasság.
E megkülönböztetés, melyet a szokás korábban megállapított, mintsem azt Augustus törvénybe iktatta a római társadalom egyik legjellemzőbb vonásához tartozik. E társadalom, már a Grachusok és Marius korában is sokkal kevésbé democraticus, mint rendesen hiszik, sohasem ismerte a törvény előtti egyenlőség elvét. A jogok, melyek korunkban mindenkinek tulajdonai, csupán annál fogva, mert ember, akkor csak némely kiváltságosokéi voltak. A törvény nem tudta védeni az egyiket, hogy el ne nyomja a másikat; hogy gazdaggá tegye a római polgárt, megrabolta a rabszolgát, a felszabadultat, az idegent, s hogy magasra emelje a matrona becsületét s méltóságát, gyalázatnak és becstelenségnek vetette martalékúl a többi nőt.

A matrona vagy mater familias minősége, a római jogtudósok nyelvében, tiszta és szabatos jelentéssel bír. A nőnek, hogy e címre jogosítva legyen, nincs szüksége feleséggé s anyává lenni. Az sem szükséges, hogy patrícius nemzetségből való legyen; elég, hogy atyja római polgár volt, a mi már magában elegendő nemesség. Ezenfelül szükséges, hogy tisztességes és tiszta élet által tartsa fenn a méltóságot, melyet születése adott neki. „Matrem, familias accipere debemus, quae non inhoneste vixit” Cum audis matrem familias, accipe notae auctoritatis foeminam. Ily feltét alatt a római nőnek joga volt széles szegélyű fehér tunicát (a stólát) viselni, mely a matrona nemesi címere volt, mint a tóga a római polgáré (a quirité) Joga volt gyalog-hintón menni ki, mint a magistrátusnak vagy senátornak, s minden ember elsőbbséget adott neki. De e nagy tisztességhez nagy kötelességek is voltak csatolva: a matrónára volt bízva a gyermekek nevelése, a ház kormánya, a házi istenségek kultusza. Úgy a házi oltáron, mint Vesta templomának oltárán szűz és tiszta kezeknek kellett a szent tüzet táplálni. A feleség vagy hajadon leány, ki megszegte e kötelességét s bemocskolta a család szent helyét, valódi szentségtörést követett el. Augustus, midón ebbeli mulasztását bűn gyanánt bünteti, hű maradt a múltnak szent hagyományaihoz.

A mater familias-szal szemközt lássuk most már ama nőket, kiktől a római társadalom megtagadta e tisztességet, s kiket, a költő Horatius kifejezése szerint, a „classis secundá“-ba taszított. Ez alsóbb osztályban találjuk először mindama nőket, kiknek atyjuk nem római polgár: e nőknek nincs családjok a szónak római értelmében, s következésképen nincsenek házi isteneik, örökölt szertartásaik: ide tartoznak a rabszolganők, a felszabadítottak, talán az idegenek is, s végre azok, kik létüket rendetlen egyesülésnek köszönik, s kiknek nincs atyjuk a törvény szemében. E nők mellé, kiket már születésük megfosztott a matrona méltóságától, helyezendők azok, kik e méltóságot önhibájuk miatt vesztették el: minden matróna jogtalanná lett, a ki megszegte kötelességeit, le kellett vetnie stóláját s felvenni a felszabadítottak vagy ágyasok tunicáját, kikkel ezentúl egyenlővé lett.
Végre a törvény ugyanez osztályba sorozta azokat a nőket, a kiket életmódjuk vagy kenyérkeresetük arra kényszerített, hogy nyilvánosan mutogassák magokat, a férfiak közé vegyüljenek s kilépjenek azon visszavonultságból, mely, római eszmék szerint, elválaszthatatlan volt a matrónai méltóságtól. Itt találjuk vegyesen, a jogtudósok által felszámlálva ama nőket, kik csapszéket, vendéglőt, vagy boltot tartanak, kik a piacon árúinak, kik a színházakban s a circusi játékokban szerepelnek: a szabadleány, a kerítőné, a kéjhölgy.
A lex de pudicitia épen oly engedékenynek mutatta magát mind e nők iránt, mint a mily szigorú volt a matrónákra nézve. A törvény nem alázta le magát hozzájok, s aljasságuk biztosította büntetlenségüket. E nőkkel szemközt minden meg volt engedve, ez engedményt tette Augustus politikája a nemi kicsapongásnak.

„Őrizkedjetek a matrónáktól” mondja a költő Horátius a korabeli fiatal rómaiakhoz, „meghódításuk igen veszélyes „Tutior at quanto merx est in classe secunda. (Biztos portékát kínál a második osztály.)
A törvény, ily határvonalat húzván a matrónák osztálya s az alsóbb osztály közt, elkülönözte az ágyasságot, úgy a jó erkölcs elleni merénylettől, mint a házasságtól. A matróna nem lehetett ágyas: e részben a törvény nem ismert középállapotot a törvényes és bűnös egyesülés közt, justae nuptiae és a stuprum közt. Ellenkezőleg, a második osztály asszonyaival nem lehetett paráznaságot elkövetni, többnyire házasságot sem lehetett kötni: ily mesalliance tiltva volt a törvények vagy legalább a közvélemény s erkölcsök által. Ezek voltak a nők, kiket a rómaiak ágyasokúi vettek: „Puto solas eas“, úgymond Ulpianus, „in concubinatu habere posse sine metu criminis, in quas stuprum non committitur.

De e határ, melyet a törvény a két osztály közt felállított, nem mindenkor tartatott tiszteletben.
Most az alacsonysorsú felszabadított nő, s az aljas kéjhölgy kísérletté meg a matrónák sorába emelkedni. Majd maga a matróna mert leszállni méltósága magaslatáról a római társadalom alrétegébe, hol a bűn szabadságát s a becstelenség büntetlenségét találhatta. Augustus és Tiberius korában gazdag és nemes római nők tépték le magokról a szűzies stólát s mutogatták magokat Róma utcáin a kéjhölgy ragyogó s könnyed tunicájában.
Senátorok leányai s nejei voltak láthatók az aedilisek hivatalos szobájában, sürgetve, hogy a szabad nők névjegyzékébe felvétessenek. A törvény ellenszegült s új büntetésekkel ijesztett. De az erkölcsök erősebbek voltak, mint a törvény. Időszámításunk harmadik századában, Ulpiánus korában, úgy látszik, hogy a jogtudomány szigora egy kissé meglazult, s a Digesták ez időről keltezett töredékei, ha nem csalódom, némi habozást s némi véleményeltéréseket mutatnak az akkori jogtudósok közt. Ulpiánus hű maradt a régi tanokhoz s szerinte a matróna méltósága el nem enyészhető; a ki matrónát vesz ágyasul, vétséget követ el s a paráznaság büntetését vonja magára.
Marcianus szerint ellenben szabadon lehetett ágyasul venni tisztes rendű hölgyet is, feltéve, hogy az nyilvánosan történt „cum testatione hoc manifestum faciente mert a nő e tény és e nyilvánítás által elveszti matrónai rendét s jogait és ennek folytán a vele űzött közösülés már nem paráznaság, hanem ágyasság. Ez a tan talán kevésbé logikai, de jobban volt alkalmazva a kor erkölcseihez; s végre is diadalmaskodott. S míg a matrónák ekképp süllyedtek le az ágyasok rendébe: még gyakrabban lehetett látni az alsóbb osztályok asszonyait, a felszabadítottakat « az elsüllyedt nőket törvényes házasság útján a matrónák méltóságára emelkedni. A mésallianceok, melyek a köztársasági aristokratia alatt ritkák voltak, gyakorinkká lettek akkor, midőn a Caesarok kegye magas rangra emeli a felszabadított rabszolgákat s a komédiásokat. S így a római társadalomban két ellenkező áramlat nyitotta meg s rontotta le a sorompót, melyet Augustus a két osztály közt emelt. A kettős határ, mely az arra mutatnak, hogy e tan csak a jogtudomány előhaladása folytán érvényesült. L. 34. pr., D., Ad L. J., de aduit., 48., 5. (Modestinus): „Stuprum committit qui liberam (i. e. ingenuam) mulierem consuetudinis causa, non matrimonii continet, excepta videlicet concubina*

A matrónák, kéjhölgyek s felszabadítottak öltözeteiben fennállott különbségek is megszűntek, a senatus tilalmainak dacára; az erkölcsök s a divat legyőzték a törvényt. Marquardt, Privatalterthümer, II. k. 178. 1. ágyasságot a házasságtól s a paráznaságtól elválasztás már nem volt oly tiszta s oly szabatos. Papinianus és Paulus idejében az ágyas megismerésére s a törvényes házastárstól és a bűnös asszonytól való megkülönböztetésére nem volt már elegendő azt tudni, milyen annak „rangja és születése”, a bírónak számolnia kellett mind azon tények s körülmények összegével, melyek az „állás birtoklását (possessio status) képezik.“ „Concubinam ex sola animi destinatione aestimari oportet.“

Eddig lépésről lépésre egybe vetettem az ágyasságot két jogi ténnyel, melyek annak szomszédai s azt két oldalról határolják; úgymint a házasság és az erkölcs elleni vétség. E kettős egybevetés közben kettős különbséget állítottam fel a római törvény s a jelenkori törvények közt. S e két oldalról a határ, a hol az ágyasság kezdődik, kevésbé volt tiszta s kevésbé élesen kijelölt a régi Rómában, mint ma. De jól megjegyezzük, hogy ez a különbség nem annyira magára az ágyasságra, mint a házasságra s az erkölcs elleni vétségre vonatkozik. E két tény az, mely értelmezve és szabályozva lévén a törvény által, különbözőképen értelmeztetett és szabályoztatott a régi s a későbbi törvényekben. Ami az ágyasságot illeti, melyben nincs semmi jogi és törvényes (juridicus és legális) minőség, ezt a régi s új törvény nem szabályozhatta két különböző módon, azon egyszerű okból, mert egyáltalában nem is szabályozta.

Igaz, hogy találunk a Digestákban némely szövegeket, melyek meghatározzák, hogy minő esetekben, vagy minő feltételek alatt lehet nőt ágyasúl venni, s e szövegekből az új commentátorok azt következtették, hogy az ágyassággal is úgy volt, mint a házassággal: hogy bizonyos törvényes feltételeket kellett teljesíteni annak érvényes megkötésére. De ebben, véleményem szerint, félreértés van. Azt mondani mint e törvényszövegek mondják, hogy az ágyasság meg van engedve ilyen s amolyan esetekben, még nem annyi, mint azt mondani, hogy ez esetekben az ágyasság érvényes s polgári hatályokat szül, hanem csak annyi, hogy ez eseteken kívül az ágyasság tiltva és sújtva van a büntető törvény által.
Midőn a törvény azt nyilatkoztatja, hogy senki se veheti ágyasúl sem nővérét, sem nővére leányát, s vehet olyanúl házassági kötelékben levő asszonyt, sem fiatal leányt, aki még nem férjhez mehető; midőn azt nyilatkoztatja, hogy a fiú nem teheti ágyasává azon nőt, ki atyjának ágyasa volt: mind ez azt jelenti, hogy az ágyasság az említett körülmények közt a törvény által büntetett vétség: „Nefaria est hujusmodi conjunctio, et ideo hujusmodi facinus prohibendum est. Si contra hoc fecerint, stuprum committunt” Egyszóval, a Digesták mindazon szabályai, melyek megengedik vagy tiltják az ágyasságot. büntetőjogi és nem polgárijogi.

Midőn Ulpianus és Paulus azt mondják, hogy szabad ágyaséi venni egy, a paráznaság miatt elítélt nőt, hogy meg van engedve a tartományi kormányzóknak ágyast venni a tartomány asszonyai közül, ez azt jelenti, hogy míg az ily feltételek közt kötött házasság büntetendő lenne, az ágyasság nem az: „Qui autem damnatam adulterii in concubinatu habuit, non puto lege Julia de adulteriis teneri, quamvis, si uxorem eam duxisset, teneretur/ L. L§. 2., L. 5. D. e. c.
Egyébiránt nem volt tiltva egyazon időben több ágyast tartani. (Plinius, Epist., III. 14.): Justianus sem tiltja ezt, s csak arra szorítkozik, hogy ez esetben a természetes gyermekektől minden jogot megtagad. Szintén nem volt megtiltva, legalább a pogány császárok alatt, egyazon időben törvényes nőt s ágyast tartani: ennek tilalma csak Constantinustól keletkezett. (L. un. C. De concub., 5., 26.) Előbb, a nős férfi, a ki ágyast tartott, csak az elválásnak s az elválással járó büntetéseknek volt kitéve, melyek a vétkes férjet érték: ily értelemben kell venni Paulust, Sent., II. 20. (kinek véleménye különben vitás.

Ami a képesség feltételeit illeti, a törvény semmi ilyet nem követel: ez egyesülésben a nő gyakran rabszolga volt, azaz: minden jogi képességtől megfosztott nő; sőt ez eset oly gyakori volt, hogy a jogtudósok olykor egyértelműnek veszik a concubinatus és contubernium szavakat. Azonban némely újkori magyarázók pótolni akarták a törvények hallgatását, azon eszméből indulva, hogy az ágyasság szabályozva van a törvény által; nagy gonddal keresték, mik lehettek e szabályok, melyek sehol észre nem vehetők, s például azt is kérdezték: vájjon a fiatal embernek, ki ágyast akar venni, szüksége van-e ehhez atyja engedélyére, vagy elegendő-e; ha kinyerte nagyatyjáét. Ily kérdés, jogtudóshoz intézve, oly különösnek tetszhetett a rómaiak idejében, mint tetszenék ma, és Celsus nem mulasztotta el szokott erélyével felelni arra: „Tua quaestio perquam ridicula est”

Az ágyasság tehát nem volt alávetve törvényes feltételeknek, s pedig abból az egyszerű okból, mert nem szülhetett semmi törvényes hatályt, sem az ekként egyesült két személyre, sem az ezen egyesülésből származott gyermekekre nézve. Mindama számos viszonyból, melyet a házasság hoz létre a házastársak között, jogból s kötelességből, kiváltságból s joghiányból, csak egy sincs, alkalmazni lehetne az ágyasságban élő személyekre: ezek egymás irányában idegenek; s a kötelék, mely őket egyesíti, nem létezik a törvény szemében. A mi a természetes gyermekeket illeti, ha vannak is fontos jogaik anyjaik irányában, e jogok nem tekinthetők az ágyasság törvényes következéseinek, mert ugyanazok megilletik a bűnös egyesülésből, t. i. a paráznaságból és vérfertőzésből származott gyermeket is.

Igaz, hogy van egy eset, melyben az ágyasság törvényes hatályt látszik előhozni; egyetlen, de gyakori eset a római erkölcsökben. Gyakran történt Rómában, hogy valaki ágyasul vette rabszolgálói egyikét s azt megtartotta azután is, midőn felszabadította. E nő helyzete akkor következő volt: a törvény egyetlenegyet sem engedett részére a törvényes nő jogaiból, de megterhelte annak minden kötelességével; ugyanazon hűséggel tartozott gazdája iránt, mintha törvényes felesége lett volna; ha megcsalta, úgy büntettetett, mint parázna nő; ha elhagyta, hogy más férfi nejévé legyen, házassága megsemmisíttetett. íme a jogi, és pedig igen jelentékeny jogi hatályok. De mi okozta ezeket? az ágyasság ténye-e? - nem hiszem. E jogi hatályok oka egy törvényes tény, a felszabadítás ténye.
Bizonyítja ezt, hogy ugyanő vagy hasonló hatályokat találunk a felszabadítás minden eseteiben, míg ellenben, az ágyasságra vonatkozólag, nem találkozunk azzal más, mint ez egyetlenegy esetben, midőn az ágyas egyszersmind felszabadított rabszolganő. Minden felszabadított szoros függésben volt attól, a kitől szabadságát s úgyszólván, polgári létét nyerte: engedelmességgel (obsequium tartozott annak, s ha megszegte e kötelességét, hálátlansági kereset útján visszataszíttatott a rabszolgaságba. így tehát a felszabadított nőre nézve, kit gazdája ágyasúl vett, az engedelmesség e kötelessége természetesen a hűség kötelességévé alakult át.
És így mindazon jogi látszatok, melyeket a római ágyasságra nézve első tekintetre mutatkoztak, egyről-egyre elenyésztek. Szoros analízis alá vetve, az ágyasság nem bír semmi törvényes jelleggel, s egyszerű elhálásra vezethető vissza. De a szokások e tekintetben sokkal hatalmasabbak, mint a törvények; s e tanulmány nem lenne teljes, ha annak kimutatása után, hogy minő volt az ágyas helyzete törvényes szempontból, nem vizsgálnék meg annak helyzetét a római társadalomban.

Igaz-e, hogy a szokások módosították e részben a törvényt? igaz-e, hogy az ágyasnak tisztes helyzetet adtak a társadalomban, s az ágyasságot a rendes törvényes egyesülést megillető tekintéllyel környezték? Sokan állítják ezt, s ellenfeleim, nagyon is fenyegetve érezvén magukat a jogi téren, ez új területre menekültek. Követem oda őket s igyekezni fogok bebizonyítani, hogy az ágyas helyzete a régi Rómában, úgy tényleg, mint jogilag, majdnem ugyanaz" volt, mint a milyen ma.

Van azonban a római szokások s a mieink közt egy különbség; melyet nem akarok elhallgatni. Midőn a sírfeliratokon az ágyas nevét a törvényes nő neve mellett olvassuk kőbe vésve, midőn a római birodalom legfőbb tisztviselőit maga a császár által nekik adott ágyasaiktól kisérve látjuk tartani hivatalos bevonulásukat a tartományba, melynek kormányzására hivattak: kénytelenek vagyunk elismerni, hogy az ókori társadalomnak, a világi illem s erkölcsiség tekintetében némileg eltérő eszméi voltak azoktól, melyek a jelenkori társadalomban dívnak.
A különbség tagadhatatlan; de a pont, melyre e különbség vonatkozik, úgy hiszem, nem volt eléggé szabatosan megállapítva. Ha az ókori erkölcstan engedékenyebb volt a rendetlen nemi egyesülések iránt, mint a mostani; ez az engedékenység csak a férfit illette; a mi a nőt illeti, az ágyasság erre nézve csak olyan erkölcsi szenny-nyel járt a rómaiak idejében, mint ma.

A férfiakra nézve az erkölcstan szabályai megváltoztak. Oly félrelépés, melyet megengedhetett magának Horatius s Catulus kortársa, ma mindenkinek tiltva van, a ki illeszkedni akar, nem mondom a keresztyénség parancsaihoz, hanem csupán a társadalmi illendőséghez is. A társadalom szigorúbb lett, mert korunk asszonyai az első helyet foglalják el a társadalomban, s az illem és szokások dolgában ők irányozzák a közvéleményt. A társadalom, jelen korunkban, eltűri a bűnt, de nem tűri a botrányt; azt követeli, hogy a bűn árnyékban vagy legalább félhomályban maradjon, s oly férfi, a ki kicsapongó életet él, megszegné az illem törvényeit, ha a világ előtt, szabályozott életű ember kűlsejét nem venné fel. A világi tisztesség e szabályait a rómaiak nem ismerték; mint helyesen jegyezték meg, akkor nem voltak szalonok, s a nők nem gyakoroltak oly befolyást a véleményekre, mint jelenkori társadalmunkban. Értsük meg tehát, hogy a római férfi botrány nélkül vallhatott be a világ előtt oly viszonyokat, melyek ma be nem vallhatók s sírkövére írathatta, saját neve mellé, nemcsak ágyasa, hanem kedvenc rabszolgája nevét is.
De ha az ókori erkölcstan kíméletes volt a férfi iránt, nem volt az a nő iránt is, s e részben a római erkölcsök a mieinktől csak a nagyobb szigorúság által különböztek. A rómaiak nem szokták tréfára venni a női hűséget. A latin irodalom színműveiben s regényeiben nem található a házasság kigúnyolása, s a paráznaság szépítése. Róma, még süllyedése legrosszabb napjaiban sem engedte meg költőinek, hogy a bűnös feleséget rehabilitálják, vagy a megcsalt férjet gúnyolják. A matrónák tisztasága, a rómaiak szemében, a nemzeti nagyság egyik alapja volt, szent dolog, sanctimonia. S minél inkább tisztelték a matrónát, annál inkább megvetették a bukott nőt. Midőn Caius azt mondja, hogy az ágyasság tisztes és törvényes egyesülés volt, elfelejti, hogy az ágyasok leginkább rabszolganők, felszabadított szolgálók, vagy bukott nők voltak, s hogy a becsületes asszony, ki ágyasul adta magát, már ez által elvesztette a pater familias címét és rangját. Elfelejti, hogy ha az ágyasság nem is volt vétség a törvényhozó szemében, gyalázat és szenny volt az egyházi atyák és a stoicus bölcsek előtt.

Röviden összefoglalva, az ágyasság nem egyéb, mint elhálás; oly tény, melyben nincs törvényesség, bár szabad születésű nő is, főleg, ha alacsony rangú vagy rossz erkölcsű. “


Forrás: Részletek Gide Pál: A nők joga (Tanulmány a nők magánjogi helyzetéről) c. munkájából. Fordította: Tóth Lőrinc