logo

XXV Februarius AD

A természetes gyermek és az ágyas helyzetéről a római törvényhozásban I.

A családszerkezetre vonatkozó kérdések oly régiek, mint maga az emberi nem. De csak lassanként bonyolódtak le, s haladás és erőfeszítések századaira volt szükség, hogy a társadalom eljusson azoknak, nem mondom, megoldására, hanem csak felvetésére. Nevezetesen a természetes gyermekek kérdése, mely napjainkban oly élénken foglalkodtatja a törvényhozót és a jogászt, nem mindenkor képezte azok elmélkedése tárgyát, s a minden idők legnagyobb jogtudósai, a római jogtudósok, észre sem vették azt. E nagy fontosságú tárgyat illetőleg a régi római törvény néma maradt; nem foglalatoskodott a törvénytelen gyermekeknek sem pártolásával sem sújtásával mely oly nagy helyet foglal el jogtudományunkban s törvény-könyveinkben, legkisebb helyet se talált a Digesták tömérdek gyűjteményében, s Justiniánus nagyítás nélkül mondható, hogy maga a „természetes gyermek0 neve egész Konstantin idejéig, azaz a római jogtudomány egész klasszikus korában, idegen maradt a jogi nyelvben.

De hát a törvénytelen születések ritkábbak voltak-e a régi Rómában, mint korunkban, egészen ellenkezőleg: tudjuk, hogy a természetes gyermekek nagy száma egyike a rabszolgaság szomorú következményeinek, és sehol se volt több rabszolga s több felszabadított, mint a római társadalomban a császárság első századaiban. Ha képet akarunk szerezni magunknak az erkölcsök állapotáról e korban, csak a feliratok gyűjteményeit kell szemügyre vennünk: meglepetve találjuk több sírfeliratban a törvényes nő s gyermekek mellett az elhunyt ember fattyú gyermekeinek s ágyasainak neveit.
A Digesták, melyek a természetes gyermekek tárgyában ama feltűnő hézagot mutatják, melyet éppen jeleztem, az ágyasnak külön címet szentelnek; a mai törvénykönyvekkel ellentétben, nem a törvénytelen gyermekekkel, hanem ezek anyjaival foglalkodnak. Végre van egy tény, mely e különféle tanúságoknál is többet mond: „Alexander Severus, úgymond Lampride, úgy akarta, hogy minden tartományi kormányzó, elindulásakor, a közkincstár terhére vigye magával mindazt, a mire szüksége van, díszruhákat, bizonyos mennyiségű aranyat s ezüstöt, lovakat, kocsist, szakácsot, és ha nem házas, ágyast is, mert mindezek oly dolgok, melyek nélkül nem lehet megélni (quod sine his esse non possunt.)

Íme a két, látszólag ellentétes tény, melyeket a pogány társadalom felmutat: az erkölcsök engedékenysége e szabálytalan egyesülések irányában, s a törvények közömbössége az ily egyesülésekből származott gyermekekre nézve. A keresztyénséggel együtt kettős változás képződik, s új ellentét keletkezik: a törvény erkölcsösebb is, s emberiebb is lett, s fokonként engedve két ellentétes irányzatnak, majd dühöng a természetes gyermekek ellen az ágyasság elleni gyűlöletnél fogva, majd pártolja azokat emberiségi érzelemnél fogva. E tárgyban tehát két törvényhozási korszakot kell megkülönböztetni: az elsőben, a törvény, közömbös és néma lévén a természetes gyermekek tekintetében, nem mutat ezek iránt sem szigort, sem jóakaratot s a köztörvény uralma alatt hagyja őket; a másik korszakban, ellenkezőleg, a törvény, gondoskodván sorsuk iránt, pazarul szórja érdekükben a kivételes intézkedéseket, s jótéteményekkel mérsékelve a szigorúságit, kiváltságokkal a jogi megszorításokat, egyúttal gondoskodik jogaik maximumának és minimumának megállapításáról. Ez utóbbi rendszer sajátképen, az újkori törvények rendszere, az első ellenben oly távol áll eszméinktől s erkölcseinktől, hogy sokszor félre is értetett; célom, annak megértését előmozdítani.


Forrás: Részletek Gide Pál: A nők joga (Tanulmány a nők magánjogi helyzetéről) c. munkájából. Fordította: Tóth Lőrinc