logo

XXI Februarius AD

A női hozomány jellegéről a római jogban IV.

A régi elv: dotis causa perpetua est, melynek magyarázatát s értelmezését foglalja magában ez egész tanulmány, még egy új szempontból veszi igénybe figyelmünket. Ez elvnek folyománya, eredetileg, két igen feltűnő következés: abból, hogy a nő átadta hozományi javait nem csupán egy időre, hanem mindenkorra, az következett, hogy a nő nem bírt többé e javakra sem tulajdonosi, sem hitelezői joggal; kettős reform volt tehát szükséges, hogy a hozományi rendszer azzá lehessen, a mi az ma: kellett, hogy a nő a hozományi javak hitelezőjévé, s kellett, hogy azoknak tulajdonosává legyen.
Láttuk, mint létesült, fokonként, e két reform elseje. Először létre jött egy kivételes és pénzen kívüli kereset, a rei uxoriae kereset; azután egy rendes kereset, ex stipulatu. Ettől fogva a datio dotis a kölcsön egy nemévé lett, s a nő nem egyébért vesztette el a hozományi javak tulajdonát, mint, hogy e javakra hitelezői jogot nyerjen.
Ez első reform a másodiknak csiráját foglalta magában. A férj, adósává lévén a hozományi javaknak, megszűnt azok tulajdonosa lenni, ez logikai szükségesség volt, mert logikaellenes és összeférhetetlen lenne tulajdoni joggal, azaz: állandó joggal bírónak tekinteni azt, ki a javakat csak egy időre s a visszaadás kötelességével vette át. Más szavakkal, a férjet a hozományi javak adósává nyilvánítani, annyit tesz, mint a hozomány perpetuitásának régi elvét eltörölni, s ezentúl ez elv két következésének el kellett esni, egyiknek a másik után.

Ezt kívánta a logika, de a logika és a pozitív törvények nem mindig egy nyomon járnak, és el kell ismernünk, hogy itt a római jogtudomány sem merte követni a logikát annak végletéig. Megállapodott fele utón, s ingadozott két ellenkező befolyás között. Egy oldalról állott a régi római hagyomány, mely azt kívánta, hogy a paterfamilias ura legyen a hozománynak, mint ura volt a családnak. Más részről állott a görögök példája, kiknek törvényei, melyeket magok a római bírák is alkalmaztak a birodalom görög tartományaiban, a hozomány tulajdonát nem a férjnek, hanem a nőnek adták1; magában Rómában is a család alkotmányának átalakulása szükségessé tette a régi hozományt rendszer megfelelő átalakítását.
Az ellentétes befolyások ez összeütközése azon kiegyeztetések egyikében gombolyodott le, melyeknek a római jogtudomány annyi példáját mutatja: a régi elveket fenntartották elméletben, megváltoztatták vagy kijátszották az alkalmazásban. A nő joga a hozományra elvben, egyszerű hitelezői jog maradt; de e hitelezői jog annyi kiváltsággal s biztosítékkal környeztetett, hogy végre tettleg egyenértékűvé lett a tulajdoni joggal. Látni fogjuk, mint talált végre e bonyodalmas és bizarr rendszer, melyet előbb a klasszikái jogtudomány csak vázolt, teljes kifejezést Justinian törvényeiben.

I.
A császárság kezdete óta, azon perctől kezdve, midőn az erkölcsök romlottsága a hozományok megőrzését nehezebbé is szükségesebbé is tette, a római jogtudomány által kitűzött állandó cél volt: biztosítani a nőt, a hozományi javak hitelezőjét, minden veszély ellen, melynek a hitelezői jog természetesen ki van téve.
Mindenki tudja, mily erőtlen a hitelezői jog; az adós fizetési képességétől függ, ki minden percben fizetésképtelenné teheti magát, és pedig két különböző módon: vágy a javak elidegenítése vagy új adósságok csinálása által. A nő, a hozomány hitelezője, e kettős veszélynek volt kitéve, a törvényhozó tehát kettős biztosíték felállításáról gondoskodott: egy részt, a lex Julia meggátolta a férjet a hozománynak elidegenítés általi eltékozlásában; más részt, a hozományi hitelezéshez kötött kiváltság meggátolta a férjet a hozománynak adósságcsinálás általi elpazarlásában. E két rendszabály, egyik a másikát kiegészítve, egyenkint néhány szómagyarázatot kíván.

A lex Julia de adulteriis, mely Augustus alatt hozatott, megtiltotta a férjnek a legértékesebb hozományi javak, azaz: az ingatlanok elidegenítését, vagy záloggal terhelését. Ez már fontos reform volt, de a melynek nem kell túlozni hatályát. Meg kell jegyezni, hogy a törvényhozó az elidegenítés tilalmát a férjre s nem a nőre mondja ki, a mi eléggé bizonyítja, hogy szemeiben folyvást a férj volt a hozomány egyedüli tulajdonosa. A nő tehát folyvást egyszerű hitelezésre s egyszerű személyes keresetre maradt szorítva, s a hozományi javak elidegeníthetlensége csak biztosítéka s járuléka volt e keresetnek. Itt azonban egy ellenvetés merül fel: léteznek törvényszövegek, melyek a nőnek jogot látszanak adni a férj által jogtalanul eladott hozományi vagyonnak a házasság utáni visszakövetelésére. De hogyan követelheti vissza, ha annak nem tulajdonosa? Íme e nehézség igen egyszerű megoldása.
A férj, ki jogtalanul túladott a hozományi vagyonon, visszakövetelési keresettel bírt annak visszaszerzésére, és e kereset maga hozományi értéket képezett, melyet a nő magára ruháztathatott egyéb hozományi javakkal együtt. Ha a férj vonakodott ez engedményt jó szántából megadni, hihető, hogy a bíró, mint más hasonló esetekben is, nem vette számba e vonakodást, s felhatalmazta a nőt a visszakövetelésre, utiliter, mintha ez a kereset neki engedményeztetek volna. De akár volt ez engedményezés valódi akár költött: a nő mindenkor úgy követelt, mint engedményes, vagyis mint a férj képviselője s helyettese. Pert kezdett, nem azt mondva: „ez a vagyon az enyém", hanem: „az a vagyon a férjemé." így indított vissza követelő pert, bár nem volt tulajdonos; e visszakövetelő per biztosítása s járuléka volt hitelezésének körülbelül, minta hypothecarius kereset; a nő éppen úgy kereshette az őt illető hozományi vagyont, bármely kézbe jutott is ez, mint valamely hitelező, ki jelzáloggal bír hitelezésének tárgyára nézve.

De bármily hasznos volt is ez első reform, még nem volt kielégítő. Nem nyújtott elégséges oltalmat a nőnek egy harmadik megszerző, s a férj jelzálogos hitelezői ellen, védeni kellett még őt a chirographarius (jelzáloggal nem biztosított, egyszerű) hitelezők ellen is, mert különben ezek konkurálni jöttek volna a növel a hozományi alapra nézve, s a magok előnyére csavarták volna a Julia törvény jótéteményét, mely nem az Ő kedvükért volt alkotva. A nő tehát kiváltságot nyert bizományi hitelezésére nézve, azaz: elsőbbségi jogot a férj chirographárius hitelezőivel szemközt. Tudva van, hogy a római jogban a kiváltságok nem adtak bármi valódi reális jogot; s nem is az adósnak ez vagy amaz egyes vagyonára, hanem vagyonának egészére vonatkoztak. Ellenben a nő kiváltsága, a férj összes javaira is kiterjedve, úgy látszik, különösebben s nagyobb erővel érte a hozományi javakat s a hozományi pénzen szerzett javakat.
A törvényszövegek e pont felett igen homályosak és jóval ritkábbak is, semhogy sem azok alapján szabatos értelmezésre lehetne jutni. De annyi bizonyos, hogy e kiváltság, bárminő hatással bírt legyen is, nem lehetett egyéb, mint minden kiváltság: az egyszerű hitelezési jog járuléka. Meg lehet most már érteni, miképp egészítette ki egymást e két védelmi rendszabály s miképp látták el, ketten együttvéve, a hozományi hitelezést egy reális jog teljes szilárdságával. A nő, ezen vissza követelési jogánál fogva, védve volt a férj elidegenítései ellen s kiváltságánál fogva nem tarthatott az adósságoktól, melyeket férje netalán csinál. Egyszersmind kereseti és elsőbbségi joggal bírt. Szóval, majdnem minden előnyével bírt a tulajdonnak, s még sem volt tulajdonos, mert vissza követelési joga, valamint kiváltsága sem volt egyéb, - ismételve mondjuk - mint eszköz hitelezésének s ennek járulékainak érvényesítésére; ő csak hitelező volt, s a hozomány egyedüli tulajdonosa mindenkor a férj volt.


II.
Ezek voltak a régi jogtudomány elvei, s ezek maradtak Justiniánus alatt is. E fejedelem reformjai e tekintetben nem bírnak oly nagy fontossággal, ha jól fogom fel azokat, milyet a magyarázók nekik tulajdonítanak. E reformok nem magára a nő jogára, hanem e jognak járulékaira vonatkoznak: e járulékok, u. m. a kiváltságok és jelzálogok, erősödtek és szaporodtak, de maga a fő jog ugyanaz maradt, a mi mindenkor volt, egyszerű hitelezői jog. Három ilyen reform van: 529. évből a 30. C. törvény, de jure dotium (V. 12) megerősíti a nő kiváltságát, melyről éppen szóltam; 530. évből az egyetlen törvény C. de rei uxoriae actione 13) törvényes jelzálogot ad a nőnek; 531. évből a 12. C. törvény: qui potiores (VIII. 18) egyesíti a jelzálogot a kiváltsággal, s kiváltságos jelzálogot állít fel. De e kiváltság, e jelzálog s e kiváltságos jelzálog nem egyéb s nem lehet egyéb, mint a hitelezői jog járuléka, s mind a bárom törvény csak ezt alapította meg.


A.
Azt mondtam, hogy a 30. C. de utre dotium törvény csak a nő kiváltságát terjeszti s egészíti ki. E kiváltság nem volt teljes annyiban, hogy csak egyszerű személyes jog lévén, a férjnek csak chirographárius, nem pedig jelzálogos hitelezői ellen használtathatott. Kétségkívül, ha a hozomány ingatlanokból állott, a nő semmitől sem tarthatott, mert ez esetben kiváltságos előjoga ki volt egészítve a Julia törvény által, mely megtiltotta a hozományi alapnak jelzáloggal terhelését. De ha a hozomány ingó volt s a férj záloggal terhelte a hozományi ingóságokat, a nő ez esetben nem volt megvédve sem a Julia törvény által, mely nem volt alkalmazható az ingókra, sem kiváltsága által, melyre nem hivatkozhatott a jelzálogos hitelezők ellenében. Itt tehát a törvény által felállított biztosítékok rendszerében hézag volt, s e hézagot akarta kitölteni a mi 30. törvényünk:
„In rebus dotalibus, sive mobilibus, sive immobilibus, seu se moventibus, si tamen exstant, sive aestimatae sive inaestimatae sint, mulierem in his vindicandis omnem habere post dissolutum matrimonium praerogativam iubemus; et neminem creditorum mariti qui anteriores sunt posse sibi potiorem causam in his per hypothecam vindicare; cum eaedem res et ab initio uxoris fuerint et naturaliter in eius permanserint dominio; non enim, quod legum subtilitate transitus earum in patrimonium mariti videatur fieri, ideo rei veritas deleta vel confusa est; volumus itaque eam in rem actionem in huiusmodi rebus quasi propriis habere, et hypothecariam omnibus anteriorem possidere; ut sive ex naturali iure eiusdem mulieris res esse intelligatur, sive secundum legum subtilitatem ad mariti substantiam pervenisse videatur, per utramque viam, sive in rem sive hypothecariam, ei plenissime consulatur:
Parancsoljuk, hogy akár ingó, akár ingatlan, akár felkelhető hozományi dolgok megszerzésében, ha mégis léteznek, akár legyenek megbecsülve akár ne legyenek, a nőnek a felbomlott házasság után teljes kiváltsága legyen s a férj hitelezői közöl, azok a kik előbbiek, egyik se juthasson jobb állapotba jelzáloga által; mert e dolgok mind kezdettől fogva a nőéi voltak, mind természetesen annak uralmában maradtak; mivel az által, hogy ezek a törvények szőrszálhasogatása (subtilitása) szerint a férj tulajdonába látszanak átmenni, a dolog igazsága el nem töröltetik s meg nem zavartatik; akarjuk tehát, hogy ily dolgokra mintegy tulajdonaira nézve keresettel, s mindenkinél elsőbb jelzálogi joggal bírjon, hogy akár a nőének látszassák azon dolog ennek természeti jogánál fogva, akár a törvény subtilitása szerint a férj vagyonához tartozónak tekintsék, mindkét utón teljesen segítve legyen rajta.

E nehézkes szövegben, úgy hiszem, meg kell különböztetni két különböző részt: az eleje, e szavakig: per hyphottiecam vindicare, a törvény rendeletét tartalmazza; a többi e szavaktól kezdve: „cum caedem res“ már csak indokolás.

Az első rész magyarázata, önmagában s a másodiktól elválasztottan tekintve, nem jár nagy nehézséggel. A nőnek adott jog elég világosan van ott kifejezve, kiváltság (prerogative) az, vagyis egyszerű sorozati elsőbbség. E kiváltság csak a még a férj patrimoniumában levő, nem pedig az elidegenített javakra vonatkozik s nem hatályos a harmadik letartóztató, hanem csak a férj chirographarius vagy jelzálogos hitelezői ellenében. Ebben nincs egyéb, mint elsőbbségi jog, kiváltság, s ekkorig nem látunk felmerülni a nő részére sem jelzálogi, sem tulajdoni jogot.
Már, a mit Justinianus meg nem adott a nőnek e törvény első részében, ugyanazt a második részben sem adta meg; merte második résznek, ha jól értem azt, nem az a célja, hogy valamivel pótolja az elsőt, hanem egyedül az, hogy azt indokolja s igazolja. Justinianus, tudjuk, mindig örömét lelte emez inkább piperés, mint alapos kibővítésekben, mi által, elhagyva a törvényhozó szerepét, hogy a törvénymagyarázóét vegye fel, törvényei érdemét akarta magasabbra emelni.
30. törvényünknek nagy szüksége volt ilynemű apológiára: kiváltságnak elsőbbséget adni a hypothéka felett, előzmény nélküli újdonság volt, mely, doctrinális szempontból, nehezen állja ki a bírálatot; mert ugyan nem volt-e szokatlan és ellentmondásos dolog, hogy a nőt fölénnyel bírni lássuk minden jelzálogos hitelező felett, a nélkül, hogy maga jelzáloggal s bármi dologi joggal bírjon? Justiniánus eme rendkívüliséget következőleg erőlködik megfejteni:
Ha törvényes szempontra helyezkedünk s túlfinom módon okoskodunk, kétségtelenül azt kell mondani, hogy a férj egyedüli tulajdonosa a hozománynak, (.„legum subtilitate, transitus in patrimonium mariti videtur fieriei) de ha gyakorlati szempontra helyezkedünk, ha a dolog valóságát tekintjük (rei veritas), el kell ismerni, hogy a hozomány a nő érdekében állítva fel, sohase szűnt meg annak tulajdona lenni. Úgy tekinthetni tehát a nőt, mint a ki a hozományi javakra nem ugyan törvényes, hanem természetes és tényleges uralmat tartott fenn („res naturaliter in eius permanserunt dominio") s a kinek meg van engedve kivenni javait a tömegből, mintha azok tulajdonai maradtak volna („volumus eam in rem actionem in huiusmodi rebus quasi propriis habere").

E fictio bizonynyal igen jogszerű, mivel nem egyéb, hasonlóan minden más római fictióhoz, mint kitérés, a jog subtilitása alóli menekülés s a méltányosság elérése céljából. Még más mellékuton is el lehet jutni ugyanazon célhoz: úgy lehet tekinteni a nőt, mint a kinek minden másét megelőző jelzáloga van a hozományi javakra. Kevés fontossággal bír, hogy e két fictió közöl melyik vétetik alkalmazásba, shogy a hozományi kereset visszakövetelési (revindicatio) vagy jelzálogi keresetnek minősíttetik-e? - Csak arra van szükség, hogy egyik vagy másik úton teljes biztosság szereztessék a nő lészére („per utramque viam, sive in rem sive hypothecariam, ei plenissime consulatur").

Elismerem, hogy a 30. törvénynek ily magyarázata eltér az általános véleménytől. A magyarázók többsége szerint e törvény második része nem csupán elméleti nézeteket, hanem pozitív rendelkezéseket is tartalmaz, melyek által Justinianus, tetőtől-talpig felforgatva a régi elveket, a nőnek a hozományi javakra valódi jelzálogi és valódi tulajdonjogot adna. E két állítás, úgy az egyik, mint a másik, szerintem elfogadhatatlan.

A 30. törvény nem ad valódi jelzálogot a nőnek. E jelzálogot a nő csak egy évvel későbben nyerte meg a „de rei uxoriae actione“ törvény által, mely, vonatkozás nélkül a 30. törvényre, a nő jelzálogát előzmény nélküli alkotásnak tünteti fél. Ha Justinianus meg akarta volna alkotni e törvényes jelzálogot, midőn a 30. törvényt szerkesztette, nem elégedett volna meg avval, hogy ily nagy fontosságú újításnál oly határozatlan kifejezést használjon.
Ha jelzálogot nem ad a nőnek a 30. törvény: talán tulajdonjogot ad a hozományi javakra? - ennek állítása két dolog közül egyiknek feltevését tenné szükségessé: vagy, hogy a hozományi javak sohasem voltak a férj tulajdona, vagy, hogy teljesen megszűntek az lenni a házasság végével; ámde e két állítás bármelyikét is nehéz volna megvédeni. Azt lehetne mondani, a 30. törvény némely kétes kifejezéseire hivatkozva, hogy a hozomány soha se ment át valósággal a férj patrimonumába; de ez annyi volna, mint megtagadni a Digesták, az Institutiók s a Codex száz meg száz világos, formaszerű szövegét Vagy azt akarná valaki vitatni, hogy a férj tulajdonjoga a hozományra csak feloldható tulajdon, mely visszaszáll a nőre, mihelyt a házasság felbomlik? De a törvényszövegek úgy, mint az elvek visszalökik e magyarázatot. A mi a törvényszövegeket illeti: törvényünk nem oly uralomról szól, melyet a nő visszaköveteli hanem a melyet megtart. („Eaedem res et ab initio uxoris fuerunt, et naturaliter in ejus permanserunt dominio.")

Az elveket tekintve pedig: csakugyan elemi elv, hogy a tulajdonjog, lényege szerint abszolút jog lévén, ezért egyszersmind folyton tartó jog. Lehet képzelni feltételes tulajdont, de nem lehet képzelni ideiglenes tulajdont. Ha oly záradékkal adja át valaki nekem vagyonát, hogy az megszűnjék az enyém lenni, ha előbb meghalok mint ő, ez esetben feltételes tulajdont szerzek; mert meglehet, hogy én élek tovább s igy az átadott vagyon mindig ennyi marad: s minthogy jogomra nézve fennáll az eshetőség, hogy mindig fennáll, úgy tekinthetni azt e perctől fogva, mint valódi tulajdonjogot; de ha valaki csak öt évre, vagy bármely időhatárig engedi át nekem vagyonát, ez esetben nem tulajdon az, a mit átenged: a vagyon nem szűnik meg az övé lenni, mert csak azon biztos tudattal engedte azt át egy időre, hogy ismét visszaveszi. Már pedig a házasság felbomlása nem feltétel, hanem időhatár, mert okvetetlenűl bekövetkezik előbb vagy utóbb. Azt állítani, hogy a férj tulajdonosa a hozománynak, de csak addig, míg a házasság tart, annyi mint azt mondani, hogy a férj ideiglenes tulajdonos, a mi ellentmondás és értelem nélküli beszéd.

De még ez nem minden; az ellenvetések annál inkább szaporodnak, minél közelebbről vizsgáljuk a 30. törvény szövegét. Justinianus a törvényszöveg első soraitól kezdve kereken visszautasít minden különbséget az ingó és ingatlan, a megbecsült s meg nem becsült dolgok közt. Azt akarják-e állítani, hogy a no még a hozományi ingókat, a megbecsült ingókat is visszakövetelheti? ez annyi volna, mint a lex Julia minden különböztetéseit félrevetni, melyeket Justinianus kifejezetten megerősített; mint megsemmisíteni a contractus aestimationist, melyet Justinianus világosan szentesített. Nyilvánvaló, hogy ha a nő egy és ugyanazon joggal bír a megbecsült vagy meg nem becsült javakra, ez csak hitelezői, nem pedig tulajdonjog lehet.

E híres 30. törvény tehát nem törölte el a régi elvet, s nem vitte át a hozományi javak tulajdonát a férjről a nőre. S nem tette ezt a következő két törvény se. Néhány szó elegendő ennek bebizonyítására.


B.
A 30. törvény, mint az imént láttuk, sajátságos anomáliát mutat fel; a nőnek elsőbbséget ad a jelzálogos hitelezők felett, a nélkül, hogy valóságos jelzálogot adna. A De rei uxoriae actione törvény (V., 13) eltünteti e fonákságot, hallgatag jelzálogot ad a nőnek. E jelzálognál fogva, mely a hozományi ingókra s ingatlanokra egyaránt vonatkozik, a nő keresheti a férj által elidegenített hozományi ingóságot, s pert kezdhet a harmadik megszerző ellen. De félre ne értsük e kereset jellegét: ez nem volt revindicatio, hanem egyszerű hypothecarius kereset, s ebből az következik, hogy a harmadik birtokló eltávolíthatja a nőt, akár az által, hogy a discussio jogát állítja ellenébe, akár az által, hogy kifizeti neki az értéket, mely azt megilleti.
Azonban itt fontosnak látszó ellenvetéssel élhetnek velem szemközt s mondhatják, hogy ha a harmadik birtokló elvileg, szabad választással élhet a fizetés vagy visszabocsátás közt, e választás nem képzelhető, midőn a kifizetendő s az átbocsátandó dolog egy és ugyanaz, azaz: ha a hitelező jelzáloggal bír ugyan arra a dologra, mely őt illeti. Már pedig itt éppen ez forog fenn; a nő, a ki jelzálogi joggal keresi a hozomány! vagyont, ugyanazon dolgot keresi, a mely őt illeti; a harmadik birtokló tehát nem menekülhet a természetben való visszaadástól; nem fizethet, csak átengedés által, s az ellene irányzott jelzálogos kereset a revindicatio teljes erejével bír.
Azt válaszolom erre, hogy Justiniánus, midőn a hozományi javakat a nő jelzáloga alá vetette, nem akarta eltiltani a férjet azok elidegenítésétől, mert egyazon törvényben, mely felállítja e jelzálogot, kifejezetten megerősítette a Julia törvényt. Már pedig, ha a hozományi ingóság elidegenítése érvényes a nő ellenében, ebből az következik, hogy megfosztja a nőt azon jogtól, mely szerint az ingóságot természetben visszakövetelhesse, s hogy e hitelezést pénzbeli hitelezéssé alakítja át. A nő tehát eltávolítható akár a hozományi ingóság harmadik megszerzője, akár oly hitelező által, ki ez ingóságra jelzáloggal bírván, „ius offerendit" gyakorolna ellenében. Következtethetjük tehát, hogy a nő jelzálogjoga a hozományi javakra semmiben sem hasonlít a tulajdoni joghoz.


C.
A nő, kiváltságánál fogva, elsőbbséggel bír a férj minden chirographarius hitelezői felett; jelzálogánál fogva pedig csak a házasságnál utóbbi jelzálogos hitelezők ellenében bír ilyennel. Justiniánus, hogy a régibb hitelezők ellenében is szintén megadja neki emez elsőbbséget, egyesítette a kiváltságot és a jelzálogjogot. Ezt tette a „qui potiqres“ (12. C.) törvényben, VIII. 18.
Nem bíbelődöm e törvénnyel, mely a jelen tanulmány saját szempontjából tekintve, kevés érdekkel bír. De ideje is van befejezni e vizsgálatot. Nincs egyéb hátra, mint egy végső visszapillantást vetni a hosszú útra, melyet átfutottunk. Bármily hosszas volt is ez, mégsem vezetett ez élünkhöz. A számos javítás, mely azt folytonosan egymásra következő nyomokkal jelöli, mind csak fél-javítás, s ez ódon elvet: „dotis causa perpetua estu, mely kiindulási pontunk volt, ismét megtaláljuk a véghatárhoz érkezve.

Justinianus alatt is elmondható: a nőhozomány állandó és folytonos, mert a férj állandó jogot, tulajdont nyer arra. De ha az elv fennmaradt is, annak alkalmazása annyira meglazult, vagy kijátszatott, hogy csaknem egészen eltűnt a gyakorlatból, s az elméleti jogtudós átható tekintete szükséges annak felfedezésére. A tudatlanság hosszii századaiban azután, melyek a barbárok betörésére következtek, ez elvont és finom elv feledékenységbe ment, s a nő azzá lett a jogban, a mi már volt tényleg, a hozomány tulajdonosává. Ekképp tűnt el ama régi elvnek: „dos perpetua est“ legvégső nyoma is; ekképp végződött ama lassú törvényhozási fejlődés, mely Carvilius Ruga félig mesés korában kezdődvén, csak az Írott jog országainak jogtudományában találta befejezését.


Forrás: Részletek Gide Pál: A nők joga (Tanulmány a nők magánjogi helyzetéről) c. munkájából. Fordította: Tóth Lőrinc