logo

XXI Februarius AD

A női hozomány jellegéről a római jogban III.

Azért tartóztattam oly soká az olvasót a hozományi kereset eredeténél, mert ezen eredet nem csupán a történetírói tudásvágy egyszerű tárgya, hanem egyedül ez értetheti meg velünk e kereset egészen különös jellegét s ez adhat kulcsot a számos nehézségekhez, melyeket feltűntet. A rei uxoriae kereset kivételes jelleme mindenekelőtt magában az erre vonatkozó formulában mutatkozik j ez a formula, a klasszikus korszak törvénytudói szerint, a következő volt: in bonum et aequum concepta.
Cicero tanítja, hogy e különös kifejezést tartalmazza: „quid aequius melius eritu. Oly szabatos formulázás mellett, mint a minő volt a római prétoré, bizonyosnak vehetjük, hogy a formula szerkezetében mutatkozó ily feltűnő különösségnek némi fontos különösségek feleltek meg a kereset természetében is. E különösségek vizsgálata lesz tárgya e szakasznak.

E vizsgálatban mindenekelőtt óvakodni kell egy igen veszélyes tévedéstől. Könnyen összezavarható e záradék: quid aequius melius erit, egy másik, az eljárás formuláiban gyakoribb záradékkal: ex fide bona, s ugyanazonosoknak vehetők az „in bonum et aequum conceptae” és az „ex fide bona“ keresetek. Sőt van az Institutióknak egy helye, mely ez Összezavarásra vezethet: Justiniánus, eltörüli a rei uxoriae kereseteket, kinyilatkoztatja, hogy ez a jóhiszemű (ex bona fide) keresetek számában volt.
De ha így volt is a byzantini jogtudományban, nehéz elhinni, hogy szintén így volt a tiszta klasszikus jogtudomány idejében; mert nem találjuk fel a rei uxoriae keresetet sem ama felsorolásában az ex fide bona kereseteknek, melyet Cicero ad, sem abban, melyet Gaius hagyott hátra. Valóban, az in bonum et aequum conceptae keresetek kívül voltak helyezve a közönséges jog rendes keretén s osztályzatán; ezek, külön körben, kivételes és anomál keresetek kis csoportját alkották, melyet Cujas legelőször fedezett fel a tudomány számára. E nagy mester tana, kibővítve s kiegészítve napjainkban Savigny által, a következő pontokba foglalható:

Csak négy kereset van, melyeket a törvények, mint „in aequum et bonum conceptákat“ jeleznek: a rei uxoriae kereset, az injuria miatti kereset, s még két más kereset, melyek alig egyebek, mintáz injuria-kereset különös alkalmazásai: az actio sepulchri violati és az actio de effusis. E négy kereset két sajátságot mutat fel, mint megkülönböztető vonást, úgymint:

1. A bíró ezeknél kivételes latitudót élvez, mely sokkal nagyobb, mint az arbitrarius, vagy a bonae fidei kereseteknél. E keresetekben a bíró, a per tárgyának becsűjénél, a kereskedelmi szokásokhoz köteles magát tartani: az in bonum et aequum concepta keresetnél, e becsűt saját személyes becslése szerint készítette el „quanti bonum aequum ei videbatur (a mint ez neki jónak s méltányosnak látszott). Miként igen jól jegyzi meg Savigny, a bonae fidei keresetekben két értelmes bírónak ugyanazon per tárgya felett, két azonos becsléshez kellett jutni; ellenben az in bonum aequum concepta keresetekben két egyaránt becsületes és tisztán látó bíró két nagyon különböző becslésre juthatott.

2. Második sajátság, melyet a törvények, mint az elsővel szorosan kapcsolatost mutatnak fel, abban áll, hogy ezen keresetek egyéniek, mi alatt azt értem, hogy azok nem a jogosítottnak juridicus személyiségéhez, hanem annak physikai egyéniségéhez vannak kötve, a miből e két anomalia származik: egy részről e keresetek el nem enyésznek a polgári halál, azaz: a capitis diminution által, mely általában minden jogot megszűntet; más részről elenyésznek a természetes halál által s nem mennek át az örökösökre.
Az egyéniség e jellege, a kettős következéssel, mely belőle folyt, hasonlóképen feltalálható némely más keresetekben is, melyek nagy egyformaságot mutatnak az in bonum et aequum concepta keresetekkel és azok csoportjába iktathatok: ilyek nevezetesen a tartási (alimentatio iránti) keresetek s a querela inofficiosi testamenti.
Ez Cujasnak és Savignynak elmélete. Talán igenis merész dolog ehhez még valamit hozzáadni; mégis nekem úgy tetszik, hogy valami hiányzik belőle. Cujas és Savigny leírták s megállapították a tüneményt, de nem adták annak magyarázatát. Nem fejtették ki előttünk, hogyan jutottak a római jogtudósok arra, hogy egy csoportba egyesítsék a látszólag oly különböző kereseteket, mint a hozományi kereset, az injuria, és a querela inofficiosi testamenti.

Mi tehát a közös jelleg, mely megkülönbözteti s elválasztja e néhány keresetet minden más keresettől? e nehéz kérdésre, nekem úgy látszik, következő felelet adható: E keresetek különböztető és lényeges jellege, hogy ezek, szorosan véve, nem pénzbeli keresetek; lássuk, mit értek ez alatt.
A római jogban, tárgyára nézve, minden kereset pénzbeli, mert mind valamennyi elmarasztalásra van irányozva, mely tudvalevőleg bizonyos pénzösszegben áll, s nem állhat más dologban. De nem mindnyájan pénzbeliek elvüket és okukat tekintve, s e tekintetben két igen különböző fajra oszthatók. Egyik, s ez a sokkal nagyobb szám, pénzbeliek az okra nézve is, melyből erednek s egyszersmind a tárgyra nézve is, melyre irányozták: ha tárgyuk pénzösszeg, okuk is pénzveszteség, akarom mondani, a patrimonium ellen intézett megtámadás; szóval, tiszta pénzkérdés, mely a peres felek közt vitattatik.
De a patrimoniumon, a pénzérdekek körén kívül is, vannak az embernek más érdekei s megvédeni való más javai; van teste és élete, van becsülete, vannak erkölcsi érdekei, melyeket a törvény biztosit; ha sértve van ez érdekeiben s ezekre nézve van keresete, e kereset a patrimoniumon kívül levő eredettel bír, nem képezi annak részét, s azon sajátságos jelleget viseli, hogy nem pénzbeli ugyan eredetére és elvére nézve, noha pénzösszegre lévén ez is irányozva, mint minden más kereset, pénzbelinek mondható eredményében és céljában. Ez annyira sajátságos keresetek külön csoportot képeztek a római jogtudományban, s éppen ez az in bonum et aequum conceptae keresetek csoportja. Azt mondhatni mind e keresetekről, a mit Ulpianus mond azok egyikéről: „Non est damnum pecuniarium, nam ex bono et aequo actio oritur. “

Ebből magyarázható egészen természetesen a két sajátság, melyet e keresetek mutatnak, s melyeket az imént jeleztem. Könnyű felfogni, hogy e keresetekben a bíró kivételes és nagyobb latitudót élvez, mint a bonae fidei keresetekben: mert a bonae fidei keresetekben arról van szó, hogy pénzbeli kár becsültessék meg, eladó dolgok értéke szabják meg, mely meg van határozva a kereskedelem szokásai s a piaci árfolyam által, ellenben az in bonum et aeqwnm conc. keresetekben főleg erkölcsi megrövidítés felbecsüléséről van szó.
Egyszersmind igen természetes, hogy az e nemű keresetek egyéniek", nem alkotván részét a patrimoniumnak, nem lehetnek részei az örökségnek s következőleg nem szállhatnak át az örökösökre; sőt nem is enyészhetnek el a patrimoniummal együtt, nem érintethetnek a minor capitis eliminatio által: azéi is lehetnek, kinek nincs patrimoniuma s nem is képes ilyennel bírni.

Végre, hogy teljes képet adjak e keresetek bonyolult és kétes jellegéről, még egy utolsó vonást kell említenem. Már mondtam, hogy ha e keresetek nem pénzbeliek eredetökre nézve, azoknak tekinthetők végeredményüknél fogva; ebből következik, hogy bár a patrimoniumon kívül származtak, végre abba fognak vegyülni akkor, midőn bíró elé vitetvén, célukhoz közeliinek, mely pénzbeli marasztalás; e perctől fogva átruházhatók lesznek s minden tekintetben úgy tárgyaltatnak, mint pénzbeli jogok: „In bonis nostris non computatur·, úgymond Ulpiánus az injuria-keresetről szólva, antequam litem contestamur.
Most már ez általános eszméket a jelen tanulmány tárgyára kell alkalmazni, s kimutatni, hogy a rei uxoriae kereset, éppen úgy, mint az injuria vagy sepulchri violati kereset, elvére nézve nem pénzbeli, s „in bonis non computatur.

A hozományt kereset megértésére előbb ismerni kell a jog természetét, mellyel a nő bír a hozományra. Vizsgálni fogom tehát, minő e jog, előbb a házasság tartama alatt, s aztán a házasság felbomlása után.

Az első pontra nézve a római jogtudósok oly határozatlan és kétes kifejezésekben nyilatkoznak, melyek felötlőleg ellenkeznek szokott szabatosságukkal. „Quamvis in bonis mariti dos sit“, úgy mondják „mulieris tamen est.“ - Mulier habet dotem. - Dos ipsius filiae proprium patrimonium est. Van-e tehát a nőnek a hozományi javakban tulajdonjoga? Bizonnyal nincs, mert a leghatározottabb törvényszövegek mondják, hogy a hozomány egyedüli tulajdonosa a férj. Van-e legalább e javakra nézve visszakövetelési s hitelezői joga, olyan, mint van a kölcsönadónak azon vagyonra nézve, melyet kölcsön adott? Ha így volna, a római jogtudósok, e jog-megjelölésére, azon műszóval élnének, melyet okvetetlenűl ott találnánk tollúk hegyén: obligatio.
De feltűnő, hogy állandóan kikerülték e szó használatát, s hogy mikor a különféle obligatio származó ügyek általános sorjegyzékét mutatják fel, a hozomány sohasem szerepel azok között. Minő jog tehát az a hozomány joga, melyet az összes jogtudományi nyelvek legszabatosbikában, csak határozatlan s elferdített kifejezésekkel lehet megjelölni? Világos, hogy ez nem formális és szoros jog; nem pénzbeli jog. Bizonyítja ezt, hogy a nő megtartja a jogot, ha elveszti is patrimoniumát;1 hogy bír e joggal, ha nincs, nem is lehet patrimoniuma: (Dos ipsius filiae familias proprium patrimonium est.)
Tehát a patrimonium kívüli jog, inkább tényleges előny, mint szorosan úgynevezett jog s inkább erkölcsi, mint pénzbeli haszon; s íme ebben áll e haszon: a hozomány érdeme,, hogy a nő férjhez megy, s e hozomány megőrzése biztosítja a házasság fenmaradását s gátolja az elválásokat; de a házasság consortium omnis vitae, communi-, catio divini et humani juris (az egész élet együtt töltése, isteni és emberi jog közössége) azaz: a nő részesül a házasság folytán férjének nem csak kényelmében s gazdagságában, hanem társadalmi kitüntetéseiben, kiváltságaiban, méltóságaiban s minden anyagi és erkölcsi előnyeiben; mindezt a hozománynak köszönheti.

Tegyük már fel, hogy a nő mind e jogoktól megfosztják, és megfosztják igazságtalanul: férje eltaszította őt helyes ok nélkül, vagy meghalt a nélkül, hogy részére hagyományról gondoskodott volna. Ez a nőre nézve jogsérelem, de nem pénzbeli; nem a patrimoniuma van csorbítva, mert az előnyök, melyektől megfosztatott, patrimoniumán kívül állanak. E jogsérelem lényegesen személyes, s a római jogtudósok szemében főképen abban áll, hogy a nőre nézve hozomány hiányában, lehetet. lenné van téve az újból férjhezmenés, s az, hogy új egyesülésben, ismét feltalálhassa a tényleges előnyöket, melyeket elvesztett.
De ha ez az a jogsérelem, mely okot ad a rei uxoriae keresetre, nem azt kell e következtetnünk, hogy e kereset a patrimoniumon kívül származik, s így nem teszi annak részét? Ezt bizonyítja egyébiránt az is, hogy e kereset a filia familiás-t is megilleti, kinek nem lehet patrimoniuma, vagy a nőt, kinek patrimoniuma elkoboztatok. E kereset tehát hasonló természetű az injurias egyéb efféle keresetekkel; az is, mint ezek, pénzbeli ugyan tárgyára nézve, mert tárgyai a hozományi javak, de éppen úgy, mint ezek, nem pénzbeli, céljára és elvére nézve (in bonis non computatur).

Innét folytatva a két következés, melyet már jeleztem, s melyet most közelebb vizsgálandók:
1. hogy a rei uxoriae kereset lényegesen személyes keresete a nőnek,
2. hogy a rei uxoriae kereset bírája kivételes hatalmat gyakorol.

1. A rei uxoriae kereset lényegesen személyes, mert, mint az injuria-kereset, lényegesen személyes jogsérelem orvoslása; nincs sérelem, se kereset, ha csak maga a nő nem érzi magát sértettnek, s tartja szükségesnek a fellépést. Nem egyedül neki lehet-e megbírálni, hogy a hozomány hasznot Ígérő, előnyös lehet-e vagy nem arra, hogy újra férjhez mehessen? - válás esetében nem egyedül ő-e, a ki határozhat a felett, vájjon illik-e vagy nem bíróság elé vinni ily izgalmas vádaskodásokat s botrányos vitákat? - végre, ha özveggyé lesz, nem egyedül ö-e, kinek választani kell hozományának visszavétele, vagy a közös élet folytatása közt, gyermekei oldalán, a férj házában? A rei uxoriae kereset tehát kizárólag a no személyes akaratától függ. Senkisem kezdheti azt meg ő helyette, sem örökösei, sem atyja. E két fontos szabály néhány magyarázó szót igényel.

1) A rei uxoriae kereset nem illeti meg a nő örököseit: átbocsáthatlan az, vagy legalább csak akkor lesz átbocsátható, ha pénzbelivé válik, midőn beolvad a nő patrimóniumába. Ha az injuria-kereset szabályait ide alkalmazzuk, azt kellene mondani, hogy e kereset csak akkor lesz pénzbeli s átbocsáthatóvá, ha bíró elé vitetett, ha lis contestata esete van. De a római jogtudósok, kétségkívül tekintetbe véve, hogy a nő a férj vagy az örökösök ellen intézendő törvényes eljárástól idegenkednék, megengedték, hogy e peres keresetet helyettesitni lehessen az által, a mi a francia jogban mise en demeure nevet visel.
A mise en demeure-nek e hatálya, bármily kivételes legyen is, csak ésszerű kiterjesztése az általános elveknek; az elvek úgy kívánják, hogy a késedelemből (mordból) származó minden károsodás helyre pótoltassék, s a felek ugyanazon állapotba helyeztessenek vissza, mintha a mise en demeure percében, valóságos fizetés történt volna; már pedig, ha fizetés történt, vagy a hozományi javak visszaadása, e javak a nő patrimóniumába jutottak s örököseire szálltak volna.

2. A rei uxoriae kereset nem illeti meg a nő atyját sem, ha a nő atyai hatalom alatt van, vagy legalább az atya sem kezdheti meg e keresetet leánya egyezése nélkül. A filia familias tehát a hozományra oly joggal bír, mely neki sajátja; mint a törvényszövegek mondják, communio dotis áll fenn az atya és leánya között. Mit kell érteni ez alatt? mely rész illeti voltaképen e közösségben a leányt és az atyát? e kényes pontra nézve a római jogtudósok tana, úgy hiszem, a három következő szabályban foglalható:
A meddig a nő joga a hozományra nem valósíttatott s nem alakult át pénzbeli értékké, nem történvén fizetés, novatio, delegatio, litis contestatio, vagy hasonértékü cselekvény: a hozományhoz való jog a leányt illeti s egyedül a leányt. Bizonyítja ezt, hogy ha a leány, e cselekvényeket megelőzőleg, kijön az atyai hatalom alól, a rei uxoriae kereset a leányt követi: az atyának semmi köze ahhoz.

Midőn pedig a hozományhoz való jog érvényesül, s pénzbeli joggá lesz, beolvad a családatya patrimoniumába, s azontúl csak azé lesz. Ezt ismét az bizonyítja, hogy ha e patrimonium netalán confiscáltatik, a rei uxoriae kereset benfoglaltatik a confiscatióban.

Az actus, mely által a hozományhoz való jogpénzzé változik, s a leányról az atyára megy át, csak mindkettőjük beleegyezése útján teljesülhet, mert egyenlően érdekli mindkettójöket. Ez értelemben mondják a törvényszövegek: „dos est communis patris et filiae”. Közös az, a mennyiben csak úgy valósíthatják s vehetik rendelkezésük alá, ha közösen járnak el.
E közössége a hozománynak (communio dotis), mely oly jól kifejezi a rei uxoriae kereset vegyes és bonyolult természetét, egyszersmind gyakorlati tekintetben is becses előnyöket nyújtott. A régi jogban az atya jogosítva volt, atyai hatalmánál fogva, elválást mondani ki leánya és veje közt; de félni lehetett, hogy valamely pénzsóvár apa visszaél e jogával s megront egy boldog és jól sikerűit házasságot csupán azon célból, hogy magának adassa s elsajátíthassa a hozományt. Ily visszaélés elviselhetetlen volt, a köztársaságnak érdekében állott megszilárdítani a házasságokat, s nem volt helyes, hogy a családatyák érdekében álljon azok felbontása. El is határozták, hogy ha az atya kimondhatta az elválást leánya meghallgatása nélkül, legalább vissza ne vehesse a hozományt annak beleegyezése nélkül. Későbben, az Antoninusok alatt, a törvényhozó még egy lépéssel tovább menve ugyanazon úton, s még újabb támadást intézve az atyai hatalom ellen, a házasságok érdekében elrendelte, hogy a leány beleegyezése szint oly szükséges legyen az elválásra, mint a hozomány visszavételére nézve.


II.
A rei uxoriae kereset nem lévén pénzbeli jog szentesítésére intézve, ebből az következik második helyen, hogy tárgya határozatlan és nagy mérvben a bíró szabad becslésétől függ. E tárgy nem éppen a hozomány maga, hanem a hozomány határozatlan része, mely méltányosnak látszik a bíró előtt, „quod aequius melius est apud virum non manere. “
E hozomány e részének meghatározásában a bíró eredetileg korlátlan joggal bírt. Csak a méltányosság, illem s jó erkölcsök szabályait kellett követnie. „A válás után,“ úgymond Cato „a bíró a censor tisztét végezi, s határoz, a mint neki jónak látszik.“ De csak hamar érezni kellett ezen Önkény veszélyeit: a hozomány visszaadása, mint már mondtam, lassanként köz-érdekű intézmény jellegét Ölté fel, s ennélfogva nem lehetett azt a bírák tetszésére hagyni, kik egyszerű magánegyének voltak.
A törvényhozó beleavatkozott, s egy ismeretlen maradt törvény szoros szabályokkal határozta meg a hozományi javak azon részét, melyet a férj megtarthatott. Ezt nevezték a jogtudósok Hones ex dote névvel; elég bonyodalmas intézmény volt ez, melynek egészen sajátos jellege gyakran rosszul lett felfogva.
Némely magyarázók szerint a retentiók nem lennének, legalább nagyobb részben, egyebek, mint egészen különös alkalmazása a compensatióról szóló általános elveknek: a férj adós lenne a nő irányában az egész hozománynyal, s abból csak azt vonhatná le, a mivel a nő tartozik ő neki. De azt, hogy a compensatio és a retentiók igen különböző dolgok, bizonyítja Justinianus, ki a compensatiót a hozományban sem törölte el, s eltörülte a retentiokat, melyeknek, mint a rei uroriae keresethez tartozóknak, azzal együtt el kellett enyészniük. S valóban, mi az a retention. Törvényes meghatározása annak, a mi a hozományból méltányosság szerint visszaadandó (quid aequius melius est ex dote reddi).

Van két más eset, megengedem (retentio propter res donatas et amotas), melyben a törvény a férjnek, a visszatartási jog mellett, keresetet is adott de igen valószínű, hogy e két kereset újabb keletű mint a retentio, melynek megfelel; mert e keresetek behozatala után a megfelelő retentiok majdnem minden gyakorlati hasznukat elvesztették, úgy, hogy Justinianus, midőn azokat megszűntette, csak üres szavakat szüntetett meg, és majdnem semmit se változtatott a törvényhozás lényegén.
Ekképp megtaláljuk a retentiones ex dote fogalmában a hozomány perpetuitásának eredeti eszméjét. De csak másítva s megerőtlenitve találjuk meg. Kijelölni, hogy a férj a hozomány minő részeit tarthatja meg, nem annyi-e, mint feltenni, hogy elvileg vissza kell adnia az egész hozományt? S valóban, noha a hozomány visszaadása elméletben folyton csak kivételnek tekintetett, tényleg lassankint rendes szabállyá lett. E szabály azonnal igazságosnak és ésszerűnek tűnt fel, mihelyt a gyermekek úgy anyjuk, mint apjuk után örökösödvén, nem voltak többé érdekelve az iránt, hogy apjuk megtartsa a hozományt.
E naptól kezdve a hozomány visszatartása nem lévén egyéb, mint a férj személyes érdeke, nyereség (lucrum) lett reá nézve, s igy minősítik azt a római jogtudósok is: „dotem lucratur; lucrum ex dote retinet. - E kifejezés azt jelenti, hogy e visszatartás megszűnt méltányos lenni, és el kellett töröltetnie. S el is töröltetett, a rei uxoriae kereset új keresetnek adott helyet, s látni fogjuk, hogyan készíttetett elő s ment végbe a hozományi rendszer ez átalakulása.

A rei uxoriae keresetnek úgy kellett végződni, a mint kezdődött; a cautiones dotis szokása szülte azt, ugyan e szokásnak kell végét vetni. Csakugyan e cautiók, a rei uxoriae kereset behozatala dacára sem szűntek meg igen hasznosak lenni, s ezért folytonosan erős használatban maradtak. A nő bizonnyal nem szerződött már a régi formula szerint: „quidquid aequius melius est ex dote reddi"; hanem egész egyszerűen kikötötte magának a hozomány visszaadását a házasság felbomlása esetére, s ez által a rei uxoriae keresetnél sokkal előnyösebbhez jutott, mert ez már pénzbeli, átruházható, minden megszorítástól s visszatartástól ment kereset, egy szóval condictio volt; a nő keresete, ez esetben, ugyanaz volt, a mi a kölcsönadóé, s mondhatni, hogy a hozományi javak ezentúl nem lettek már ajándékozva, hanem kölcsönözve a férjnek. Ilyek voltak a mélyreható módosítások, melyek a cautio dotist alávetették a régi törvény által szabályozott hozományi rendszernek, s e módosítások összeillettek a változásokkal, melyek a császárság alatt a római társadalom egész állapotában felmerültek. Csak az előbb említettem, hogy a Senatus consultum Orphitianum óta a hozomány haszna a házasság tartamára korlátoztatok, s tudjuk, mily rövid volt ennek időtartama oly korban, midőn egy régi író kifejezése szerint „az emberek csak azért házasodtak, hogy elváljanak.
Szembetűnő, hogy e korban a hozomány rendeltetése, ha nem is törvényesen, de tényleg megszűnt állandó lenni, s hogy a nő, a férjhez viszi a vagyonát, nem szándékozott azt annak kényére bízni, hanem csak kölcsön adni. Hihető hát, hogy a szerződési záradék, mely a szerződések minden egyéb fajtájában szokásos volt, végre szokásos záradék lett a házassági szerződésekben is, s e záradék oly jól megfelelt a felek valószínű szándékának s valódi érdekeinek, hogy Justinianus benne értendőnek hitte azt, ha nem volt is forma szerint kifejezve. Így tűnt el a régi rei uxoriae kereset. Justinianus, midőn azt condictióval helyettesítette, csak a már dívó szokást követte, s bármily fontos volt is az elméletben ez újítás, mely a hozományt ideiglenessé s a datio dotist egyszerű kölcsönadássá változtatta, hihető, hogy csaknem észrevétlenül ment át a gyakorlatba.

De a törvényhozó nem állhatott itt meg: az első újítás a hozományi rendszerben egy második még fontosabbnak egyengette útját, s ez teszi a jelen értekezés utolsó részének tárgyát.


Forrás: Részletek Gide Pál: A nők joga (Tanulmány a nők magánjogi helyzetéről) c. munkájából. Fordította: Tóth Lőrinc