logo

XXI Februarius AD

A női hozomány jellegéről a római jogban II.

A legrégibb emlékek, melyekkel bírunk a római társadalom szokásairól s erkölcseiről, úgy mutatják fel a hozományt, mint a házasság rendes és majdnem szükséges járulékát. A hozomány gyakran igen jelentékeny volt1 s az atya, bármily szegény volt is, szégyennek tartotta volna, ha leányát ki nem házasítja. E szokás, mely nagyon figyelemre méltó egy még nyers és durva társadalomban, könnyen magyarázható.
Tudjuk, hogy a XII tábla törvényei alatt, a nők ugyanazon öröklési joggal bírtak, mint a férfiak, következőleg oly gazdagok voltak, mint ezek, de ha a gazdagság egyenlően oszlott meg a két nem között, kellett, hogy a házi terhek is egyenlően oszoljanak fel, s minthogy a törvény a gyermekeket atyjuktól függésbe s annak kizárólagos gondviselése alá helyezte, a nő csak közvetve járulhatott e teher-viseléshez, férjére ruházván javainak összeségét vagy legalább egy részét. Ez átadás három különböző módozat szerint foganatosíttatott, három föltett esetben, melyeket rendre vizsgálat alá veszek.

1. Először azt teszem fel, hogy a no, a házasságkötés idején, független (sui juris) volt, vagyonának úrnője, s hogy férjhez menvén in manum mariti jutott. Ez esetben minden javai szükségképen a férj vagyonúvá lettek. Ez nem is volt sajátképen úgynevezett hozomány, mert a hozomány önkéntes ajándék, míg itt a megszerzés a férj részéről csak a conventio in manum következése és ugyan kényszeres következése volt. De legalább is a hozománnyal egyenértékű volt, s abban ha a cselekménynek inkább eredményét, mint mivoltát vesszük tekintetbe, rejtett hozomány egy nemét lehete látni. Ez értelemben mondotta Cicero szabatosan: „Quum mulier viro in manum convenit, omnia quae mulieris fuerunt, viri fiunt dotis nomine.

2. De a nők korán mentek férjhez a régi Rómában. Tehát igen gyakran megtörtént, hogy a nő, a conventio in manum idején, még atyja hatalma alatt állott, s így nem bírt személyes vagyonnal. Ez esetben az atya feladata volt női hozományt adni; a szokás, mint már láttuk, kötelességévé tette ezt, s e kötelesség akkor annál parancsolóbb volt, minthogy a nő a manus alá vetve magát, ez által az atyai örökséghez való minden jogáról lemondott.
Az atya hozománnyal látván el leányát, csak kármentesítette ezt a mondott áldozatért, a nélkül, hogy többi gyermekeinek jogait sértette volna. Itt már, jegyezzük ezt meg, nem a hozomány egyenértékével, hanem a szorosan úgy nevezett hozománnyal találkozunk, azaz: a férjnek a nő nevében s a házasság tekintetéből adott ajándékkal. A hozomány hihetőleg ily körülmények közt találta legrégibb alkalmazását.

3. Végre vegyük amaz esetet, midőn a házasság conventio in manum nélkül jött létre: tudva van, hogy ez már a XII tábla törvénye alatt így történhetett. Ez esetben a házasság nem foglalt magában a férj részére semmi törvényes szerzeményt, s következőleg itt is szüksége éreztetett a szorosan úgynevezett hozománynak, akár bírt a férjhez menő nő személyes vagyonnal, akár pedig még atyai hatalom alatt volt. A hozományt szokás szerint a nő adta az első esetben, s az atya a másodikban.
Főképen azt kell megjegyezni, hogy e bárom esetben, ha az eszközök különbözők voltak is, a cél mindenkor ugyanaz volt. E cél abban állott, hogy a férjnek vagyona növekedjék, a mi által pótolva legyen neki a házassággal járó teher. Mind a három esetben ugyanaz volt az általa szerzett vagyon rendeltetése, s következőleg ugyanazon törvény szabályozta. Mind három esetben korlátlanul s fenntartás nélkül szerezte meg azt, s bármily módon bomlott is fel a házasság, nem kellett azt visszaadnia. Ez utóbbi pontnál még egy kissé meg kell állapodnom.
„Azt tanítják” úgymond Aulus Gellius, „hogy Róma alapításának Öt első századában, Rómában s egész Latiumban nem létezett rei uxoriae actio, sem ilynemű szerződés, kétségkívül azért, mert nem volt reá szükség, akkor még nem lévén szokásban a házasságok felbontása elválás által. Servius Sulpicius is azt mondja a hozományról irt könyvében, hogy a „rei uxoriae” szerződések szüksége csak akkor éreztetett, midőn Spurius Carvilius . . eltaszítja nejét. Nehéz volna ez állítást tagadni, mely a mint látjuk, Róma egyik legtudósabb és legrégibb jogászának, a dos-ról irt külön értekezés szerzőjének, tekintélyére támaszkodik. Egyébiránt megerősítést talál Halicarnassusi Dyonisius egyik idézetében is. „Romulus,“ így szól, „a Római régiségek szerzője" nem engedett keresetet a nőnek férje ellen, s nem alkotott törvényt a hozomány visszaadásáról. E nyilatkozat nem oly szabatos, mint Aulus Gelliusé; de e két történetíró legalább megegyezik a fő tény bizonyításában, hogy t. i. lefolyt egy egész korszak, melyben a női hozomány intézménye már létezett, s az ennek visszaadására irányzott kereset még nem létezett. Ez első bizonyítékhoz még egy másodikat adhatok. Róma első századaiban a hozományi kereset hiánya nem


2 Antiqu. rom. 25. an. II. csak történeti tény, hanem logikai következése is az eme kor törvényei s erkölcsei általános állapotának. Most kétségkívül oly törvény, mely fölmentené a férjet s örököseit a hozomány visszaadásától, épp oly méltánytalan, mint esztelen volna. De tekintsük csak, mi volt a római család az első századokban, s el fogjuk ismerni, hogy akkor ily törvény semmit sem foglalt magában, a mi a méltányosságot vagy józan észt sérthette volna. Itt is háromféle esetet kell megkülönböztetnünk, mert a házasság három különböző módon bomolhatott fel:

1. A nő halála által. Ez esetben nem volt-e ésszerű, hogy a férj megtartsa a hozományt, viselvén a gyermekek terhét, kiknek számára a hozomány rendeltetve volt? E gyermekek, mint már mondám, csak apjuk, s nem anyjuk után örökösödhettek, s következőleg nem juthattak majdan a hozományi javakhoz, ha csak ezek az Öröklendő atyai vagyonban nem maradtak. — Igaz, hogy a házasság meddő lehetett, noha ez Róma első századaiban kétségkívül csak igen ritkán fordult elő. De ekkor is nem volt-e igazságos dolog, hogy a nő örökösei felett, kik csak oldalrokonok lehettek, elsőbbséggel bírjon az, kivel a nőt, haláláig, a legbensőbb s legszentebb kötelék egyesítette?

2. A házasságnak véget vethetett a férj előző halála, s ez esetben a római törvény, mely megtagadta az özvegytől hozományának visszavételét, első tekintetre nehezen igazolhatónak tűnik fel. Ennek megsértése végett előzőleg meg kell különböztetni, volt-e vagy nem volt conventio in manu a házastársak közt.
Ha a nő in manu volt, férje javaira éppen olyan jogokkal bírt, mint a leány atyja javaira. Férje után tehát egy gyermekrészben, vagy gyermek nem létében, az egészben örökösödött1 s a férj vagyonában, melyet örökölt, megtalálta a hozomány! javakat, melyek abba be voltak olvadva. A dós tehát, még a házasság után is, folytatta kettős rendeltetését, mely abban állott, hogy a nő s gyermekek tartására szolgáljon, s e szerencsés elintézés által az összes házi érdekeknek elég lett téve.
De ha a nő nem volt in manu, helyzete egészen másképpen alakult: semmi joga sem volt az előbb elhalt férj örökségére, s a gazdagon kiházasított leány minden segély nélkül maradhatott özvegysége napjaiban, ha a törvényt e részben nem orvosolták volna az erkölcsök. Szokássá vált, hogy a félj, végrendeletében, vagy a hozományt hagyta özvegyének vagy rendelt annak oly hagyományt, mely azt a szükségtől megvédte; a de alterutro edictum, s a praelegatum dotis jelentősége a régi római jogtudományban bizonyítják e szokás általánosságát. Sőt, feltéve azt is, hogy a hozomány végrendeleti gondoskodás hiányában, a férj örököseire megy át, ne felejtsük, hogy ez örökösök legtöbbnyire a házasságból származott gyermekek: de e gyermekek kötelesek anyjukat táplálni és tartani. Igaz, hogy e kötelességet nem a törvény, hanem csak az erkölcs rója reájuk, de hiszen ez így van a férj azon kötelességével is, hogy nejét táplálja; a nőnek tehát gyermekeivel szemközt, ugyanazon jogai vannak, mint férjével szemközt voltak, ha csak a házasság felbomlása rosszabbá nem teszi helyzetét. 4

3. Végre feltehetjük, hogy a házasság felbomlik, nem a házastársak halála, hanem elválás által. Az elválás bizonnyal ritka volt az első korszakban, de nem volt példa nélküli, s ha kétségbe vonható is, hogy a nő fel lett volna hatalmazva elválni férjétől, bizonyos, hogy a férj jogosítva volt, bizonyos esetekben, eltaszítani nejét. E kivételes esetekben az eltaszított nő bizonyosan igen rosszul járt volna, ha férjét, a hozomány visszanyerése végett, perbe idézi. Mert minden eltaszított nő, éppen e miatt, vétkesnek tartatott.
A nő elűzése, a római szokás szerint, nem volt tetszés szerinti cselekmény; valódi ítélet volt az, melyet a férj csak a rokonok s barátok tanácsától környezve hozhatott meg. Hihetőleg e házi törvényszék határozott a nő sorsa fölött, s ez adta meg vagy tagadta meg a körülmények szerint, egészben vagy részben, a hozományi javak visszaadását. E határozat, bárminő volt is, igazságos volt, vagy legalább ilyennek vélelmezendő, mert ítéletet képezett, még pedig fellebbezés nélkül.

Elismerem, hogy ez az eredeti hozományi rendszer, melyet éppen leírtam, nagy hézagot mutat: nincs benne semmi biztosíték a férji hatalommal való visszaélés ellen. A férj, korlátlan ura a hozománynak, elfordíthatta ezt eredeti céljától önző és vétkes szempontokból, s Örökre megfoszthatta attól nejét és gyermekeit. De ez csak természetes következése volt a házi hatalomnak, a mint ez akkor értelmezhetett. Hogy ne bírt volna a családfő korlátlan jogokkal a javak felett, ha korlátlan hatalommal bírt a személyek fölött? hogyan lehetett volna neki eltiltani gyermekei vagy neje megfosztását, ha meg volt neki engedve azokat halállal büntetni?
A pater familias hatalma a legrégibb, következőleg a legszentebb, s a legfeltétlenebb volt minden hatalmak közt. A rossz férj vagy rossz atya nem volt felelős semmi egyéb, mint a közvélemény törvényszéke előtt, s e felelősség nem is volt csak úgy látszó; mert az erkölcsök e korban elég szigorúak voltak, hogy a törvényeket helyettesítsék, s a családfő, ki visszaélt hatalmával, ki nem kerülte volna a censor becstelenítő megbélyegzését.

Néhány szóban összegezhetem a megelőző fejtegetéseket. Lefolyt a római törvényhozásnak első korszaka, mely alatt a női hozomány intézménye általános divatban, míg az annak visszaadására irányzott minden kereset még ismeretlen volt. A hozomány eszméje s annak visszaadásának eszméje, melyek ma elválaszthatatlanoknak tűnnek fel előttünk, akkor teljesen függetleneknek mutatkoztak egymástól. Az actio rei uxoriae, távol attól, hogy a hozomány intézményének logikai és szükséges következése legyen, eredetét csak külső, s bizonyos pontig, esetleges körülményeknek köszöni, melyeket ezennel ki fogok fejteni.
Az idő, melyre Aulus Gellius szerint az actio rei uxoriae eredetét vissza kell vinni, már magában elég jelentékeny: Róma hatodik századának közepére esik az. E korban az egyszerű és szigorú erkölcsök, melyeket említettem, már romlásnak indultak, a fényűzés és puhaság behatoltak Rómába a carthagói dús zsákmánnyal együtt.

1. Sallustius, Hist, fragm. I. 3. Az Oppia, Voconia törvények, a Bacchanali Senatusconsultum, ugyancsak az erkölcsök romlása által előidézve, csakhamar követték a „rei uxoriae" keresetet. A censura tehetetlen lett, az elválások szaporodtak, a házasság már gyakran csak gyalázatos üzlet volt: a férj megtartotta a hozományt, s eltaszította a nőt. Ily visszaélések orvoslása végett hozzá kellett nyúlni a családfő megszentelt hatalmához, s a nejét eltaszító férjre reá mérni a hozomány visszaadásának kötelességét. Nem csak a méltányosság s emberiség követelték parancsolólag e reformot, hanem az állam érdeke is. „Érdekében van a köztársaságnak” így szóltak a római jogtudósok, „hogy a nők bírják és megtartsák a hozományt, mert a hozományért veszik el őket.“
E nézet befolyása alatt foglalt helyet a törvényhozásban, a hozomány visszaadásának kötelessége, mely az első századokbeli Rómában bizonnyal ismeretlen volt. E kötelesség hasznos volt azon célra, hogy gátolja az elválásokat és szilárdabbakká tegye a házasságokat; erkölcsi kötelék hiányában érdekkötelék egyesítette a házastársakat, s ha e fék hatálytalan volt, legalább az eltaszított nő a neki visszaadott hozományban segédeszközt nyert új egyesülés kötésére. Így változtatta természetét a női hozomány is az erkölcsök változásával; a közrend intézményévé vált, melynek kettős haszna volt: házasságra buzdítani, s az elválástól visszatartani, és a „rei uxoriae” kereset azért állíttatott fel, hogy a hozomány! rendszert ez új szükségekhez idomítsa. E nagy jogtudományi reform, mint bármely más reform Rómában, csak lassankint ment végbe. Kísérni fogjuk előhaladását lépésről-lépésre, kimutatva, mint alkalmaztatott az új hozományi kereset a házasság felbomlásának mind három esetére.

Ha Aulus Gelliusnak hinni akarunk, az „actio rei uxoriae kezdetben, az elválások esetére hozatott be. Nem alakszerű törvény, hanem gyakorlat és szokás állapította azt meg. Minden oda mutat, hogy a női hozomány szokásos visszaadása megelőzte a törvényes visszaadást. Midőn a botrányos elválások első esetei előfordultak, „arra a gondolatra jöttek,“ úgymond Sulpicius jogtudós, „hogy a férjtől a hozomány átvétele idején, alakszerű ígéretet követeljenek az iránt, hogy abból valamely részt visszaad válás esetében.
A szavak, melyekkel ez ígéret szokás szerint fogalmaztatott, fenn vannak tartva számunkra Boetius egyik sajátszerű idézetében, melyet kétségkívül valamely régi jogtudóstól kölcsönzött. „Dos interdum,w úgymond Cicero commentátora, „his conditionibus dari solebat, ut, si inter virum axoremque divortium contigisset, quod melius aequius esset, apud virum maneret, reliquum dotis restitueretur uxori.

A férjnek egy ekképpen formulázott ígéret teljesítésére, a régi szokáshoz kellett magát tartani: össze kellett hívnia a rokonok és barátok tanácsát, kik méltányosság és illendőség szerint (quod melius aequius esset) meghatározták a hozomány ama részét, melyet a férjnek meg lehetett tartani, s melyet vissza kellett adnia. E választott bírósági véleménytől a rei uxoriae keresetig csak egy lépés volt már, csupán arra volt szükség, hogy e visszaadást kötelező szerződés megtörténtnek vélelmeztessék, ha a felek azt elmulasztották. Ezt tette a jogtudomány; s így a hozomány szokásos visszaadása törvényes visszaadási kötelezettséggé alakult át a nélkül, hogy annak lényeges jellege megváltozott volna: mindig az arbitrium, a családi szabályozás egy neme maradt az, melynek nem volt más törvénye, mint a szokás, az illendőség, a méltányosság. Ez volt a rei uxoriae kereset eredete, s kezdetleges jellege.

A hozományi kereset e jótéteménye, mely eleinte csak az elvált nő javára hozatott be, késedelem nélkül átvitetett az özvegyre is. A kereset még itt is a régi szokáshoz csatlakozott. A régi szokás, mint már mondtam, a férjnek kötelességévé tette végrendeletében némi vagyont hagyni az özvegy nőnek. Ha a férj elmulasztotta e kötelességet, a méltányosság azt kívánta, hogy az özvegy ne hagyassák segély nélkül, s ezért engedtetett neki rei uxoriae kereset. Ami azt látszik jelenteni, hogy e kereset csak szükségben segítő volt s csak azon célból engedtetett meg, hogy pótolja a férj végrendelkezésének hiányát vagy elégtelenségét; ez a régi edictum de alterutro, miszerint az özvegy, férjének örököse vagy hagyományosa, választhatott a végrendeleti intézkedés és a rei uxoriae kereset közt, s nem fogadhatta el az elsőt a nélkül, hogy ez által meg ne fosztotta volna magát a másodikkal való élés jogától.
Hasonló méltányossági tekintetek nem mutatkoztak, ha a nő halála vetett véget a házasságnak. Ez esetben fentartattak a régi elvek s a rei uxoriae kereset, mely személyes kedvezésképen engedtetett az elvált nőnek vagy az özvegynek, sohasem illette az előbb elhalt nő örököseit. De volt egy más személy, ki ez esetben méltónak látszott hasonló kedvezésre: ez a nő atyja volt, minthogy ez maga adta a hozományt.
A hozományi kereset ez új kiterjesztése két szempontból igazolható: először is méltányosság szempontjából: „Nagyon kemény csapás lett volna az atyára nézve, ezt mondják naivul a római jogtudósok, „egyszerre elveszteni pénzét és leányát, azután a társadalmi érdek szempontjából: a nőhozomány, mint láttuk, közhasznúsági intézmény lett; fontos dolognak tartatott, hogy az atya hozományt adjon leányának, s a törvényhozó, ki valamivel későbben kénytelen lett őt erre szorítani, azon kezdte, hogy kedvet csináljon neki erre a kilátásba tett remény által, miszerint az egykor visszatérül. Azonban a hozomány visszaháramlásának e neme csak bizonyos esetekben foglalt helyet: kellett, hogy a házasság a nő halála által érjen véget; kellett ezenfelül, hogy ez a házasság meddő maradt légyen: ha gyermekek léteztek, az atya keresete korlátoztatott vagy éppen kizáratott. Nem megyek itt a részletekbe: a mit meg akarok állapítani, nem egyéb, mint hogy a rei uxoriae kereset ez utóbbi alkalmazásban is. mint a megelőzőkben, a római jogtudósok által is csak úgy van feltüntetve, mint kivétel s anomália, melyet nem jogból vett okok, hanem a méltányosság tekintetei által igyekeznek igazolni.

Még egy utolsó megjegyzést kell ide csatolnom. A házasság felbomlásának különféle eseteiben, melyek felett éppen szemlét tartottam, nem tettem különbséget a közt: vájjon a nő in manu mariti volt-e vagy nem. A hozományi kereset szempontjából, mely most egyedül foglalkoztat, a conventio in manum oly körülmény, mely csaknem közömbös. Tudom, hogy ezen állítással szembe szállók a közvéleménnyel: általában úgy tekintik a conventio in manum intézményét, mint összeférhetetlent a hozománnyal s hozományi keresettel, de, ha nem csalódom, e vélemény csak következése az alaptévedésnek, melyet egyenesen megcáfolni törekedtem ez értekezésben.
Ha a nőhozomány, mint ezt sokan hiszik, nem volna egyéb, mint a férjnek adott kölcsön egy neme, ha a férj adósává lenne e hozománynak, ugyanakkor, midőn annak tulajdonosává lesz, akkor nem szenvedne kétséget, hogy a conventio in manum minden nőhozományt s hozományi keresetet lehetetlenné tenne; mert lehetetlen, hogy az in manu marit? levő nő hitelezője legyen férjének.
De ha, ellenkezőleg, igaz (a mit bebizonyítottnak hiszek), hogy a római nőhozomány nem kölcsön, hanem mindenkorra adott ajándék, ha igaz, hogy a rei uxoriae kereset csak az özvegynek vagy az elvált nőnek nyújtott személyes segély, s következőleg csak az elválás vagy özveggyé levés napján lép életbe: minő fontossággal bír akkor a conreniio in manum? - nem gátolhatja a rei uxoriae keresetet, mert azon percben, midőn e kereset megindítható volt, a manus már véget ért.

Tovább megyek: azt állítom, hogy ha a rei uxoriae kereset egyáltalán alkalmazható a manus-os házasságra, akkor szükségkép kell azt arra alkalmazni, mert megállapításának minden oka ez esetben is, és pedig egyenlő hatállyal, létezik. Akár volt a nő in mami akár nem: vájjon nem forog-e fenn ugyanazon közérdek arra nézve, hogy ismét férjhez mehessen? akár volt in manu, akár nem: nem egyazon méltányosság követeli-e, hogy rajta segítve legyen, ha az elválás által egyedül és támasz nélkül marad? vagy, ha egyetértés nincs, nem a segélyre inkább szoruló nő-e az a fél, kit a conventio in manum megfosztott családjától s minden vagyonától? végre, akár volt a nő in manu, akár nem: nincs-e atyjának ugyanazon érdeke az általa adott hozomány visszanyerésében? Őrizkedjünk túlírnom különböztetést vinni be oly kérdésbe, mely az aequius melius körül forog, s megtagadni ott, hol ezt a méltányosság követeli, oly keresetet, mely egyedül méltányosságon alapúi.
A törvényszövegek nem, hogy helyeselnék, sót visszautasítják a megkülönböztetést. Ha a római jogtudósok, kik oly szabatosak a terminológiában, a hozományt kereset természetes neve helyett a rei uxoriae kereset nevének adtak elsőbbséget, ez kétségkívül azért volt, mert e kereset nem csupán a sajátilag így nevezett hozományra, hanem mindazon javakra alkalmaztatott, melyek a conventio in manum folytán a férjhez jutottak.
Mindkét esetben res uxoria forgott fenn; mindkét esetben, Cicero szava szerint, dotis nomine (hozomány címén való) szerzés létesült, s még erősb bebizonyítására annak, hogy e két esetet általában egyazon törvény szabályozta, Paulus nem habozik, hogy egyikről a másikra vonjon következtetést analógia útján.


Forrás: Részletek Gide Pál: A nők joga (Tanulmány a nők magánjogi helyzetéről) c. munkájából. Fordította: Tóth Lőrinc