logo

XXV Februarius AD

A női hozomány jellegéről a római jogban I.

Mi volt a nőhozomány (dos) a rómaiaknál? ez a kérdés nem új, s első pillanatra, talán henyének látszhatik; mert megtalálható reá a felelet nemcsak a római jog összes magyarázataiban, de a francia jogéiban is. - Ha van a francia törvénykönyvben valóban római eredetű s természetű intézmény, bizonnyal a női hozomány rendszere az. Nem kelbe ebből természetesen következtetni, hogy a „dos” a rómaiaknál nem volt más dolog, mint ma a franciáknál?
Éppen ez az elterjedt vélemény az, melyet szeretnék megcáfolni. Azt fogom tenni a női hozománnyal, a mit tettem már egyéb tárgyakkal is:3 szembe állítani egymással a római és a jelenkori (francia) törvényt, és kimutatni, hogy egyazon szó, a két törvényhozásban, két gyökeresen különböző eszmének felel meg.

Megengedem, hogy e különbség nem tűnik fél első tekintetre. Ha kérdezzük, hogyan kell a "dost“ értelmezni? a római jog s a francia codexek magyarázói, egyik mint a másik, egészen egyazon választ adják: a hozomány (dos) az, a mit a nő férjéhez visz a házasság terheinek könnyítésére. Ha kérdezzük egyiktől, mint a másiktól: miben állnak e terhek? megegyeznek a feleletben, hogy e terhek a nő s a gyermekek tartásában állnak. Eddig minden ugyanazonosnak látszik a két törvényhozásban, de ez az ugyanazonosság, ismétlem, csak a szavakban s nem a dolgokban létezik.

Ha ma azt mondják, hogy a női hozomány a gyermekek érdekében van megállapítva, ezek tartásának könnyítésére, régi mondókát ismételnek, mely a dolognak szorosan megfelelő volt egykor, de nem az többé. Ma a gyermekek egészen egyazon jogokkal bírnak az apjuk, mint anyjuk javaihoz, s következőleg igen kevéssé érdekli őket, hogy a ház vagyona egyiknek vagy másiknak kezébe legyen-e adva. Akár van hozomány, akár nincs, s akár átadja a férjhez menő nő a maga vagyonát férje kezébe, akár megtartsa magánál: a házasságból születő gyermekek nem lesznek ezáltal se gazdagabbak, se szegényebbek.
Ha tehát a hozomány a férjnek adatik át, ez nem azért van, hogy a gyermekek gazdagabban láttassanak el, hanem azért, hogy eltartásuk gondja s a ház kormánya, a helyett, hogy a két házastárs közt megoszoljon, a férj kezében legyen összpontosítva s csak őt illesse. Ez ma a hozomány egyedüli célja s rendeltetése, s íme annak következései; ez a rendeltetés csak ideiglenes s a házassággal együtt megszűnő lévén, ebből az következik, hogy a hozomány csak a letétnek egy neme a férj kezeiben, hogy a férj nem lesz annak tulajdonosává s vissza kell azt adnia, ha a házasság megszűnik.

Egészen másképen volt a régi Rómában. Hogy megérthessük, mi volt a női hozomány ama korban, előbb vissza kell emlékeznünk, mi volt a család. A család szó az ó-korban egészen más értelemmel bírt, mint ma. Nem azért tartozott valaki egyazon családhoz, mert egyazon vérből volt, hanem mert egyazon nevet viselte s egyazon istenei voltak; s ebből az következett, hogy senki sem tartozhatott egyszerre két különböző családhoz. Úgy de a gyermek atyja nevét viseli, s nem az anyjáét. A gyermek tehát kizárólag atyjáé, s törvényes szempontból tekintve, anyjára nézve idegen volt. Fenntartva a conventio in mamim esetét, melynek vizsgálata következni fog, mondhatni, hogy polgári rokonság köteléke nem létezett a gyermekek és anyjuk között.
Az anya tehát nem hagyhatja vagyonát gyermekeinek, sem végrendelet által, mert nem tehetett végrendeletet, sem végrendelet nélkül (ab intestato) mert ő és gyermekei két különböző családhoz tartoztak. Adhatott-e nekik legalább ajándékot? azt sem, legalább addig, míg a férj élt, mert a gyermekek, atyai hatalom alá lévén vetve, nem bírhattak személyes vagyonnal; javaik és apjukéi csak egy patrimoniumot képeztek, melynek ura az atya volt. Az anyának tehát csak egy módja lehetett, hogy vagyonát gyermekeire juttathassa, t. i. az, hogy azt férjének adja át, azaz: női hozománnyá tegye. Akkor sokkal több igazsággal lehetett mondani, mint jelenleg, hogy a női hozomány rendeltetése: a gyermekek tartására s ellátására szolgálni. Akkor annak nemcsak ideiglenes s a házasság tartamára korlátolt rendeltetése volt, mint most: a női hozomány sohasem volt visszaadható, mivel az nem szállhatott a nőre vagy a nő örököseire a nélkül, hogy ezáltal a gyermekekre nézve el ne veszett volna. Valóban, azt a férj teljes tulajdonúi szerezte meg. A dos, mint a szó eredeti értelme mutatja, donum (ajándék) volt, melyet a nő férjének adott oda fenntartás nélkül és visszavonhatatlanul.

Látni ezekből, hogy a női hozományt szabályozó törvények természetes következésképen folytak le a családszabályozó törvényekből, s hogy két oly különböző családi szervezetnek, mint a rómaiaké s a mienk, szükségképen két nagyon különböző hozomány-rendszerre kellett vezetnie. E különbséget most már néhány szóban kifejezhetjük. Igaz, kétségkívül, hogy a női hozomány korunkban éppen úgy, mint a rómaiak idejében, arra volt rendeltetve, hogy könnyítse a házasság terheit; de a különbség abban áll, hogy nálunk e terhek és e rendeltetés ideiglenesek, Rómában pedig öröklők voltak. Ez az eszme az, melyet magok a római jogtudósok fórmuláztak a De jure dotium cimet viselő fejezet élére fő elvként irt mondatban: „Dotis causa perpetua est.“

Átfutva a római törvényhozás különféle korszakain, rendről rendre tanulmányozni fogom emez elv eredetét, kifejlését és hanyatlását, s kimutatni, a haladó módosítások során keresztül, mint lett végre az eredeti női hozomány a jelenkori hozománnyá. Valóban e mondat: „dotis causa perpetua estu csak történeti igazsággal bír, s már azon korban is, midőn Paulus jogtudós irt, ki azt reánk hagyta, már csaknem megszűnt igaz lenni. Ama korban nagy változások mentek véghez a család szervezetében.
Az Antoninusok befolyása alatt a törvény emberségesebb lett. Az anya lassanként visszafoglalta a család kebelében a helyet, mely őt megillette; örökösödött gyermekei után s gyermekei is örökösödtek ő utána. Ettől fogva, a hozomány perpetuitásának régi elve elvesztette létokát s már, úgyszólván, csak anachronismussá lett. Azon naptól kezdve, hogy a gyermekek hasonló jogokat nyertek anyjuk javaira, mint apjukéira, kevéssé érdekelte őket, hogy a hozomány elválás esetén kívül apjuknál marad-e vagy anyjukra visszaszáll, sőt kevéssé érdekelte még az is: létezik-e hozomány vagy nem. A hozománynak nem volt célja többé a gyermekek jövőjét biztosítani, nem volt többé causa perpetua, s amaz elv: dotis causa perpetua est, attól fogva már csak hagyományos formula lett, melyet fenntartottak az elv iránti tiszteletből, de a mely, mivel már nem felelt meg semmi gyakorlati célnak, csakhamar elenyészett, s feledésbe merült.
Ez az előre haladó változás a hozomány rendeltetésében s természetében, természetes következése a családi szervezetben beállott változásoknak, gyakran elkerülte a fejtegetők figyelmét. Midőn értelmezni akarták a „dost“ és meghatározni annak igazi jellegét, gyakran feltétlen igazságúl állították fel azt, a mi csak a római törvényhozás egyik vagy másik korszakában volt igaz. Innét a sok félreértés, a sok eltérés, innét a két tisztán ellentétes elmélet, melyet így lehet formulázni:

Az egyik rendszerben a „dos“ lényegesen ideiglenes és valamint nem létezhetik nőhozomány házasság nélkül, úgy nem létezhetik többé „dos,“ ha megszűnt a házasság. - A női hozomány nem adatik a férjnek, hanem csak kölcsön adatik; a datio dotissal úgy áll a dolog, mint a kölcsönnel; az átvevőre nézve a visszaadás kötelességét hordja magában. Ez a kötelezettség tehát, hogy a hozomány vissza adassék a házasság végével, szerződési kötelezettség, obligatio ex contractu, a jog általános elveire alapítva. A férj tehát, mihelyt a házasság felbomlott, nemcsak különös dotális kereset, hanem általános kereset condictio alá van vetve ezen elv erejénél fogva: „Constat id posse condici .. . quod redit ad non iustam causam. Ez a nagy jogtudós, Doneau s mindazok tana, akik, mint ő, a római törvények értelmét inkább a természeti józan észben, mint a történetben keresték.

A másik ellenkező rendszerben a hozomány természeténél fogva perpetua; a házasság s következőleg a női hozomány célja családot alkotni, és pedig oly családot, mely Örök s folytonos. A hozományt a férj szerzi meg, nem csupán magának, hanem a családnak, melynek képviselője és feje: megszerzi tehát azt mindenkorra, s neje elvben már épp oly kevéssé hitelezője a hozományi javaknak, mint nem tulajdonosa azoknak. Mivé lesz tehát az actio rei uxoriae, mellyel bír? kivétellé, anomáliává, eltartási segéllyé, mely kedvezésből engedtetik az özvegynek vagy a jogtalanul eltaszított nőnek; ez actio eredete s oka már nem a datio dotis többé, hanem az eltaszítás vagy özvegység ténye. E tan egészen új, két német munkában találom azt, melyek Franciaországban kevéssé ismeretesek, Beckmann és Cyhlarz értekezéseiben a női hozományról.

Úgy hiszem könnyű az előző magyarázatok után fölfedezni e két rendszer mindegyikében a részletes igazságot, melyet tartalmaznak. A második szabatos kifejezése annak, a mi a női hozomány eredetileg volt; az első nem kevésbé hú kifejezése annak, a mivé az Justinianus alatt lett. E két egymástól oly távol álló rendszer különbözése, mértékét adja a római törvény határozott haladásának. Kövessük e haladást, s lássuk egymás után az átalakításokat, melyeken a hozományi rendszer átment, előbb a köztársaság s azután a császárság alatt.


Forrás: Részletek Gide Pál: A nők joga (Tanulmány a nők magánjogi helyzetéről) c. munkájából. Fordította: Tóth Lőrinc