logo

XVII September AD

Császárok orvosa

Úgy tűnik, a Birodalmon az sem segített, hogy éppen ebben az időben praktizált a korszak leghíresebb orvosa, a pergamoni Galénosz (Kr. u. 129‒199/216). Marcus Aurelius trónra lépését követően Rómában is működött, ahol nyilvános anatómiai bemutatóival a legmagasabb udvari körök figyelmét is felkeltette. Galénosz eleinte még csak majmokat és más állatokat boncolt, a háború vége felé azonban engedélyt kapott, hogy a harctéren elesett germánokon is anatómiai kísérleteket végezhessen. A járvány elől 166-ban hazaköltözött, de az uralkodók kívánságára részt vett a markomannok elleni háború első szakaszának aquileiai eseményeiben (168–169 telén), így személyesen is megtapasztalta a járvány pusztítását. Egyik művében így írt erről az időszakról:

„Miután megérkeztem Aquileiába, úgy neki dühödött a járvány, mint soha ezelőtt, úgyhogy a császárok kevés katona kíséretében tüstént Rómába menekültek, a többség azonban csak nagy nehezen és hosszú idő múltán menekült el. Ezalatt igen sokan elpusztultak, nemcsak a dögvész következtében, hanem mivel mindez a tél közepén történt. Minthogy Lucius útközben elköltözött az élők sorából, holttestét Marcus Rómába szállíttatta. Miután istenné avatta, minden erejével a germánok elleni háborúra készülődött, megparancsolta, hogy én is kövessem. Végül meggyőztem, hogy maradhassak, azt mondván, hogy Aszklépiosz, a hazai istenem ennek az ellenkezőjét parancsolta. … Mivel [Marcus] tisztelte az istent, megparancsolta, hogy ott várjam meg a visszatérését.”
(Galénosz: De libris propriis liber XIX, 17-19, ed. Marquardt, Müller, Helmreich, 91–124. Ford. Kovács Péter.)

Marcus Aurelius tehát eredeti szándéka szerint Galénoszt is magával vitte volna az északi háborúba, de ő egy ravasz csellel kibújt a kötelesség alól: azt hazudta a császárnak, hogy Aszklépiosz, a gyógyítás és az orvosok istene megparancsolta neki, hogy ne utazzon el. Galénosz így Rómában maradhatott, ahol még éveken át a császár fia, Commodus orvosaként működött. Marcus halála után is fennmaradtak a jó kapcsolatai a római udvarral, ahol legalább a századfordulóig praktizált, és rengeteg művet írt. A gyógyítás gyakorlati módszereit tárgyaló egyik legfontosabb munkájában (Therapeutika) részletes leírást közölt egyik páciensének gyógyulásáról, aki a járványban betegedett meg. Ez a beszámoló kulcsfontosságú a ragály azonosítása szempontjából.

„Mindazonáltal azok a fekélyek, amelyek a nagy hörgők belső fala mentén fordulnak elő, és különösen azok, amelyek a gége közelében vagy magában a gégében vannak, gyógyíthatóak ‒ jómagunk is nem egy ilyen tüneteket mutató pácienst kezeltünk már. Legfőképpen a nagy járvány során – bárcsak vége szakadna már! –, amikor először jelentkezett, fedeztük fel gyógymódjukat. Abban az időben egy fiatalember egész testét sebek lepték be a kilencedik napon, éppen úgy, mint majdnem mindenki másét, aki felgyógyult. Azon a napon enyhén köhögött is.
A következő napon, közvetlenül azután, hogy megmosa­kodott, hevesebb köhögés fogta el és a köhögéssel feljött valami, amit varnak neveznek. Ennél a személynél a fájdalomérzet kétségtelenül a légcső kezdetéhez kapcsolódott a nyakban a torok közelében, ez lévén a fekélyes rész. Mindenesetre kinyitottuk a száját és megvizsgáltuk a garatot, hátha a sebhely valahol itt van. Azonban azok számára, akik ilyen módon vizsgálták őt, nem látszott ez a rész érintettnek, és a beteg számára a fájdalomérzet a táplálék és az ital útvonalára esett, mintha a fekély ott lett volna. Mindenesetre adtunk neki valami ecetes-mustáros szert, hogy biztosabb diagnózist állíthassunk fel, de egyik sem csípte, pedig a fájdalomérzés egyértelműen a torokban volt. Ekkortájt ingerlést érzett azon a helyen, ami köhögésre késztette. Azt tanácsoltuk neki, hogy álljon ellene, amíg tud, és ne köhögjön, úgyhogy így tett. Mivel az inger enyhe volt, minden módon segítettünk neki, hogy a seb hegesedjen; szárító hatású gyógyszereket alkalmaztunk külsőleg a hátára fektetett betegen. Majd ezután folyékony gyógyszert adtunk neki azok közül, amelyek ilyen sebekre hatékonyak, és meghagytuk neki, hogy ezt tartsa a szájában, mert abban bíztunk, hogy így fokozatosan folyik le a légcsőig. A beteg azt mondta: miközben ezt tette, világosan érezte az összehúzódást a gyógyszertől a fekély körül, akár az eloszlás miatt, vagy magától a gyógyszertől, amely harmat módjára folyt le a seb körül a légcsőig.”
(Galénosz: Methodus medendi V, 12, ed. Kühn X, 360–362. Ford. Csalog Eszter.)

Mende Balázs Gusztáv paleoantropológus szerint „a kérdéses forrásokban nagymértékben keverednek a különböző kiütéses betegségek klinikai jegyei, ezért a himlős betegségek mögött egyszerre sejthetjük a variola vagy smallpox (feketehimlő), a morbilli (kanyaró) vagy akár a rubeola tüneteit is”. A magyar szakirodalomban következetesen csak „pestisként” számontartott Antoninus-kori járvány a galénoszi szimptómák alapján sokkal inkább feketehimlő lehetett.
A feketehimlő kórokozója egy vírus (Poxvirus variolae), amely rendkívül fertőző, a testnedvekkel, sőt a lehelettel is átterjedhet a másik emberre. Lappangási periódusa 12 nap, a teljes kifejlődés négy hetet vesz igénybe, a mortalitási ráta (modern kori adatok alapján) 13‒15%. A kór túlélői egész életükre teljes immunitást nyernek a himlővel szemben. A betegség utóhatásaként vakság és meddőség is kialakulhat.



Grüll Tibor