logo

XVII September AD

A járványok keletről jönnek

A történelem egyik furcsa fintora, hogy éppen az a császár, aki legszívesebben könyveibe temetkezett és látható élvezettel vetette papiruszra filozófiai gondolatait, szinte egész életét a harctéren töltötte. Egyszerűen nem tehetett mást. A 2. század közepén ugyanis egyszerre több külső kihívással is meg kellett küzdenie a Birodalomnak: északról a germánok, keleten pedig a párthusok törték át a limes vonalát, és foglaltak el jelentős területeket. Így Marcus Aurelius mindjárt trónra lépésekor (161) megosztotta hatalmát Lucius Verussal, akit társcsászárának nevezett ki, és azonnal keletre küldte a párthusok ellen harcolni. A lusta és élvezethajhász Lucius Verus tábornokai segítségével végül négy év alatt (162‒166) nemcsak a római területeket foglalta vissza, hanem a párthusok királyságába is mélyen behatolt, fővárosukat, Ktésziphónt is elfoglalva. Állítólag ekkor történt a baj, aminek beláthatatlan következménye lett az egész Római Birodalom sorsára nézve.

Egyik alvezére, Gaius Avidius Cassius megostromolta a Tigris-folyó menti Szeleukiát. Ekkor történt az a szerencsétlen eset, amit a negyedik században keletkezett császáréletrajz-gyűjtemény, a Historia Augusta így örökített meg:

„Az volt a végzete, hogy a provinciákba, amelyeken keresztül utazott egészen Rómáig, úgy tűnik: magával hurcolt valamilyen fertőzést. Az a hír járja, hogy a fertőző betegséget Babilóniában kapta el, ahol Apollo szentélyében egy arany szelencéből, amelyet egy katona véletlenül kettévágott, fertőző gáz szabadult ki, és elárasztotta a parthusok vidékét, majd az egész világot.”
(Historia Augusta, Lucius Verus 8.1‒2. Ford. Orosz Ágnes.)

A 4. század végén Ammianus Marcellinus Róma története című művében arról tudósít, hogy a járvány kitörésének egy szentségtörés volt az oka:

„Már említettem, hogy amikor Verus Caesar vezérei ostrommal bevették a várost [Seleuciát – G. T.], ledöntötték alapjairól Apollo Comaeus szobrát, Rómába vitték, ahol a főpapok a palatinusi Apollo-templomban állították föl. Mondják, hogy a szobor elhurcolása után a katonák fölgyújtották a várost, majd átkutatták a szentélyt, ahol egy szűk nyílást találtak. Amikor kiszélesítették, hogy valamilyen értékes holmit találjanak, egy elzárt szent helyről a chaldaeusok rejtekéből, valamilyen őseredetű vészes anyag tódult ki, amely gyógyíthatatlan betegségeket okozott, s az említett Verus és Marcus Antoninus idejében Perzsia határától a Rajnáig és Galliáig halálos járványokkal fertőzött meg mindent.”
(Ammianus Marcellinus: Res gestae XXIII. 6.24. Ford. Szepesy Gyula.)

A korabeli értelmezés szerint tehát az Antoninus-kori járvány kitörését egy szentségtörő (impius) cselekedet okozta, amellyel Apollón istent sértették meg azzal, hogy kultuszszobrát elhurcolták a templomából. (Ez egyáltalán nem számított ritkaságnak a korszakban.) Egyébként a görögök Apollónt tartották a betegségek „isteni felelősének”, aki egyaránt okozója és elhárítója is lehetett a bajnak. Jellemző, ahogyan az ókori források valamiféle „fertőző gáznak”, vagy inkább „szellemnek” (spiritus pestilens), illetve „őseredetű vészes anyagnak” (labes primordialis) tartották, vagyis valamiféle láthatatlan, de mégis valós, szellemi és ugyanakkor anyagszerű valóságnak.


Grüll Tibor