logo

XII December AD

Orvostudomány a Római Birodalomban.

Az orvostudomány nyelve az ókorban a görög volt, és minden latinosítási kísérlet ellenére mindvégig az is maradt. Az antikvitás ugyan jó néhány latin nyelvű orvosi tárgyú munkát hagyott ránk, ezek azonban gyógyszer, illetve receptkönyvek (például Scribonius Largusé, Macer Floridusé, Marcellus Empiricusé) vagy görögből készült fordítások (például Caelius Aurelianus Tardarum et acutarum passionum librije), illetve didaktikus célú kompilációk (pl. a Serenus Sammonicus neve alatt fennmaradt tanköltemény).
Az egyetlen átfogó, latin nyelvű orvosi munkát viszont nem orvos, hanem enciklopédista, Celsus írta, bizonyára nem is orvosok, hanem művelt patríciusok számára. A római orvoslás legjelentősebb mesterei – Thesszalosz, Aszképiadész, Galénosz, Szóránosz – jellemző módon egytől egyig görögök voltak, és a korabeli orvostudomány központjai is keleten, Alexandriában, Athénben, Antiokhiában, később Edesszában találhatók.

A római orvostudomány három nagy korszaka különböztethető meg: az első nagyjából a Kr. e. 2. század elejéig tartott – ez a latin népi gyógyászat, illetve a gyógyító kultuszok kora. Adataink e kor gyógyítására vonatkozóan jobbára közvetettek.
A második periódus a görög tudomány megjelenésétől nagyjából a Kr. u. 2. századig terjed: e korszakra a népi gyógymódok és a kultuszok tovább élése mellett a hellénisztikus – csúcspontját Galénoszban és követőiben elérő – görög orvostudomány egyeduralma, illetve elsősorban a hadsereget, hügiénét és a gyógyítók hierarchiáját érintő szervezeti fejlődés jellemző. A harmadik korszakot a kereszténység térhódítása és az archiatratus intézményének kiépülése különbözteti meg az előzőtől – e korszak valójában már a középkori fejlődés kezdetének tekinthető.

A tudományos orvoslást megteremtő görög orvosok megjelenését Rómában részint a délitáliai, szicíliai gyarmatvárosok elfoglalása, részint pedig Hellász Kr. e. 2. századi meghódítása eredményezte. Lényeges azonban rámutatnunk, hogy görög eredetű gyógyító kultuszok már korábban is léteztek Itáliában. Az AszklépioszApollónkultusz római térhódításának kezdetét – amelyről Ovidius is megemlékezik – Kr. e. 280. körülre teszi a hagyomány, noha e kultusznak már előzményei lehettek a Kr. e. 5–4. században is. A görög orvosok megjelenésének első tanúságát viszont csak a Plinius által „ősrégi szerző”nek, vetustissimus auctornak nevezett Cassius Hemina szolgáltatta (Kr. e. 2. sz.).
Cassiustól származik a később többek által is elismételt Arkhagatosztörténet is. E szerint Arkhagatosz, Lüszaniasz fia Kr. e. 219ben érkezett a Városba, ahol tabernát, vagyis boltot, rendelőt nyitott, de szörnyű kezelési eljárásai miatt előbb a carnifex (hóhér) gúnynevet, majd a Városból való kiebrudalást érdemelte ki. Arkhagatosz volt valószínűleg az első iskolázott görög orvos Rómában – ezért maradhatott fönn dicstelen neve. Mély benyomást tehetett a rómaiakra, mert a görög orvosok később is igen nehezen vívtak ki megbecsülést körükben.

Az első görög orvosokkal kapcsolatos szövegek súlyos ellenérzésekről tanúskodnak. Cato például kemény vádakkal, illeti őket: Összeesküdtek, hogy orvos tudományukkal minden barbárt kipusz­títanak.” Az orvosellenesség persze nem csak a ró­maiakra, és nem csak e korra volt jellem­ző, ám a rómaiak gyűlölete nem volt mindennapos. Plinius, aki maga sem volt járatlan a medicinában, szinte sistereg a gyűlölettől: „Nincs nagyobb csapás, mint az orvostudomány” „Az orvoslás a tudományrémítő kiárusítása.” „Mi lehet az orvoslásnál mérgezőbb, s mi lehet ártalmasabb a végrendeletek tekinteté­ben?” „Aki ezek közt jól jártatja a száját, az nyilvánvalóan rögtön élet és halál urának képzeli magát.”

Még a liberális Cicero is csak a jóindu­latú lenézéség jut, ha az orvoslásról szól. Az orvossal szemben érzett ellenszenv idegengyűlölettel is pá­rosul: a parvenü bevándorló orvos gyors anyagi és társadalmi emelkedése felháborította a rómaiakat, nehezen viselhették el, hogy például Augustus háziorvosa, a libertinus, Antonius Musa, egy sikeres ke­zelés eredményeképpen nemcsak lovagi rangot és óriási honoráriumot, hanem még szobrot is kapott Aszklépiosz szentélyé­ben.

A gyors emelkedés azonban önma­gában még nem lett volna elegendő a gyűlölet ilyen fokának kiváltásához, csakhogy az emelkedők igen alacsony­ról indultak. A Rómában működő kép­zett orvosok ugyanis nagyjából a Kr. u. 1. század végéig nagyrészt rabszolgák vagy szabadosok, legjobb esetben pedig polgárjoggal nem rendelkező jövevények voltak. Maga az orvosi stá­tus nem jelentett automatikus társa­dalmi rangot, hiszen a 3–4. századig sem hivatalos képzés, sem pedig képzettségen ala­puló szocializáció nem létezett.



Magyar László András