logo

X December AD

Közegészségügy és orvoslás Rómában

Az orvosok beilleszkedését az is gá­tolta, hogy Rómának voltaképpen so­sem volt központilag irányított egész­ségügye. Az egészségüggyel kapcsolatos kérdéseket a római jog a magánjog felöl, közelítette meg, a mai értelemben vett közegészségügyi intézkedések pedig a higiéné védelmében, vagy köz­munkák (építkezés, csatornázás), illetve a járványok melléktermékeként szület­tek.
A római szemlélet ráadásul nem a betegellátást, hanem az egészségesek védelmét részesítette előnyben: az állam a „civil szférában” ezért nem is alkalma­zott orvost vagy egyéb egészségügyi személyzetet. Az egészségügyi képzés államosítási kísérlete is csak a késő csá­szárkor fejleménye.

Nero Gymnasiuma vagy Hadrianus Athenaeuma csak egyebek közt foglalkozott orvosképzéssel. Az első, kizárólag orvosokat képző állami intézmény csak Alexander Severus (222–234) alatt létesült. A 2. századig a képzés (filozófiai) magániskolákban folyt vagy egy­egy jelentősebb mester oktatott magán­tanítványokat.
Egészségügyi szervezetekről e korban szintén nem beszélhetünk. Csak a hadsereg és a gladiátoriskolák némelyike rendelkezett effélével (például Galénosz is egy ilyenben, kezdte pályáját), itt je­lent meg első ízben az alkalmazott orvos, az egészségügyi tisztviselő orvos intézménye, és a hadsereg találta ki az egészségügyi üdültetés és a szűrővizsgálat azóta oly ismerőssé vált fogalmát is. (A közegészségügy, higiéné, csator­naügy tisztviselői azonban Rómában továbbra sem orvosok voltak!)

A római kórház – eltekintve a mai hasonló intézményekre leginkább emlékeztető ka­tonai kórházaktól – szintén sajátos funkciót töltött be, hiszen – amellett, hogy többnyire szentélyekhez kötődött – elsősorban nem a betegek gyógyítását, hanem elkülönítését és így az egészsége­sek védelmét szolgálta.
A Columella vagy a Celsus által emlegetett valetudinariumok pedig inkább csak a mai hon­védségi „gyengélkedőkre” emlékeztettek: képzett orvosok ezekben sem mű­ködtek, a kezelést kezdetben a pater familias, később segédszemélyzet végezte, s a „beteganyag” is többnyire rabszol­gákból állt. A mai kórház őse csupán a birodalom keleti felében jelenik meg a kereszténység évszázadaiban: a xenodokhiumhospitale típusú, szegénygon­dozási feladatokat is ellátó, s egyértelműen a keresztény valláshoz kötődő intézmények formájában.

Csak a késő császárkor (3–5. század) vívmánya azoknak a város egészségügyi szervezeteknek – valószínűleg spontán – kiépülése is, amelyek utóbb a középkori egészségügyben játszottak fontos szerepel (archiatratus, collegiumok, orvos céhek kezdeményei).

Bizonyosak lehetünk tehát abban, hogy a késő császárkorig Rómában a gyógyítással foglalkozó személyek gya­korlatilag ugyanúgy csoportosíthatók, mint Egyiptomban vagy a klasszikus Hellászban, vagyis alapvetően három rétegük különíthető el: a templomok paporvosaié, a paloták – utóbb magánszemélyek, városok, a hadsereg és a gladiátoriskolák – világi orvosaié, illetve a „népi” gyógyítóké, akik közt kuruzsló és ráolvasó éppoly bőven akadt, mint a maga területén szakképzett mester­ember.



Magyar László András