logo

XV December AD

Az orvosi rend tagolódása Rómában

A római orvostársadalom összetételéről igen sok vita folyt, mert a tényanyag viszonylag kevés és sokféleképpen értel­mezhető. Annyi bizonyosnak látszik, hogy Róma aranykorában (Kr. u. 1. szá­zad) az „orvosi rend”, társadalmi helyzete alapján nagyjából négy csoportra oszt­ható. A ranglétra legalacsonyabb fokán a rabszolga orvosok (servi medici) állnak, ­ami természetesen nem jelentett ala­csony fokú ismereteket. A felszabadított rabszolgák, az úgynevezett liberti medici lehetőségeiről éppen az előbb említett Antonius Musa esete tanúskodik.
A szabad orvosok e társadalmon belül gyakorlatilag csak bevándorolt – peregrinus – görögök vagy más keleti náció fiai lehettek: a medici ingenui (a bennszülött orvosok) alacsony számára viszont létezésük bizonyítékainak szűkösségéből következtet­hetünk (a latin név bármilyen származást takarhatott!). A források azt mutatják, hogy képzett orvosokat még a császárkorban is néha csak egy-egy beteg kedvéért ho­zattak Rómába.

A római orvos jogi helyzetét egyéb­ként két körülmény befolyásolta. Egy­részt az államilag garantált orvosképzés, hivatalos diploma hiánya, másrészt a medicina ké­tes tudományrendszertani helyzete. A hivatalos képzés hiánya miatt az orvo­sok mint csoport, nem kaphattak kol­lektív jogokat. Julius Caesar ugyan Kr. e. 46ban többek közt a városban dolgozó orvosoknak is polgárjogot adományozott, „hogy azok minél szívesebben lak­janak ott és másokat is odahívjanak”, de ennek a rendelet­nek bizonytalan a hatálya, hiszen az ifjabb Pliniusnak még a Kr. u. 2. szá­zadban is kérelmeznie kellett háziorvosa számára a polgárjogot..
Ami pedig a medicina kétes helyzetét illeti: Plinius és Varro ugyan ars liberalisként említi az orvostudo­mányt, maga az orvosi gyakorlat azon­ban, mivel fizetés járt érte, legföljebb ars mechanicának számíthatott. Cicero sze­rint „merces est auctoramentum servitutis”, vagyis: a fizet­ség a szolgaság bére.

Az egyébként, hogy az orvos pénzt fogad el munká­jáért, egészen a 19. századig némiképp degradálta a szakmát, és bonyolult ma­gyarázatokat tett szükségessé. A helyzet tehát zavaros maradt: Cicero az értelmi­ségiek, Varro a kézművesek, közé sorolja az orvosokat. Változás e szemléletben csak a 3–4. században következett be: ekkoriban ugyanis, a közösség által fizetett városi orvos (archiater) intéz­ményének elterjedésével, illetve az alkalmazott orvosok számának növekedé­sével párhuzamosan – mint például az Ausonius család felemelkedésén, láthat­juk – az orvosi szakma ázsiója is látványosan növekedett.



Magyar László András