logo

XVI December AD

A római orvoslás négy jellemzője

A hagyományos, hippokratikus – Alexandriában továbbfejlesztett – nedv­elméletek mellett ezek a nézetek befolyásolták tehát a kor orvosi gondol­kodását. A fő kérdés azonban ekkoriban sem az elmélet, hanem a gyakorlat, a terápia megválasztása volt. Celsus tanúsága szerint már igen korán megjelent a kor két jellemző terápiás irányzata: az empirizmus, illetve a racionalizmus.

A racionális felfogás szerint a beteg­ségeknek előbb az okát kell földeríteni, csak ezután kezelhető a baj (kauzális, etiologikus, patogenetikus kezelés). Az empirikus irány viszont az okok meg­ismerését részint lehetetlennek, részint az esetek egyedisége miatt értel­metlennek tartotta és úgynevezett szimptomatikus (tüneti) kezelést alkal­mazott előszeretettel.
A metodizmus (methodosz – ’középút’) Celsus leírása szerint a két irányzat közti középutat jelentette, hiszen elmé­letet alkotott ugyan, de ez csak a terá­piára szorítkozott. A galénoszi szintézi­sig (2. század) a római orvostudomány a jelek szerint e két terápiás irányzat, elvrendszer vitájával volt elfoglalva.

A római orvostudomány másik jellegzetessége szintén a terápiával kapcso­latos. A három lehetséges gyógyítási módozat – tudniillik a kézzel (kheirurgia), gyógyszerekkel (farmakeutika) vagy élettevékenységek szabályozásával (diététika) való gyógyítás – egyenlőtlenül jutott szerephez benne.
A sebészet és a gyógyszerészet ugyan fejletlennek semmiképp sem volt nevezhető – a császárkorban például már erős szakosodás mutatható ki – de az étke­zés, alvás, ürítkezés, szerelmi élet, moz­gás szabályozásával, fürdőkkel, hadhajtással, gimnasztikával, táplálékokkal gyógyító diététika uralma az ókor, sőt egészen a középkor végéig egyértelmű maradt. Az ókori diététikus terápia és fogalomrend­szer – arab közvetítéssel és rendszerezéssel – a 18.. század végéig eleven életet élt Európában.

Az ókor­ban azonban képzett orvost csak a jobb módúak alkalmazhattak. Többnyire, mint már említettük, a hagyomá­nyos népi gyógyítók kezelték tehát az embereket, gyógyszerekkel, terápiával az egészségüzletágban dolgozó kereskedők – unguentarii rhidzotomoi, müropolai, pharmakopolai, pantapolai, aromataii – látták el őket. A népi gyógyászati eljárások a „komoly” tudományos munkákban is jelentős szerepet ját­szottak.

A római orvostudomány harmadik jellemzője az elmélet szoros kapcsoló­dása a filozófiához, pontosabban a görög természetfilozófiához. Sajátos mó­don a keresztény világban továbbélő antik orvosi hagyománynak – a nedvkórtan középkorban már egyeduralkodó rendszerén keresztül – mind­végig sikerült fenntartania kapcsolatát a pogány természetfilozófiával. Az orvos­tudomány speciális, szinte kivételezett helyzete a középkori oktatásban és gondolkodásban részint éppen ennek a kapcsolatnak köszönhető.
A klasszikus – valójában az ókorban soha egyértel­műen meg nem fogalmazott, de gyakorlatilag minden orvosi szövegben leg­alább elemeiben jelen lévő – nedvelmélet (négy nedv, négy minőség, négy elem) kapcsolódásai és variációi s az ezek alap­ján kombinált terápia) szintén e természetf­ilozófia terméke volt.

A negyedik s általában figyelmen kívül hagyott jellemző – noha ez voltaképpen a tudományra nem., csupán a gyógyításra vonatkozik – a gyógyító kultuszok, a különféle vallások és hiedelmek kiemelkedően fontos szerepe. Itt nem csupán az aszklépeionokra, gyógyforrásokra vagy az Aelius Aristides által leírt templomi kúra-turiz­musra gondolunk, hanem arra az álta­lánosnak nevezhető felfogásra, amely szerint a betegségek különféle ártó numenek tevékenysége folytán érik az embert, s e numenek kiengesztelésével, illetve egyéb numenek, esetleg mágikus módszerek segítségével küzdhetők le. (Lásd például Ammianus Marcellinus elbeszélését a Valens császár idején, vagyis a keresztény időkben hasgörcsét ráolvasással gyógyító, s ezért kivégzett ifjúról)
Annak, hogy a ránk maradt orvosi tárgyú irodalomban ennek a szemléletnek aránytalanul kevés nyomát lelhetjük, egy­felől nyilván e hagyományt elnyomó, illetve saját kultuszaiba építő keresz­ténység, illetve iszlám térhódítása az oka.

Az ókori görög-római gyógyítás kultikus-mágikus rétegének jelentőségét másfe­lől a reneszánsz, majd a felvilágosodás is (előbbi kereszténysége, utóbbi racio­nalizmusa miatt) természetszerűen ki­sebbíteni igyekezett, noha a vallások­hoz, hiedelmekhez kapcsolódó gyógyító kultuszok a mindennapi gyógyító tevékenységben, az ókorban mindvégig fontos szerepet játszottak, bizonyára sokkal fontosabbat is, mint a teljes hippokratikus-galénikus tudomány, va­lamennyi nagyságával együtt. (Gondol­junk csupán arra, hogy a racionalitásá­ról és empirizmusáról nevezetes görög orvoslás, két szülőhazájában, Knidoszon és Kószon egyaránt templomok­ban, kegyhelyeken jött létre.)

Elmondhatjuk, hogy bár az orvosi tu­domány magában a Városban soha nem vált igazán honossá, az egészség ügye és az orvostársadalom a birodalom fönnál­lása alatt mélyreható szerkezeti átalaku­láson ment át: Róma számos olyan in­tézményt hozott létre, amely utóbb az orvosi oktatás, az orvosi rend és az egészségügyi szervezetek kialakulása szempontjából igen fontosnak bizo­nyult, a görög orvostudománynak pedig lehetőséget adott a fejlődésre, a szinté­zisre és a továbbélésre egyaránt.

A 4. század első felében a Birodalom – Diocletianus és Constantinus reformjainak köszönhetően – politikailag és katonailag megerősödött, de a provinciák, tartományok és városok gazdasági, politikai önállósodása, különösen nyugaton, folytatódott. Sokhelyütt a gazdagabb települések önállóan szervezték meg egészségügyüket, alkalmazták orvosaikat. Ekkoriban jelenik meg a város által fizetett orvos, az archiatros (tkp. főorvos), illetve az archiatratus intézménye.
Az archiatratus keretein belül nem csak az orvosok vizsgáztatására került sor – talán az ókorban először – hanem az orvosi érdekvédelem első nyomai is megjelentek. Az archiatratusban dolgozó orvosok ugyanis a bevándorló konkurencia kiszűrésére és a színvonal fenntartására céh-szerű egyesüléseket hoztak létre. Az archiatratus ekképpen nem csak a középkori egyetemi képzés, hanem az orvos-kollégiumok és sebészcéhek előzményének is tartható, jelentősége tehát igen nagy.

Ugyancsak a 4. században zajlott le az esemény, amely a továbbiakban döntően befolyásolta az orvosi tudományok sorsát: a kereszténység államvallássá emelése. Eddig a korig az orvostudomány nagy központjai, Alexandria, Róma, Athén egyértelműen pogány befolyás alatt állottak, mostantól fogva viszont egyre több az ideologikus orvosi mű, és egyre gyakoribb a tudományos szövegek „vallási köntösbe” öltöztetése, vagy nyílt ideologizálása is.

A korszak legjelentősebb orvosi munkáját jellemző módon a pogány restaurációval kísérletező Julianus (Apostata) baráti köréhez tartozó Oreibasziosz (szül.: Pergamon, 325 körül ) orvosi enciklopédiája volt. Az enciklopédia (Jatrikai szünagógai) értékét nem csak az bizonyítja, hogy ideológiai kétessége ellenére egyharmad részben fennmaradt, hanem az is, hogy rövidített formában is (Szünopszisz prosz Eusztathion) elterjedt. A könyv történeti értéke mellett – hiszen rengeteget idézi a klasszikus és kortárs szakirodalmat – a későantik medicina fejlődőképességét is bizonyítja.

A pogány körbe sorolható orvosok, közé tartozik Szent ágoston szkeptikus barátja, az africai nőgyógyász és gyógyszerészeti író, Vindicianus, vagy ennek tanítványa, Priscianus, aki Euporiston címen ismert művének három könyvében a teljes kórtant, belgyógyászatot és nőgyógyászatot tárgyalta.
Ugyancsak pogány szerzőknek tarthatók a korabeli állatorvosi irodalom, még majd egy évezreden át népszerű szerzői, Hieroklész (5. sz. eleje) – aki a lovakról írt egy remek könyvet – a pruszai Apszürtosz, vagy Vegetius, akinek Mulomediciná-ja (Öszvérgyógyászata), még a 18. században is kézikönyvnek számított.

A pogány orvosi irodalom a század közepén, keleten is virult: a két testvér, a thesszalonikéi Philagriosz – a lép specialistája – és a pszichiátriai kórleírásai nyomán ismert Poszeidóniosz műveiben ideológiának nyoma sincs: kizárólag a korábbi évszázadok görög orvosi hagyományát követik. Nyugaton még a 4. század végén is lehetett ideológia-mentes orvosi munkákat alkotni: erre bizonyíték Marcellus Empiricus De medicamentis című gyógyszerészeti műve, amely alacsony tudományos színvonala ellenére forrásként igen értékes, hiszen számos kelta népi gyógyászati eljárás leírását tartalmazza.
Ugyancsak pogány hátterűnek látszik Caelius Aurelianus (5. sz. első fele) latin nyelvű – vagy legalább is latinul fennmaradt – munkája a De morbis acutis et chronicis, amely a gyakorlati kórtan, a diagnosztika és terápia teljes mértékben racionális feldolgozása volt.

A fentiektől eltérő szándékkal alkotott azonban Nemesziosz, Emesza püspöke (4. sz. vége), aki nemrégen magyarul is kiadott, Az emberi természetről (Peri phüszeósz anthrópu) című, rengeteg élettani, anatómiai, kórtani kérdést taglaló könyvében a pogány görög hagyományból merített tudományos érvekkel igyekezett meggyőzni kortársait a kereszténység igazáról.
A győztes kereszténység szektárius küzdelmeire utal a kiváló Theodórosz sorsa, akinek a perzsa királyhoz, II. Sapurhoz kellett menekülnie eretnek keresztény nézetei miatt. A perzsa udvarban írta meg utóbb arabra fordított, ám időközben elveszett orvosi enciklopédiáját. Az újfajta, keresztény orvosi irodalom azonban csak az 5. századra válik egyeduralkodóvá.

A jellegzetesen keresztény orvosi szerzők körébe két jelentéktelenebb alkotó sorolható e korban, Anthümosz – Theodorik kegyence – illetve a korban szellemileg igen termékeny Africa tartományban tevékenykedő Moszkhion – utóbbi Szóránosz nyomán írt egy elveszett nőgyógyászati munkát, előbbi pedig Theodoriknak állított össze egy diététikai tanácsadót a táplálékok és italok gyógyászati hasznáról.

Ebben az időben az orvoslás – és a közállapotok – általános hanyatlása mellett két, tárgyunk szempontjából rendkívül jelentős, voltaképp sajnálatos, ám következményeiben mégis pozitív eseményre került sor: A nesztoriánus keresztény orvosok edesszai klinikájának bezárására 489-ben, illetve az athéni platónikus orvosok elűzésére, 529-ben. Az itt működő orvosok és orvosi iskolák ugyanis jobb híján a szasszanida perzsa birodalomba, Bölcs Nusirván király védőszárnyai alá menekültek, majd a délnyugat-perzsiai Gondesapurban alapítottak kórházat és iskolát. Ennek az iskolának azután két évszázad múlva óriási jelentősége lett az arab orvostudomány fejlődése szempontjából.

A hatodik századból két bizánci orvos nevét érdemes megjegyeznünk: Aitiosz Amidénoszét és Alexander Trallianoszét. A mezopotámiai származású s életét a bizánci udvarban töltő Aitiosz Amidénosz 16 könyvből álló, elsősorban Galénoszt követő orvosi enciklopédiájában (Biblia jatrika henkaideka) rengeteg ókori orvos művéből őrzött meg számunkra hosszú idézetet. Az enciklopédiának főként a gyógyszerészeti és kórtani fejezetei érdekesek (a diftériát először ő írta le pontosan) de szemészeti részét is igen nagyra becsülték, még a 18. században is.

Alexander Trallianosz 525-ben született és 605-ben halt meg, Rómában (szinte az egyetlen kora-középkori orvos, akinek mind születési, mind pedig halálozási évszámát ismerjük.) Főműve egy 11 könyvből álló therapeutika volt, de láztani, szemészeti, belgyógyászati műveit is sokáig használták és szírre, arabra, héberre, latinra is lefordították.

Míg nyugaton a népvándorlás ismétlődő hullámai szinte véget vetettek a tudományos orvoslásnak – a 7–9. sz. közt eltelt időből gyakorlatilag csak egy-két orvosi szerző nevét (pl. az orvosi tankölteményt író Benedictus Crispusét) ismerjük – keleten a hagyományok tovább éltek, sőt bizonyos vidékeken – Bizáncban, Alexandriában, Antochiában, Damaszkuszban, Gondesapurban – virult a tudományos élet.

Az ókori orvostudomány szellemi központja a Kr. e. 2. század óta Alexandria volt. Az alexandriai orvostudományra empirizmus, racionalizmus és erős szakosodás volt jellemző. Az itt működő orvosi iskolák elsősorban nem közvetlenül a hippokratikus hagyományt követték, hanem ennek összegzőjét a Kr. u. 2. században élt Galénoszt tartották főtekintélynek.

A 7. század elején élt Theophilosz Protoszpatariosz – aki Galénosz teologizálására törekedett – több olyan, galénikus traktátust írt, amely a középkor folyamán végig olvasott maradt, vizelet-, pulzus- és láztana minden hasonló tárgyú későbbi munkán nyomot hagyott. Tanítványa, Sztéphanosz Athénienszisz is Hippokratész- és Galénosz-kommentárjaival tűnt ki, s Galénosz hatása egyértelmű a jakobita püspök, Johannész Alexandrinosz (Jahja al-Nahaví), illetve a kor legjelentősebb alkotója, Paulosz Aigineta munkásságán is.

Paulosz Aigneta, az ókori görög orvostudomány utolsó nagy alakja, 640 körül működött Alexandriában. Hét könyvből álló orvosi enciklopédiájában főként Oreibasziosz és Galénosz műveit kivonatolta. Paulosz az arab hódítás után is Alexandriában maradt, és tanítványával, Johannész Alexandrinosszal együtt nagy szerepet játszhatott abban, hogy az arabok elsősorban Galénosznak és körének orvosi nézeteit vették át, az ő műveiket fordították le s szellemükben, tevékenykedtek az elkövetkezendő évszázadokban.

A galénikus orvostudomány lényegét összefoglaló Szitta Asara c. nagy hatású gyűjtemény fordítása is állítólag az ő személyes közreműködésükkel készült. Paulosz enciklopédiáját szintén arabra fordították s az arab orvosi irodalomból az is nyilvánvaló, hogy több kisebb, azóta elveszett munkája is hozzáférhető volt arabul.

A hetedik század végén azonban új fejezet kezdődött a középkor orvos történetében, amelyet arab orvostudomány címen tárgyalunk.


Magyar László András