logo

VIII Martius AD

Római természettudósok

Ahogy Athéntól Alexandria, úgy Alexandriától Róma vette át a szellemi irányítást. S nemcsak a szellemit persze; az óriás birodalom, amit Nagy Sándor egy pillanatra összekovácsolt a kardjával, Julius Caesar és más császárok kezén évszázadokra együtt maradt, megszabta a világ arculatát. Athén addig volt nagy, amíg a városállamocskák viszonylagos szabadsága és demokráciája tartott. Alexandria addig, amíg a bábkormány feje tudomány- és művészetpártoló volt. Rómát az erkölcse és jogrendje tette naggyá, hadserege világhatalommá.

Gyakran mondják, hogy a görögök kulturáltak voltak, a rómaiak csak civilizáltak. Mint minden lapos általánosításban, ebben is van valamelyes igazság, de nem elegendő ahhoz, hogy teljesen igaz legyen. Nem lehet megtagadni a kultúrát egy néptől, amelynek olyan irodalma és művészete maradt fenn, mint a rómainak.
Azt is mondják: igen, verselni meg építkezni tudott, tudománya azonban nem volt. Ám ez sem igaz: a történetírás, az erkölcstan, a jog, a mezőgazdaság, az út- és hídépítés, a vízvezetékek építése, sőt még a hadviselés is, a hozzá tartozó gépekkel és fegyverekkel a rómaiaknál eljutott a tudomány szintjére. A természettudományokhoz ellenben csakugyan nem volt érzékük.

A birodalom ezeréves fennállása alatt nagy nehezen lehet találni két-három természettudóst, de még ezekben is igen kevés volt az önállóság. Az orvostudományt meg egyenesen lenézték, és amikor már kezdték is megbecsülni, a görögök kezében hagyták. Igazi római polgár nem állt be és nem vált be orvosnak, néhány ritka kivételtől eltekintve.
Mintha ezt a hiányt egyetlen ember akarná pótolni, a Comói-tó melletti születésű Plinius (Kr. u. kb. 23–79) – teljes nevén Gaius Plinius Secundus – a hetvenes években (Vespasianus és Titus császár uralkodása idején) egy 37 kötetes enciklopédiába foglalja mindazt, amit a természetről akkoriban tudni lehetett. Az „enciklopédia”, vagyis egy tárgykörről minden ismeretet magában foglaló mű, voltaképp Pliniusnak ezzel a munkájával született, ilyen hatalmas összefoglaló munkára eladdig sem a görögök, sem mások nem vállalkoztak.

Plinius is többek segítségével írta a könyvét, saját bevallása szerint százan dolgoztak a keze alá, a valóságban ennél is többen. Az első könyv a további harminchatnak részletes bemutatása, tájékoztató az anyagról. Ezt követi a világegyetem és a Föld leírása, majd négy kötet földrajz, ezután az élőlények: egy kötet az emberről, négy az állatokról, nyolc a növényekről, további nyolc a gyógynövényekről, öt az állati eredetű gyógyszerekről, a maradék négy a fémekről és kövekről, különösen ezek orvosi és építészeti felhasználásáról.
A könyv címe Historia Naturalis, vagyis Természetrajz. Kedvelt olvasmány volt nemcsak az ókorban, hanem az egész középkoron át, és az újkor elején. Minthogy nemcsak a tapasztalt valóságot tartalmazza, hanem a képzelet termékeit is (egylábú ember, fülével takarózó ember, gyermekeit vérével tápláló pelikán, porából újjáéledő főnixmadár s hasonlók, persze tömérdek babona is), és minthogy önálló fölfedezése, egyéni mondanivalója nemigen van, tudományos tekintélyéből egyre többet veszített, de azt meg kell adni, hogy ennél hatalmasabb ismeretterjesztő vállalkozás Buffon 18. századbeli Természetrajzáig nem született.

Több más könyvet is írt Plinius, ezek azonban elvesztek, mint ahogy ő maga is elveszett a Vezúv tűzhányó híres 79-es kitörésénél, amely Pompeji pusztulását okozta: Nápolyból hajóval odasietett, hogy a ritka természeti tüneményt közelről megfigyelhesse; túlságosan közel merészkedett.
Az enciklopédia, úgy látszik, kedvelt műfaj volt a rómaiaknál; Plinius előtt száz évvel Marcus Terentius Varro (Kr. e. 116–27) gyűjtött össze tömérdek ismeretet, inkább történelmi és irodalmi vonatkozásúakat, de akadt köztük természettudományi megfigyelés is. Így tőle származik az a megállapítás, hogy mocsaras vidékeken a maláriát „apró állatkák” terjesztik – ezzel utólag elnyerte a „bakteriológia ősatyja” megtisztelő címet. S mindössze egy emberöltővel volt Pliniusnál idősebb a római Cornelius Celsus (Kr. u. 1. század eleje), akit orvosnak szoktak hinni, mivel hatalmas enciklopédiájának csak az orvosi része maradt fenn. Tudjuk azonban, hogy nagy művében feldolgozta mindazt, amit akkor a filozófia, szónoklástan, jog, hadászat, földművelés és orvoslás terén tudtak.

Az orvoslásról szóló nyolc könyv (De medicina) pompás áttekintése az ókori orvostudománynak. Eredetiségre nem tart számot, használhatóságra annál inkább: kifejezetten az a célja, hogy a római családatyák kezébe gyakorlati tanácsadót adjon. Különös jelentőséget ad a könyvnek az, hogy számos azóta elveszett munkát részletesen ismertet.
Galénosz fellépéséig ez volt a legolvasottabb orvosi munka, utána feledésbe merült, csak a 15. században bukkant rá egy példányára Tomaso Parentucelli firenzei könyvtáros – a későbbi V. Miklós pápa –, nyomban kiadatta, 1478-ban. Ez volt talán a legkorábban kinyomtatott orvosi könyv, s noha 1450 évet aludt át, olyan kedvelt olvasmánnyá vált, hogy ötvennél több kiadást ért meg, és minden kultúrnyelvre lefordították.
Legutolsó latin nyelvű kiadása 1968-as keletű. Celsus élettani és bonctani ismeretei nagyon csekélyek, kórtani és pláne műtéttani tapasztalatai annál gazdagabbak. A bevezetésben összefoglalja az orvostörténetet Aszklépiosztól Aszklépiadészig. A betegségeket röviden és érthetően tárgyalja, a gyógyítási javaslatot részletesen elmagyarázza, a gyógyszerek készítési módjával együtt.

Az érvágást általános gyógyhatásúnak tartja, emellett legfontosabb a diéta, koplalás, tejkúra, hányatás, hashajtás, borogatás, fürdő, napfürdő, izzasztás, séta, testedzés stb. Elsőként ír plasztikai műtétről, a hólyagkő műtéti eltávolításának egyik módját róla nevezték el, minthogy ő tette ismertté. Tőle származik a gyulladás négy alaptünetének ma is használatos felsorolása: piros, duzzadt, meleg, fájdalmas (rubor, tumor, calor, dolor). A rómaiak annyira semmibe vették az orvostudományt, hogy ezt a kitűnő könyvet sem méltányolták érdeme szerint; az ő szemükben csak a görög orvos jöhetett valamelyest számításba.

Többre becsülték ellenben Lucretiust (Kr. e. kb. 97–55), teljes nevén Titus Lucretius Carus költő-filozófust, akinek a természetről írt tankölteményét (De rerum natura) friss fordításokban még ma is szívesen olvassuk. Nem volt önálló szellem ő sem, hanem a görög sztoikus és főleg epikureus bölcselet latin képviselője.
Epikurosz (Kr. e. kb. 342–271) az ésszerűség és reális természetszemlélet filozófusa, a halandó test–lélek egység hirdetője, minden természetfeletti, csodás elem elutasítója. E „felvilágosult” szemlélet a múlt század racionális – egyszerűen szólva: értelmes – felfogásának ókori elődje. Lucretius a latin szellem tisztaságával és költői érzékével ülteti át a hellén gondolatokat római talajba az időszámításunk előtti utolsó század közepén, amikor Ciceróval, Catullusszal, Julius Caesarral a római szellemiség amúgy is megkezdi a világ meghódítását.

Mai szóhasználattal „mechanikus materializmusnak” nevezik Lucretius bölcseleti fölfogását és természetleírását; az effajta értékelésen mindig átüt a korszerűtlenség, s csak hasonlatként alkalmazható. Mindenesetre aki Lucretiuson nőtt fel, annak tisztább képe volt a természetről, mint kétezer éven át előtte és utána bárkinek.


Forrás: Benedek István: Fejezetek a római orvoslás történetéből