logo

I December AD

Orvosi iskolák a római-hellén kultúrában

A hellén kultúra legfőbb büszkesége talán nem is annyira a csillagászati világkép, mint az a tény, hogy az élettan és anatómia Alexandriában vált tudománnyá. Láttuk, hogy az egészséges és beteg szervezet fölépítéséről és működéséről Hippokratész óta – vagy talán már előbb is –voltak szórványos elképzelések, s ezeket fel is használták az alexandriai orvosok, de a test szakszerű kutatása, amit Hippokratész előírt ugyan, ám megvalósítani nem tudott, az alexandriai tudós orvosok kezén vált végrehajtott feladattá és iskolában tanított tananyaggá.
Azért nevezetes ez, mert utána mintegy ezerötszáz évig az ember boncolása nemhogy tantárgy nem volt: hallani sem akartak róla, s még az állatboncolás terén is jobbára beérték az ókori tapasztalatok ismételgetésével. Hérophilosz és Eraszisztratosz volt az a két kiváló orvos, akinek a rövid ideig tartó felvirágzás köszönhető.

Hérophilosz (Kr. e. 300 körül) tán tizenöt évvel lehetett idősebb a kollégájánál. Ptolemaiosz Szótér idején került Kis-Azsiából Alexandriába pár évvel 300 után, tehát a nagy hellén nekibuzdulás kezdetén. A Muszeion első orvosa volt, s mindjárt klinikát teremtett. Könyvei sajnos nem maradtak fenn, csak némi töredék belőlük, pedig magáról a bonctanról három könyvet is írt, a pulzusról kettőt, aztán külön könyvet a szemészetről, az étrendről, a szülészetről, a gyógymódokról és az egészségügyi előítéletekről. A hippokratészi tanokat jól ismerte nem lehetetlen, hogy az ő tanítványai állították össze a Hippokratészi gyűjteményt.
Élettani elképzelése szerint a szervezetnek négy fenntartó „ereje” van (dünameisz): a tápláló erő a májban székel, a melegítő erő a szívben, a gondolkozó az agyban, az érző pedig az idegekben. Anatómiája ugyan elsősorban állatok boncolásán alapszik, de kétségtelenül embert is boncolt.
Elég jól ismerte az agyvelőt, az érző- és mozgatóidegeket elsőként írta le. A lelki tulajdonságokat a világlélekből származtatta, belégzés útján jut a pneuma a tüdőbe, onnan a szívbe, majd az ütőereken keresztül az agyba, ahol az idegműködés központja van. Ez a magyarázat ma primitívnek tűnik, de a maga idején hasznos kiindulópont volt; mindenképp elismerésre méltó az érző- és mozgatóideg-rendszer, valamint az érrendszer leírása. Még a nyirokkereket is leírta, noha szerepükkel nem volt tisztában. Jól ismerte a külső és belső női ivarszerveket, a nehéz szülésekről igen sokat tudott. Általában nemcsak kiváló kutatónak és tanítónak tartották, hanem nagy gyakorlattal rendelkező gyógyítónak is.

Eraszisztratosz (Kr. e. 280 körül) orvosi családból származott, Khiosz szigetéről került előbb Athénba, majd Kószba és Knidoszba – tehát a kor legjobb iskoláit járta ki, mielőtt Alexandriában letelepedett.
Orvosi hírnevét Kószban szerezte, Alexandriába idősebb korában ment át Ptolemaiosz Philadelphosz (a második Ptolemaiosz fáraó) meghívására, ott már csak kutatással és tanítással foglalkozott. Hogy Hérophilosszal egyáltalán ismerték-e egymást, és ha igen, milyen viszonyban voltak, nem tudjuk; a közhit úgy tartja, hogy a két iskola szenvedélyesen vetélkedett egymással, illetve ócsárolta egymást (ami az orvostörténetben nem ritkaság), de ez csak a tanítványokról bizonyosodott be, a két mester érzelmeiről nincs megbízható adatunk.
Munkásságából valószínűnek tűnik, hogy Eraszisztratosz becsülte Hérophiloszt, és sokat tanult tőle, tudományos elképzeléseit továbbfejlesztette. Gyakorlati különbség közöttük, hogy kollégájánál kevesebbre tartotta az érvágást, drasztikus hashajtást és más erős szerek alkalmazását, inkább a fürdő, a testedzés, az egészséges életmód és a betegségmegelőzés híve volt amit persze könnyű hirdetni, ám a betegek ettől nem gyógyulnak meg. Írt vagy tíz elméleti és gyakorlati könyvet ő is, ezek is csak Galénosz és más kései orvosok emlékezetében maradtak fenn. A betegségek nagy részét a szervezetben felszaporodó folyadékkal (plethora) magyarázta, diétával vagy éppen koplaltatással gyógyította.

Rendszeresen boncolt, közvetlenül a halál beállta után, a halál okának tisztázása céljából – tehát a kórbonctannak ő az első ismert művelője. Az összehasonlító bonctannak is: nyúl, szarvas és ember agyának összehasonlításával adta az ember szellemi felsőbbrendűségének természettudományos magyarázatát.
Bonctana és élettana egyaránt hasonlít a vetélytársáéhoz. Eredeti találmánya ellenben – vagy inkább korábbi föltételezések összekapcsolása – a „hármas csőrendszer”: az ütőerek szállítják a „pneumát” – ami levegő és lélek egyszerre –, a gyűjtőerek a táplálékot, az idegek pedig az érzés és mozgatás utasításait. Ez az alapjában téves elképzelés a maga idején igen alkalmas volt arra, hogy természettudományos magyarázatot adjon a szervezet működésére. A hármas csőrendszer tartalmát a szívóhatás tartja folyamatos mozgásban. Ókori felfogás szerint ugyanis a természet „irtózik az ürességtől”, tehát amint a táplálék, a levegő vagy az ideginger elfogy, helyébe új áramlik.
Különös, hogy ez a két nagyvonalú orvosi rendszer csak négyszáz éves késéssel talált követőkre, Galénosz és más római-hellén orvosok személyében. A közvetlen utódok beérték azzal, hogy egymással marakodtak, majd a bonctan és élettan feledésbe merült. Helyükbe az „empirikusok” iskolája lépett, amely elvetett minden tudományos okoskodást, pusztán a tapasztalati ismeretet méltányolta, és „analógiás” következtetésre volt hajlandó: ami X esetében így volt, érvényes Y esetében is... Szép dolog a tapasztalás meg az analógia, de önmagukban nem elegendők: a természettudományos alapon álló orvoslást csőd fenyegette. Annál is inkább, mert az időszámításunk előtti 2. században Ptolemaiosz Phüszkon fáraó szétkergette Alexandria tudósait, a nagy reményekkel kecsegtető kulturális élet megszűnt. Ezt rövidesen követte a római hódítás.

Bár Augustus uralma alatt az élet rendje helyreállt, régi fényét a város többé nem kapta vissza, s különösen nem a természettudomány és orvostan területén, amit a rómaiak amúgy sem sokra becsültek.


Forrás: Benedek István: Fejezetek a római orvoslás történetéből