logo

I December AD

A római világ orvosi társadalma

A római világ orvosi társadalma is. Javult mindenekelőtt az orvosképzés. A köztársasági Romában az orvostudomány magánoktatás tárgya. Megfelelő honorárium ellenében bárki, már tizenegy éves korában elszegődhetett valamelyik mester mellé. Ha alaposabb iskolázottságot akart, akkor ellátogatott a provinciákba, ahol görög iskolákban grammatikát, szonoklástant, számtant, jogot, sőt orvostudományt is tanulhatott. Rómában az első magasabb fokú tanintézetet, egy „gymnasiumot”, Nero alapítja meg. Hadrianus császár az Aventinus lábánál létesíti Athenaeumát. Az első nyilvános orvosi iskolák azonban csak Alexander Severus (225-235) idejében keletkeznek, ahol a császártól fizetett orvosok ingyen tanítottak.

Az anatómia tanítása nagyon fogyatékos volt s felboncolt állatok bemutatásából vagy elesett ellenség szétdarabolásából állott. Vannak emberi testrészeket ábrázoló régészeti leleteink, amelyek talán szintén tancélokra szolgáltak. Nagyobb gondot fordítottak a növénytanra, bár a növénygyűjtő kirándulásokat hamarosan kiszorították a botanikai képek. A tanítás praktikus része a beteg ágya mellett folyt le. Martialis egyik epigrammája (VI. 70.) is erre vonatkozik. Ebben bizonyos Symmachust tesz gúnytárgyává a költő, aki gyengélkedése napján magához hívatta az orvost. Ez száz tanítványa kíséretében jelenik meg s a költő a sok fogdosástól lázat kapott. A modern klinikákhoz hasonló intézményük nem volt a rómaiaknak.

A római orvos, társadalmi állása szerint vagy szabad ember, vagy rabszolga, vagy felszabadított. Az elsőszabad orvosok a birodalomban görög származásúak. Celsus korában zsidó orvosok is megtelepednek Rómában, ahol maguk a patríciusok nem szívesen foglalkoztak kenyérkeresettel.
A görögök az iatreiákat is átültetik Rómába, ahol ezeknek a rendelőknek taberna medica, orvosi bolt a nevük. Ezek közül egyesek elmebajosok örökös felfogadására is berendezkedtek. Egyes ilyen orvosboltok, főleg a borbélysebészek tonstrinái, a gyógyszerrel és kenőcsökkel kereskedők bódéi annyira lezüllöttek az I. század vége felé, hogy a gazdáik az utcán fogták el a vásárlókat.

A császárság vége felé az orvosok társulatokba (kollégium) tömörülnek. Egy ilyen kollégium szervezete és élete sokban hasonlított a középkori céhrendszerhez. Élén állott az „atya”; gyülekező helyük a „Schola”. Védőistenséget is választanak. A római kollégiumé volt pl. Minerva. A kollégiumi életnek azonban a bennük szőtt sok politikai cselszövény miatt az állam véget vetett.

A szabad orvosok előtt Rómában rabszolgák, a servi medici végezték a gyógyítás mesterségét. Ők a házi orvosok legősibb megszemélyesítői; szerelmi italokat (philtrum), mérgeket ők készítettek, sőt hóhérszerepre is vállalkoztak. Egy részük a patriciusi latifundiumok személyzetéhez volt beosztva. Ha többen éltek egy házban, egyiküket elöljárónak, „Supra-medicosnak” nevezte ki a gazda.
A farmok valetudinarium-ainak ápoló személyzete is közülük került ki. Az állam rabszolga orvosai nyilván a birodalom egészségügyi intézményeire ügyeltek fel, valamint az állami rabszolgákat gyógyították. Szabad idejükben kereset után is nézhettek. Ki-ki persze valamilyen specialistának hirdette magát, hogy nagyobb haszonra tegyen így szert.

A római orvosok specializáltak, mert máshoz nem értettek és mert nem volt komoly orvosi ellenőrző testület. Legtöbbjük szemésznek hirdette magát; szemészeti praxisuk azonban inkább a gyógyszeres kezelésben merült ki. Műtétekre kevesen mertek vállalkozni. A sokféle collyrium és szemkenőcs forgalomba hozatalakor minden szemész a saját bélyegzőjét ütötte a gyógyszerre.
Római légiók állomásain ástak is ki a földből ilyen bélyegzőket, melyek az orvos és gyógyszer, valamint a szembetegségek nevét viselik magukon tükörírásban. A specialistáskodás olyan nagyarányú volt, hogy a vízkórnak, a fisztuláknak, az emlő betegségeinek is külön szakorvosai támadtak. Bizonyos emlékekből arra következtethetünk, hogy a nők betegségeivel a bábákon kívül, magukat orvosnőknek nevező asszonyok foglalkoztak.

A honorárium nagysága az orvos személye szerint változó, átlag egy nummus. A császár udvari Orvosainak fizetése 300,000 sestertius. Ritkán megtörtént az a csodálatos eset is, hogy a beteg halálos ágyán végrendeletileg évjáradékot biztosított holta utánra is kezelő orvosának. A mértéktelen és minden erkölcsi alappal szakító konkurencia azonban már a császárság első évtizedeiben orvosi proletariátust teremt, s a szegény orvosok beteg híján kocsin, vagy gyalog vidékre utaznak pácienst keresni (circulatores).

Az orvosok tekintélye a köztársaság utolsó éveiben kezd emelkedni. A császárok is egyre-másra privilégiumokkal halmozták el az orvosi rendet. Az első, aki az orvosok társadalmán segít, Caesar volt, aki egy éhínség alkalmával 80,000 idegent a város elhagyására kényszerít, az orvosok kivételével. Újonnan bevándorló orvosokat polgárjoggal ruház fel. Augustus Kr. u. 10-ben minden állami teher alól mentesíti az orvosi rendet, hálából azért, mert Antonius Musa meggyógyította őt, akinek külön még aranygyűrűt is ajándékozóit.
Hadrianus császár ez immunitást orvosok özvegyeire és gyermekeire is kiterjeszti, egyszersmind a katonáskodás alól is felmentette őket. Ez a sok kedvezmény lett éppen egyik oka annak, hogy Rómában a Kr. u. I., II. században valósággal nyüzsögtek az orvosok. Ez a körülmény bírja rá Antonius Piust (138-161), hogy kiváltságokkal csak bizonyos számú orvost lásson el.

romaikor_kep



Gondoskodott az állam arról is, hogy intézményei hivatalos orvosokkal rendelkezzenek. Szerződtettek orvosokat a cirkuszi és gladiátori játékokhoz. A halálosan megsebesült gladiátort a spolariumba vitték, ahol az orvos megadta neki a kegyelemdöfést. Megtaláljuk Rómában a modern színházi orvos elődjét is. A községi orvosi intézmény Görögországból meghonosult a római földön is. Ezeket az orvosokat a császárság későbbi éveiben főorvosi címmel (archiatri populares) illették.
Közéjük tartozott Róma 12 kerületi orvosa is. Kötelességük volt a szegénysorsúaknak ingyenes meg-vizsgálása, aminek fejében a községtől vagy várostól párbért kaptak. Külön kollégiumuk volt, ahová az újonnan jelentkezőt csak előzetes alapos vizsga után vették fel orvosnak. Hasonló zártkörű szervezetben éltek a császári udvar orvosai (archiatri palatini), akik közül sokan a mai bárói, grófi méltóságot nyerték el és érdemeikért a provinciákban praefekturát vagy proconsulatust kaptak.

Külön kell megemlékeznünk a légiók orvosairól. Róma a hódításokban, a „divide et impera" elvben látta feladatát. Természetes tehát, hogy ennek az elvnek legfőbb végrehajtó szervéről, a katonaságról mindenféleképpen gondoskodni próbált. A katonaorvosi intézmény megteremtése Augustus nevéhez kapcsolódik. Minden fegyvernemnek, minden hajónak megvoltak a maguk orvosai, kiknek neve medicus cohortis vagy medicus legionum, a tengerészeinél medicus duplarius. Egy cohorsra átlag négy orvos jutott, s ugyanolyan kedvezményeket élveztek, mint a polgári orvosok, de csak altiszti rangban állottak.
A légiók szükségletei hozzák létre az első kórházakat, melyek sebesültek (valetudinarium) vagy beteg lovak (veterinarium) részére voltak berendezve. Öt-hat légió együtt táborozásakor építettek ilyen valetudinariumot, amelybe kétszáz embert lehetett átlag elhelyezni. A gyógykezelést ezekben a kórházakban a praefectus castrorum irányította, akinek utasításait a többi medicus castrensis követni tartozott.

Idők folyamán, a birodalom szétzüllésével és erkölcsi elveinek meglazulásával veszendőbe ment az orvosi tisztesség is, ami az orvosi tisztelet és tekintély megfogyatkozását vonta maga után. A tudományszomj helyébe kerül a pénzszeretet, a tudást kiszorítja a kuruzslás. Az orvosi tevékenység értéktelen szerek ostoba alkalmazásából állott, s az a szenny és piszok, amelytől az orvostudomány már-már megtisztult,


A Galenus utáni időkben

Galenus utáni időkben újra felburjánzik. Egyre élesebb lesz az ellentét Nyugat és Kelet között is. A Nyugatot a római szellemnek és nyelvnek sikerült magába olvasztania, a hellenizmuson azonban csak nagy nehezen bírt győzedelmeskedni Dél-Itáliában és a szigeti kolóniákon; Görögország nyelve és műveltsége megmaradtak a Földközi-tenger keleti medencéje mentén. Itt csak a cégér, a látszat volt római, de az élet és tudomány hamisítatlan görög.
Kelet és Nyugat közötti áthidalhatatlan ellentétek hasítják kétfelé a régi birodalmat 395-ben. A nyugati császárság politikailag teljesen tönkrejut az ifjú árja népek támadásaiban. A politikai hatalommal együtt elsatnyul az orvostudomány is, melynek megmentését az újdonsült Byzanc tartotta kötelességének, ami sikerült volna, ha a régi hatalomnál: keleten támadó felújulása nem lett volna ideiglenes.

A kereszténységnek a tudományokra való befolyása is lassacskán megnövekedett, s ez a befolyás az orvosi ismeretek fejlesztésére éppen nem mondható kedvezőnek. Az Egyház az emberek figyelmét az Ég felé terelte, s a földi dolgokkal való foglalkozást csak annyiban tartotta szükségesnek, amennyiben azokban Isten bölcsességét és mindenhatóságát fel lehet találni. Ily módon a természettudományok a vallás alá rendeltettek. Az orvosi kéziratok nagy része a szerzetesek és papok vakbuzgóságának esett áldozatul, akik az ember testi egészségét szolgáló sorok fölé imádságokat, zsoltárokat és himnuszokat festettek. Az aszkétaelvek mellett elhanyagolják a test nevelését, a gimnasztikát.
A természet-fölöttiekben való feltétlen hit pedig az újplátói bölcselet misztikájának, a középkori mágia, asztrológia és alchimia szülőanyjának, kedvezett. Igaz, hogy ezekben a titkos tudományokban benne rejlik a modern fizika, kémia és csillagászat csirája, de ehhez a tudáshoz az emberiség csak nagy kerülővel juthatott el. Ezért a kerülőért és idővesztésért nem kárpótolnak a keresztény felebaráti szeretetnek az irgalmasság testi cselekedetei gyakorlására létesített intézményei sem.

Hátráltatója volt minden tudományos fejlődésnek az a gyakorlati tudományokra is ráerőszakolt abszolút tekintélytisztelet, melyet az Egyház a theológiában megkövetelt.

Legkevésbé érvényesült a kereszténységnek az orvostudomány fejlődésére való befolyása kelet görög orvosain. A Galenus utáni orvosírók hosszú sorát az aphrodisiasi Alexander (III. sz.) nyitja meg. Septimius Severus kegyence, akit Aristoteles-kommentárjai miatt „exegétának” neveznek. Jelentéktelen kis munkát irt a lázról, humorálpatologikus felfogásban.
A IV. században élnek a cyprusi Zeno, aki Oribasius-nak volt mestere, a sebész sardesi Jonicus, az alexandriai Magnus, aki a vizeletről írta, meglehetősen olvasott munkáját. Egyikük sem vitte lényegesen előbbre az orvostudományt, melynek csupán sebészeti része gyarapodott Antyllus (III-IV. sz.) révén újabb ismeretekkel. Művének közegészségtani és chirurgikus fejezeteit Oribasius őrizte meg számunkra. Ő az, aki a körül írt értágulatokat (aneurysma) kiirtással operálta, s aki az eddig divatos hályogműtét (reclinatio) helyébe a hályog kihúzását hozta szokásba.

romaikor_kep



Az, orvostudomány további sorsa Keleten részben Byzanc történetével függ össze. A keleti császárság ezeréves életére a külső barbár zaklatások és a belső vallási villongások jellemzők. Ilyen körülmények között alkotómunkát képzelni sem lehet. A tudósok csak azt tekinthették feladatuknak, hogy megmentsék a régit, ha pogány is. Ezeknek a konzerváló törekvéseknek kedvezett az apostata Julianus uralma (360-363),. aki minden erejével a régi pogányság visszaállításán fáradozott. Segítőtársa volt orvosa, Oribasius (326-403. Kr. u.), aki ő és barátja parancsára írja hatalmas, 72 könyvből álló kompilációjat, a Synagogai iatrikai-t.
Nem eredeti munka, mégis rendkívül értékes, mert régebbi, ma már meg; nem lévő, orvosi munkák kivonatait tartalmazza. Oribasius, aki viszontagságos élete során a gótok közt is működött, mint orvos, ebből a terjedelmes műből fiának, Eustathius-nak kilenc könyvre terjedő kivonatot készített Synopsis néven.
A Synopsisnak rövid, négy könyvre terjedőkompendiumát, az Euporistát, melyben saját tapasztalataiból is sokat ad, életírójának, a sardesi Eunapius-nak használatára írta. A Synopsis egy részének és a teljes Euporistának alig megrongált másolata megtalálható a Magyar Nemzeti Múzeum kódexei között. Eunapius-nak az Oribasius életrajzot tartalmazó munkáját pedig az Egyetemi Könyvtár őrzi kéziratai között.

A Julianus halálát követő időkben gyors hanyatlásnak indul el a byzanci tudományos szellem. Theodosius császár például megtűrte, hogy a szerzetesek a hires alexandriai Serapeumot lerombolják. Még pusztítóbb volt Justinianus fanatizmusa, aki az alexandriai és athéni főiskolákat feloszlatta és a heretikus Nestorius, konstantinápolyi pátriárka követőit üldözte.
A nestorianusok, akik közt igen sok tudós és orvos is akadt, nagyjelentőségűek lettek a kultúrtörténetemben azáltal, hogy Kis-Ázsiában való letelepedésükkel átplántálták iskoláikat és a hellenizmust arab területre, ahonnan csak a X. század körül szivárog vissza a görög kultúra Nyugat-Európába.

A tudósok ilyen kiűzése után Byzanc története csak kompendiumkészítőket és néhány kiválóbb praktizáló orvost tud felmutatni. Ilyenek a damaszkuszi Hesichius (430 körül) és fia, Jacobus, akit a nép „psychrestos”nak (nedves) nevezett el, mert az idült betegségeket hűsítő és folyékony diétával kezelte. Érdemeiért különben szobrot emeltek néki egy fürdőben. Azonban sem ő, sem tanítványa, Asclepiodotus (V. sz.) nem tudtak a tudomány részére semmit sem alkotni. Ez utóbbi a hosszantartó bajokban veratrummal prüsszentette meg a beteget. Megemlíthetjük még e korból az Alexandriában élő Palladiust, aki a hippokratesi munkákat kommentálta, valamint Severust, akinek a klistirről szóló munkácskája ma is megvan még.


.....


A laikusoknak a beteg ember iránti érdeklődését elvitathatatlanul a kereszténység szelleme keltette fel. Ez a szellem a felebaráti szeretettől van áthatva. Azt prédikálja, hogy Isten maga a szeretet és aki a szeretetben él, Istenben él. A szeretet vallásának köszönhető a szegények és betegek ügyének megjavulása.
A pogány ókor is gondoskodik a szegényekről, akik az istenek védettéi; az egyiptomiaknál és izraelitáknál az önkéntes rabszolgaság, a görögöknél pedig a gerocomiumok voltak azon intézmények, ahová az elszegényedettek menekülhettek. Az asklepiadesi esküben is megnyilvánul a szegények iránti humánus érzés, amikor az orvost ingyen kezelésre kötelezi. Valetudinariumokra is találtunk a rómaiaknál. Ezeket azonban anyagi érdek emelte, s össze sem hasonlíthatók a keresztény irgalmasság betegápolási intézményeivel.

Az elhagyott betegeket a keresztény egyházközségek eleinte saját kebelükben magánosoknál helyezik el. Kórházak és egyéb jótékonysági intézmények akkor kezdenek épülni, amikor a kereszténység államvallássá lesz. A kolostorok betegszobáiból (infirmarium) csakhamar nagyobb épületek fejlődnek ki, a nosocomiumok, xenodochiumok, árvaházak, lelencházak stb. A legrégibb ilyen intézet 370 körül Szent Vazul, caesareai püspök alapítványa, a Basilias.
Csodálatos ház volt ez, ahol a szegények gazdagokká, a betegek egészségesekké, az elbukott leányok bűnbánó Magdolnákká lettek; a vándor otthonra, a kitett csecsemő dajkára, az árva szülőkre talált benne. Orvosok, ápolók, kézművesek állottak itt bárkinek rendelkezésére. A keresztes hadjáratok igényei megszaporították az ilyen intézeteket.

Jeruzsálemben római keresztény nők alapítványaiból épült az V. században az első kórház. Rómában az ismert nevű Fabiola úrhölgy alapít nosocomiumot, szintén az ötödik század folyamán. Justinian császár (527-566) alatt különösen sok jótékonysági intézmény létesül, pl. a Sámson-féle kórház a Zsófia-templom közelében, vagy a Theodora császárnő által emelt Magdolna-otthon (metanoia). Híresek a későbbi korból I. Alexius (1081-1118) Orphanotropheuma és II. Izsák (11851195) kórháza „a negyven vértanúhoz”.

A kórházakban rengeteg anyag lett volna a betegségek megfigyelésére. Így a pandemiák közül az ú. n. Cyprián-féle (255-265) és a Justinian-féle (543) pestis, a himlő, a kanyaró, az influenza (VI. sz.) az erysipelas (ignis sacer, ignis persicus), a II. századtól fogva egyre jobban elhatalmasodó „lepra”, valamint sok pszichikus meg-betegedés. Az orvosok azonban, legnagyobbrészt papok és szerzetesek, nem voltak felfegyverezve Hippokrates éles szemével, s mindez a sok, értékes kutatási alkalom kihasználatlanul maradt.


Forrás: részletek Dr. Med. Mayer Ferenc Kolos: Az orvostudomány története című munkájából