logo

V Junius AD

A római orvostudomány kezdete

A görög orvostudomány úgy, ahogy volt, mindenestül átkerül az Appenini-félszigetre, ahonnan Róma világuralma kiindult. Ez a félsziget kontinentálisabb fekvésével nem hajós népnek, hanem egy földművelő város törvényeinek hódolt meg. Róma eleinte, mint a parasztállamok, területének nagyobbításával foglalkozott. Az ősi lakosság praktikus irányú, s mindenre inkább kapható, mint a theóriákra. Ez a gyakorlatias szellem jellemzi a római nép ősi orvostudományát s ennek a szellemnek hatása alatt módosul a hippokratesi orvostudomány is a tapasztalati irányok felé. Új, speciálisan római doktrínák teremnek meg a hellenizmusból, melyeket az egyszerűség és természetesség jellemeznek.

A római legendák világának állapotáról orvosi szempontból keveset tudunk. Bizonyos, hogy a gyógyítás szoros kapcsolatban állott a vallásos kultusszal. A sybillai titkos könyvek egészségügyi előírásokat is tartalmaztak. A betegségek legfőbb orvoslói az istenségek, akikben bővelkedtek a rómaiak. Ilyenek Dea Febris, Mephitis, Cloacina, Salus, Lucina, Fluonia, Uterina, Scabies stb., megannyi betegségokozó vagy egészséghozó istennő, kiknek templomai tele voltak amulettekkel és exvótókkal. Később Athénből és Egyiptomból is importálnak gyógyító istenségeket. Emellett tudunk a régi római királyság és a köztársaság első századainak egészségügyi intézkedéseiről is.

Az állam tizenkét táblás törvényei, a csatorna és vízvezetéképítkezések bizonyítják Róma őslakóinak higiénikus érzékét. Orvostudományról azonban Rómában csak a Kr. előtti TI. századtól fogva beszélhetünk. Addig csak rabszolgák gyógyítgattak, az ú. n. servi medici, akiket a rómaiak háborúskodásaik során szedtek össze. Ezek a rabszolgák kielégítették a kívánalmakat. A római patríciusok nem érezték szükségét, hogy a medicinával maguk is törődjenek. Különben az orvoslás, mint minden pénzkereső foglalkozás, dehonesztáló volt előttük.


Archagalhos, Cato

Ekkor történik, körülbelül a Kr. előtti 219. évben, hogy egy Archagathos nevű görög orvos telepszik meg Rómában, aki eleinte annyira feltűnik tudásával, hogy az állam maga nyit neki rendelőt az egyik fórum közelében s polgárjoggal ruházza fel. Az orvos azonban csakhamar merész műtétekre vállalkozik, aminek a páciensek vallották kárát. A kezdetben közszeretetnek örvendő vulnerariusból hamarosan „carnifex” (sintér) lesz, akit kikergetnek a városból.
Ily előzmények után érthető, ha a római bizonyos idegenkedéssel nézte a görög kultúra képviselőit. Hozzájárult ehhez még az öreg Cato, a cenzor (234-149. Kr. e.), aki puritán szabin erkölcseivel üldözött mindent, ami görög volt. Nagy buzgóságában azt is megkísérelte, hogy tudományt teremtsen Rómában. Orvosi téren azonban egyébre nem vitte, minthogy népszerű, gyakorlati célú gyógyítókönyvet írt, melyben a betegségek elleni főszerek a káposzta és a ráolvasások. S ez a népszerű irány a római egyszerű paraszti észt ki is elégítette. Ennek a népszerűsködésnek jegyében dalolja meg Mithridates király titkos memoárjait Lenaeus, a nyelvész, a triumvir Pompeius libertinje.
Valgius Rufus, (kb. 12. Kr. e.), Horatiusnak barátja, a füvekről ír népszerű ismertetést, különös tekintettel azoknak therapiás hatásaira. Ovidius és Vergilius barátja, Aemilius Macerköltő (15. Kr. e.) a madarakról és gyógyszerekről ír versben. A polihisztor Terentius Varro (117-26) pedig a nép egészségügyének emelésén fáradozik.

A hellenizmus azonban, Cato minden erőlködése ellenére, behatol Rómába. Először a görög nyelv, azután a vallás és filozófia, végül az orvostudomány is. A tudós görög orvosok között a bythiniai Asclepiades az úttörő, aki Kr. e. 90 táján kerül át Itáliába. Az ókor tizennégy orvost is ismer, Asclepiades nevűt. Köztük legkiválóbb a szóban forgó Asclepiades, aki 124 körül született Prusában. Mestere Kleophantos volt, a szülész és pharmakologus.
Rómában hamarosan korlátlan tekintésnek örvendett, amit néhány sikerültebb esetének köszönhet, valamint biztos fellépésének. Filozófiai, retorikai képzettségével és nagyvilági viselkedésével elnyerte az arisztokrácia barátságát. Bizalmasa volt Cicerónak, Crassusnak, Muciusnak, Antoniusnak stb. Egy tetszhalott leány feltámasztásával pedig bizalmat szuggerált maga iránt a tömegbe is. Gyógyító eljárását egy meglehetősen önkényes theóriával próbálta támogatni, amely a Leukippos-Demokritos-Epicuraios-féle atomelméletre van alapozva. Evvel az elméletével a speciálisan római ú. n. methódikus iskolának veti meg alapjait.

Az elmélet szerint a világűr végtelenjében örök időktől fogva végtelen sok, egymástól különböző, érzékileg észre nem vehető, oszthatatlan alaptestecske (atom) izeg-mozog. Ezek egyesüléséből alacsonyabb és magasabb fokú összetett testek keletkeznek, melyek közül az alacsonyabb fejlettségűek még nem érzékelhetők. Ezek az ú. n. szín krízisek. Az ember szervezetében az atomok egy részéből különböző alakú és tágasságú csatornák lesznek, melyekben az atomok más része mozog. Minden életműködés az atomok mozgásával és mechanikai viszonyaival függ össze. Az emésztés nem más, mint az ételnek atomjaira való szétesése s a részecskék elosztódása a megfelelő pórusokba. Az elmélet az ember bonctani viszonyaira nincs tekintettel. A pulzus oka a levegő beáramlásával járó tágulás. A betegség lényege az atomok egyenletes mozgásának a csatornákban való zavara, amely vagy pangás vagy gyors áramlás.

Asclepiades ezen fiktív szolidár-pathológikus elmélete nagy tetszésre talált a hasonló filozófiai gondolkodású rómaiaknál. Az egyoldalú mechanikus elméleteknek soha sincs azonban igazuk, mert csak karikatúrái az igazságnak és rendesen az elmélet felállítója meghazudtolja elveit a gyakorlatban. Ez történt Asclepiades-sel is. Az atomelmélet szerint ugyanis a szervezettől, amelyet ezen theória fel sem ismer, nem lehetett várni a betegségek gyógyulását. Sőt Asclepiades azt állítja, hogy a természet árt („non solum non prodesse naturam, sed etiam nocere”).
Ily körülmények közt neki következetesen a hippokratesi „physise-t is tagadnia kellett, mert a beteg javulását egyedül az orvos gyógyszereinek tulajdonította. Mégis meghazudtolja magát, mikor a lázas betegségeket a természet gyógyító erejére bízta. Kikezdi a hippokratesi krízistant is, amely ugyan helyesbítésekre szorult, de Asclepiades nem tudott, helyébe elfogadható nézetet állítani. Működésének legfontosabb érdeme az, hogy az orvost a természet mesterévé iparkodott tenni, míg a hippokratizmusban az orvosnak a physis therapiás szerepe mellett csak a természet támogatása volt feladata.

romaikor_kep



Gyógyeljárásának elve volt: gyorsan, biztosan, kellemesen („cito, tuto, jucunde”). A lázasokat az első három nap koplaltatta s a természetes erők felfokozásáról a beteg ébren tartásával, a betegszoba erős megvilágításával stb. gondoskodott. Idült bajokban borokat rendelt; igénybe vette ilyenkor a fürdőket, hideg vizet, masszázst, testgyakorlást, sőt a zenét is. A végtagok lekötése helyett újból divatba hozza az érvágást. A hánytatószerekkel való visszaélés ellen szót emelt. Hashajtók helyett is szívesebben használta a klistirt. Egyesek állítása szerint ő végezte az első légcsőmetszést (tracheotomia). Iratai közül csak töredékek maradtak ránk görög nyelven Galenus-nál és Oribasius-nál.
Követői a tudomány szempontjából nem nagy jelentőségűek. Legtöbbjük rutinos gyakorlóorvos, igazi praktikus eszű római. Methódikusoknak nevezték önmagukat s a metódus név alatt az egyszerűséget értették. Mesterüktől elméleti és gyakorlati maximákat vettek át, s theóriájukat a praxis céljaira gyúrták át. Így mindenekelőtt a laodiceai Themison (Kr. e. 100-50.), aki minden betegséget az atómutaknak, a pórusoknak összehúzódásával vagy kitágulásával magyaráz s ennek megfelelően tágító vagy összehúzó szereket alkalmaz a „contraria contrarias” elv alapján. Ennek a két ellentétes alapállapotnak (communitas) felismerésére vizsgálja a testváladékokat, a bőr minőségét, a pulzust stb. Egyes bajokban a kommunitások mindegyike adva lehet. A láz oka volna pl. a pórusok megszűkülése, a vérzéseké és hasmenésé a csatornácskák ellazulása, viszont a dysentériában az atómutak mindkét állapota megvolna.
Ez a kényelmes elmélet hamarosan elterjedt, hiszen a legsilányabb értelem is könnyen felfoghatta. Minden filozófiai előképzettség nélkül szatócsok, kovácsok, mészárosok lehettek. Így orvosok. Csakugyan! Trallesi Thessalus (kb. 60. Kr. u.), aki azt állította, hogy hat hónap alatt bárkinek fejébe veri az egész orvostudományt, s aki az összes előtte élt1 orvosokat Hippokrates-sel együtt lebecsülte, ilyen mesteremberekből toborozta össze tanítványait, akiknek csapatától kísérve látogatta betegeit. Nero császár idejében nem is meglepő, hogy faragatlansága és határtalan szemtelensége mellett is érvényesülni tudott Thessalus, akit Galenus gúnyosan „legbölcsebb” (sofótatos) jelzővel illet. Sikereit tanítványai hangos szavú reklámjának köszönhette, valamint annak, hogy a krónikus betegségek kezelésére új módszert, a metaszinkrizist vagy rekorporációt találta fel, melynek lényege az abnormális alapanyag módosítása volt.
A kúra első napján, a beteg enni-inni nem kapott; a következő napokon szokott ételmennyiségének csak harmadát ehette, sokat kellett mozognia s utána olajjal dörzsölte be testét. Az ötödik naptól kezdve fokozhatta az ételadagot, bort ihatott; ennek arányában azonban intenzívebb testgyakorlást végzett. Az eledelek túlnyomó része növényi tápszer és csípős fűszer volt. A kúra ezen első metaszinkritikus vagyis átalakító (elvonó) fele után következett a rezumptív, erősítő szakasz. Ezt az eljárást alkalmazták krónikus fekélyek esetén is. Thessalus-ról jegyzik fel azt is, hogy az első ambuláns klinikát megteremtette.

Ismertebb methodikusok még Antonius Musa, felszabadított rabszolga, aki Augustus császárt hideg borogatásokkal és fürdőkkel mentette meg életveszélyes betegségéből. Ezért lovagi rangot nyert el, szobrot kapott az Aesculap-templomban s privilégiumot biztosított az egész orvosi rendnek. Scribonius Largus (Kr. u. 43. körül) Claudius császárt kíséri Britanniába. Ez útján sok népies szerrel megismerkedve, Compositiones medicamentorum címmel könyvet ír latinul a gyógyszerekről. A klasszikus írók közül nála találjuk először az ópium nevet. Érdekes, hogy makacs fejfájás elhárítására az elektromos hallal való kezelést ajánlotta. Kisebb jelentőségű Philumenos (kb. 80. Kr. u.), aki a szemészetben és szülészetben vált ki.


A methódikus orvosi iskola és művelői. Soranus.

Methodikus volt az alexandriai műveltségű híres ephesusi Soranus is, kinek működése a Kr. utáni II. századra, Traianus és Hadrianus uralkodásának idejére esik. Rómában él és görögül írja meg Az akut és krónikus betegségekről, Az egészségről, A communitásokról, A gyógyszerekről, A nők betegségeiről c. műveit. A középkorban sokat olvassák, részben mert Galenus is dicséri, részben mert a keresztény egyházatyák, Tertullianus és Ágoston sem kifogásolják. Főleg mint szülész és nőgyógyász érdemli meg a modern kor elismerését is. A differenciáldiagnosztikának ő a megteremtője, valamint a kopogtatással való vizsgálatot is ő alkalmazza először. Egyébként a szolidárpathológia és a kommunitástan híve. Ε tekintetben nem különbözik egyéb methodistáktól.
Bonctani tudását állatboncolásokból szerezte meg. Ezért van, hogy a nő anatómiai leírása tökéletlen. Ε tekintetben nem tud többet, mint az előtte élt szülészek, az apameiai Demetrios vagy Claudius Philoxenos. Azzal azonban, hogy az eddig bábák kezén elnyomorodott szülészetet racionális alapokra fekteti s a szülészmesterségnek tudományos köntöst ad, halhatatlanná tette nevét.

Gynekológiai művét bábáknak szánta. Innen van talán, hogy az anatómiai viszonyokat és a szülés szabályos menetét nem ismerteti kellő részletességgel. Azt tartja jó bábának, aki még nem szült, mert az ilyen irgalmasabb szívű. A bába legyen mindig józan, s alapos ismerője legyen az egész szülészeti terápiának. Ezután a női nemiszervek alaki és élettani sajátságait ismerteti. A méhet környezetéhez hártyák (hymenek) erősítik. Ezeknek gyulladás okozta összehúzódása hozza létre a méh helyzetváltozásait. A méhszáj menstruáció és közösülés alkalmával megnyílik. A méhkiirtás nem halálos, s hivatkozik erre vonatkozólag azon galliai szokásra, hogy a disznóhízlalók kiveszik az anyaállat méhét.
Soranus azt állítja, hogy szűzhártya nincsen. Megcáfolja azt a régi balhitet, hogy a havibaj a holdfogyatkozásokkal esnék össze. Kimutatja, hogy a szűzi élet nem ártalmas, míg a közösülés, a terhesség és a szülés gyengítik a szervezetet. Részletesen elemzi a fogamzás gyanújeleit, a megtermékenyítő közösülés módjait, a gyermek nemének előrevaló meghatározását, a terhesek szeszélyeskedését, az ú. n. pikát.

Ezután a fogamzásgátló és magzatölőszereknek hosszú sora következik. Ε helyen ajánlja a méhszájnak gyapottal való elzárását, megsavanyodott régi olajnak a hüvelybe való beöntését. Az a víz is, melyben a kovácsok a tüzes vasat hűteni szokták, belsőleg szedve, terméketlenné
tenne. A magzatűzőszerek használatát csak a terhesség harmadik hónapjában javallja. Ilyenek a böjtölés, fürdők, gyakori érvágás, lágyító befecskendezések a hüvelybe, utazás, a test összerázása, irisből, galbanümból, knidosi magvakból és terpentinből való pesszáriumok, belsőleg különféle növényi drogok. Óvatosságra int a magzatburkoknak valamely hegyes eszközzel való felszúrásában.
A mesterséges abortus következményei között említi a „tetaniát” és „epilepsiát” is. A normális szülést szülőszéken, a kórosat ágyban kell levezetni. A gátat kendővel védi az egyik bába, a többi három pedig az asszonyt támogatja, a gyereket húzza, vagy a hasra gyakorolt kéznyomással a hasprést segíti munkájában. A visszamaradó lepényt kézzel kell leválasztani, s ha. Így nem sikerül, be kell várni a lepény elrothadását.

romaikor_kep



Az ezután következő fejezetek az újszülöttek és csecsemők ápolását, a dajkaválasztást, a csecsemők táplálását és a gyermekbetegségeket írják le. A mű többi részét a nők betegségei és a rendellenes szülések alkotják. Újat ugyan nem sokat mond, inkább csak Herophilos és Demetrios adatait közli. Érdeme e téren inkább az, hogy a szülészeti terápiát a régi, durva eljárásoktól megtisztította és kíméletesebbé tette. A létrán való rázás helyett a szülést úgy próbálja megkönnyíteni, hogy a nőt térdkönyökhelyzetbe hozza.
Soranus-szal kapcsolatban említhetjük meg Mosctnon-t, aki ugyan később írja gynekológiai munkáját, de nézeteiben annyira egyezik elődjével, hogy tulajdonkép a görögül író Soranus latin fordítójának tekinthetjük. Ugyanilyen viszony van Soranus és Caelius Aurelianus, a III. század egyik sokat emlegetett orvosa között is, akinél egyszersmind a methodikusok elveszett eredetijeinek fordításaira is ráakadunk. Aurelianus munkáinak, „A heveny és idült bajokról”, „Feleletek könyve”, „Az orvosságok könyvei” és a „Genetia” címűeknek éppen ebben rejlik orvostörténelmi fontosságuk.
A methodizmusnak hibáit azonban a gondolkodó orvosok hamarosan felismerték: a durva materializmust, az egyoldalú mechanikus felfogást, a természet gyógyító-erejének elhanyagolását. De csak kevesen akadtak, akik önálló munkássággal tudták kiszorítani a rossznak felismert orvosi theóriákat. Inkább vállalkozott a nagy többség arra a kényelmes feladatra, hogy minden eddigi rendszerből kiválogatva a hasznosnak gondoltakat, ezekből a gyakorlati élet céljaira irányelveket alkossanak. Így termi meg Róma, már a császárság első évtizedeiben a válogatók, az ú. n. eklektikusok csoportját. Közéjük számíthatók az ú. n. pneumatikusok is, akik ugyan elméletben újat produkáltak, de gyakorlatban az eklekticizmus elveit követték.

A pneumatikus iskola alapítója, a Vespasianus császár uralkodása alatt élő attaliai Athenaels, aki a dolgok mélyére hatoló szellemet, dialektikus készséget és tudást egyesített magában. Elméletében a sztoikus filozófia „pneumájából” indul ki. Ezt tekinti a világegyetem lelkének, s a földi négy elemet úgy fogja fel, mint ennek a világiéleknek metamorfózisait. Az emberi szervezetben is működnék ilyen pneuma, amelyből az organizmus dinamikai megnyilvánulásai folynak. Követői mindinkább eklektikusokká lettek. Így Domitianus császár kortársa, a lakedaimoni Agathinus, aki főleg a pulzustannal foglalkozott, továbbá ennek tanítványa, az apameai Archigenes, aki mestere nyomán a pulzustant fejleszti tovább, primer és szekundér betegségeket különböztet meg, s osztályozza a fájdalom különféle fajtáit. Ő egyúttal a császárság legelső sebészorvosa, akinek nevéhez fűződik az amputálás előtti profilaktikus érlekötés, valamint a fejsebek célszerű kezelése. Herodotus (Kr. u. 120. körül) annyiban érdemel említést, mert leirt egy himlőszerű lázas kiütéses betegséget.


Az eklektikusok és pneumatikusuk Celsus, Plinius, Dioscorides, Rufus, Aretaeus. Galenus és a galenizmus.


Az eklekticizmusnak volt valamelyes létjogosultsága a császárság idején. Motiválták a különböző félszeg orvosi iskolák. Viszont, azáltal, hogy csak kölcsönöz, a tudomány ellanyhulására, széthullására vezet, s e szempontból hű tükre a kor lagymatag tudományosságának és az ókor politikai törté-nelmének a Krisztus utáni századokban. Az eklekticizmus talaján születhettek meg a hires orvosi encyklopédiák is, melyek ugyan dilettánsok alkotásai, de az ókori orvostudomány történetére nagyfontosságúak, már csak azért is, mert lelkiismeretes regisztrálói a kor tudományának.
Különösen a veronai Cornelius Celsus (25-30,-45-50. Kr. u.) latin nyelven irt, nyolc könyvből álló, De medicina műve számíthat elismerésünkre, melyet szerzője egy vidéki földbirtokos magánkórháza (valetudinarium) részére irt. Ez a kis orvosi lexikon már a Tiberius utáni időkben elveszett; V. Miklós pápa találta meg, s publikálta 1478-ban Flórencben. A legelső nyomtatásban megjelent orvosi munka.
Sokat megtudunk belőle a Krisztus előtti hét század görög orvostudományáról és az alexandriai sebészetről. Nyelve klasszikusan latin, tele ma is használt orvosi terminusokkal. Az area Celsi és a kerion Celsi megörökítették nevét a bőrgyógyászatban. Mint sebész, Hippokrates növendéke: operál rosszindulatú daganatokat, ismeri a szondákat, fogókat, csipeszeket, sérvkötőket stb. Lekötést végez, sérveket zár, amputál, gyakorolja a plasztikus sebészetet, bőven beszél a ficamokról és törésekről, melyek kezelésében ajánlja a nyújtást. Otthon van a szülészetben is éppúgy, mint a fülészetben, fogászatban és szemészetben. A belső betegségek kezelésében a methódikusakat követi.

romaikor_kep


Aulus Cornelius Celsus



Kevésbé tudományos az idősebb Caius Plinius (23-79. Kr. u.) História naturalis-a. 37 könyvben, amelyek inkább népies orvoslást, misztikát és babonát tárnak elénk. Ez azonban nem akadályozta a középkor végét abban, hogy Plinius művét a legelső orvosi munkák között rendezze sajtó alá.

Az eklektikus orvosok legtöbbjének néhány töredéke maradt csak az utókorra. Voltak köztük egyesek, akik az orvostudomány egy vagy más ágában kiváltak. Az anatómusok közül megemlítendők Marinus, Quintus, a macedón Lykus, a pergamusi Satyrus, Korinthusból Numesianus és a szmirnai Pelops.
Másoknak a gyógyszertan köszönhet sokat. A pharmakológusok közt nevezetesebbek Tiberius orvosa, Menekrates (54. Kr. u.) aki a ma is használatos deákflastrom feltalálója, a tarsusi Philo, a Philonium nevű szer készítője, Pamphilius (14-38.), aki a mentagra nevű, Rómába hurcolt szakállbetegség elleni kenőcsével gazdagodott meg, továbbá Tullius Bassus (kb. 44. Kr. u.), Niger (50. körül), Petronius Musa, Xikeratus, Xenokrates (70 körül), akinek patikájában emberbús, menstruációs vér, agyvelő és emberi bélsár is szerepel, Servillius Demokrates, aki Caligula alatt a Mithridatikumot zengi meg, görög versben.
Hasonlóképen versben, jambusokban ír Andromachus is (50. körül), Nero udvari orvosa, akitől a híres univerzális „theriak” származik. Vectius Valens, Messalina szeretője, Claudius császár udvarában írja Curationes c. művét, amelyben a nyak gyulladásait is felsorolja.
Cassius, az iatroszofista (130. Kr. u.), az emberi természetről és betegségekről írja ma is meglevő görög művét. A sidai Marcellus (II. század) hexameterbe foglalja össze korának orvosi ismereteit. Az eklektikus Philagratus és Posidonius (kb. 350. Kr. u.) irataiból Aetius őrzött meg néhány töredéket.

A Galenus előtti idők eklektikusai között külön helyet érdemelnek az anazarbasi Pedanius Dioskurides (I. század), az ephesusi Rufus (I. század) és a kappadóciai Aretaeus (kb. II. század).

Dioskurides a legjelentősebb pharmakológiai írók egyike. Katonaorvos volt, s a római hadsereggel való vándorlásai során számos alkalma volt a különböző vidékek flórájának megismerésére. Öt könyvből álló művét (Hylika) Kr. u. 77. körül írta, s azáltal, hogy ebben az egyszerű gyógyszereket és drogokat a természetnek mind a három országából rendszerbe foglalja legfontosabb ismertető jeleikkel együtt, sokban hozzájárult a gyógyszertan és botanika káoszának eloszlatásához. A Hylika ily módon nemcsak az ókori, de a középkori orvosnak is legfontosabb útbaigazítója lett. Keleten még ma is tekintélynek tartják.

Rufus-nak főleg az anatómia köszönhet sokat. Igaz, hogy csak majmokat boncol, mégis elsőnek ismeri fel a látóidegek kereszteződését és a lencsetokot. Az ember minden tevékenységét idegfolyamatnak tartja. Neve alatt ismeretes egy pulzusokról tárgyaló irat is, mely legfőbb forrásunk a régiek pulzustanára vonatkozólag. A lázat annyira hasznosnak véli, hogy szerinte mesterségesen is elő kellene idézni gyógyító célokból Megemlíti, hogy Afrika bizonyos vidékein kecskebak vizeletét isszák lázkeltés céljából. Foglalkozott az elmebajokkal is és egy anekdota szerint egyik ilyen betegének, aki arról panaszkodott, hogy nincsen feje, ólomkalapot adott.

Aretaeus műveltségében, nyugodt előadásában, az orvosi művészet szeretetében Hippokrates-hez áll közel. Munkái közül csak az ión dialektusú, akut és krónikus betegségek okait, tüneteit és kezelését tárgyaló, két négy-négy könyves műve maradt meg. Nem tartozik egyik uralkodó orvosi iskolához sem. Az anatómiát tiszteletben tartja, a methódikusok szolidáris felfogása mellett betegségmagyarázataiba a pneumát is belevonja, élettanában hely jut a hippokratesi physisnek is.
Emellett egy eddig nem szerepeltetett tényezőt is feltételez az organizmusban: a tónust, amely mint valami szalag, összetartja, egymáshoz fűzi a szilárd részeket. A betegségek okai a folyékony anyagok hibái, valamint a velünk született melegnek és a tónusnak változásai. Az egyes bajok leírásai természeti megfigyelésen alapulnak. Therápiája diétás, alig valami gyógyszer, érvágás vénán és artérián, pióca, köpöly, hidrotherápia és tüzes vas.


Galenus

személyében összpontosul az encyklopédisták és eklektikusok azon törekvése, hogy a görög-római világ orvosi tudását megmentsék a császárság és a birodalom egyéb intézményeinek végzetétől, a bukástól. Galenus-ban az ókor szellemi ereje lobban fel, az a szent alkotóerő, amely Hippokrates tollát is vezette. A hippokratizmus, alkotójának halála óta, a sokfajta orvosi iskola tanaiban meglehetősen kicsiszolódott.
A különböző szekták ellentéteinek kiegyenlítésére irányuló törekvések azonban senkinek úgy nem sikerültek, mint Galenus-nak, aki az orvostudományt mint egészet továbbfejlesztette, s emellett bizonyos rendszerbe foglalta össze. Zsenialitásban és intuitív képességekben meg sem közelíti ugyan Hippokratest, a fősúlyt az eddigi anyag szisztematikus feldolgozására helyezi, s munkáiban túlteng a dialektika. Gondolatainak mélysége nem mérhető össze a kosi iskola tanaival, mégis világtörténelmi hírességgé és a középkor, sőt újkor orvosi tudásának legtartósabb tekintélyévé nőtte ki magát. Elég volt valamiről azt állítani, hogy Galenus mondja, s máris elhallgatott minden vitázó száj.

Galenus Pergamosban született Kr. u. 131-ben. A középkori kódexekben állandó díszítő jelzője a „clarus” (híres) szó, melynek rövidített alakját (cl.) tévesen Claudiusnak olvassák sokan még ma is. Atyja, az építőművész Nikon, egy sokoldalúlag képzett, ember részesíti az első oktatásban. Serdülő ifjú korában a sztoikus Caius-nak és szülővárosa egyéb bölcselőinek előadásait hallgatja. Különösen tetszettek neki Aristoteles és Theophrastus munkái, akiket már abban az időben kommentál. Atyja azt akarta, hogy ő is filozófus legyen. Ekkor azonban a nagy emberek ifjúságához mindig fűződik hivatásukra vonatkozó legenda atyjának egy álma nyomán, tizenhét éves korában orvosi pályára szánja magát. Anyjától nem sok szeretetben lehetett része, aki éppen ellentéte volt a csöndet és nyugalmat szerető apának. A jó Nikon életében a nő azt a szerepet játszotta, mint Sokrates házában Xantippe. Ezért is választotta Galenus mintaképül inkább édesatyját.

romaikor_kep



A filozófiát ugyan faképnél hagyta, de a filozofikus gondolkodást és írásmódot még észrevehetjük legelső orvosi műveiben. Első mesterei főleg ana-tómusok, Quintus-nak tanítványai. Ilyenek Fecianus és Satyrus, valamint az empirikus AESCHRION, kevéssel utóbb Szmirnában Pelops, majd Korinthusban Numesianus, kivel együtt Alexandriába utazik, ahol befejezi orvosi előtanulmányait. Innen indul kisázsiai és palesztinai útjára, ahol sok gazdag tapasztalatra tesz szert.
amikor Pergamosba visszatérve egy gladiátoriskolába szerződik el orvosnak. Jelentéktelen kis állás, mely azonban alkalmat adott neki sebészeti tevékenykedésre. Hat évvel később (kb. 164. Kr. u.) egy lázadás kapcsán Rómába menekül, ahol reputációja hamarosan megnő. Tehetsége, tudása, külföldi volta, néhány szerencsés gyógyítás olyan egyéneken, kiknek neve sokat nyomott a latban, biztosították karrierjét, de ellenségeket is szereztek neki.

A buta és elvetemült erkölcsű emberek, akik orvosi prakszisukban aranybányát találtak, ráfogták, hogy egyik riválisát személyzetével együtt megmérgezte. Az alaptalan pletyka elől az akkori római igazságszolgáltatás szerint legbiztosabb volt a menekülés. Hosszabb kerülővel elhajózik szülőföldjére, ahonnan Marcus Aurelius császár levelére gyalog tér vissza Rómába, illetőleg a fenség székhelyére Aquilejába, ahonnan a pestis űzi ki. A markomannokkal való hadjárat idejében (170-174) Rómában él, mint Commodus császár orvosa. Ekkor írja fő anatómiai és élettani műveit Az anatómiai adminisztrációkról és Az emberi test részeinek hasznáról.

Galenus minden munkája görögnyelvű. Rengeteget összeírt, hiszen irodalmi tevékenységét még jóformán mint gyermek elkezdte. Közel négyszázra becsülik értekezéseinek és nagyobb alkotásainak számát. Száz volt csak a filozófiai, matematikai, nyelvészi és jogi irat. Ezek túlnyomó része, valamint az orvosi értekezések közül igen sok elveszett. Soknak csak töredéke van meg; sok még csak kéziratokból ismeretes. Galenus sohse volt komolyabb beteg. Fiatalabb éveiben többször verte le lábáról lázas betegség, gyakori álmatlanság is kínozta s ilyenkor laktukát evett. Atyjának családi életén okulva, nem nősült meg. Anyagi függetlensége biztosította minden gondtól. Septimius Severus alatt hal meg 210 táján.

A már említett iratain kívül fontosabbak a következők: Orvosi művészet (Ars parva), mely a galenusi rendszer rövid kompendiuma; A természetes tehetségekről (3 könyv), melyben Erasistratos és Asklepiades-sel szemben az elemi tulajdonságokat vallja és védi; Az izmok mozgásáról (2 könyv); Az egészség hat könyve; A beteg helyekről (6 könyv), mely topográfiai pathológia és diagnosztika; A lázak különbségeiről (2 könyv); A betegségek különbségeiről; A betegségekben való okokról; A tünetek különbségeiről (3 könyv); A természetellenes daganatokról; Az egyszerű gyógyszerek temperamentumáról és erejéről, melynek első öt könyve elméleti, a hatodik pedig történeti, a többi öt könyv abc-sorrendben tárgyalja az orvosságokat; A gyógyszerek összetételéről helyek (10 könyv) és fajok (7 könyv) szerbit; Az érvágásról szóló gyógyászati korty; A therápiás módszernek 14 könyve, mely az Ars parva mellett legolvasottabb praktikus műve.

A galenusi tan elsősorban a methodikusok atomisztikus és materialista nézeteit rombolta le. Alapgondolata ugyanis a platói idealizmus és Aristoteles realizmusának összeolvadásából születik meg. Ez az egyesítés a két ellentétes filozófiai rendszer közös pontjából, a teleológizmusbói kiindulva lehetséges volt. A teleológizmus azt tartja, hogy a földön minden lény, a lénynek minden porcikája bizonyos előre meghatározott célt szolgál. Nyilvánvaló, hogy a teleologikus nézetek rokonok az istenhittel, egy a tudatalatti forrásuk. Valóban!
Galenus teleologikus felfogása annyira közel áll a monotheisztikus vallási elvekhez, hogy némelyik sora egészen kereszténymódra hangzik. S ez a körülmény nagyban elősegítette a galenizmus diadalát. Galenus felesküdt harcosa annak a tételnek, hogy a természet mindig határozott terv szerint alkot és működik és tervének megvalósításában a legcélszerűbb eszközt használja fel. Innen van, hogy az anatómia nála nem alapja az életműködéseknek, hanem a testfunkciókat a természet szándékainak tételezve fel, az ember bonctani viszonyait ezekből magyarázza.

A teleológiának abszurd túlhajtásai mellett is a bonctani és élettani iratok képezik Galenus műveinek legértékesebb csoportját, bár ezekben sokat merít elődeinek vizsgálataiból. Jellemző általános fiziológiai nézeteire, hogy azok a hippokratesi elemtanra vannak megalapozva. A szerves lényeknek a lélek ad életet. Az emberben hármas lélek van; egyiknek szervei az agy és az idegek, az állati pneumáé a szív és artériák, a természetes léleké pedig a máj és a vénák. Ezek megnyilvánulásai a pszichés, a pulzáló és a természetes erő.

Az alaperőknek vannak alárendelve a felszívó, elválasztó, megtartó és kihajtó erők, melyek a légzés által újulnak meg. Ezeken kívül működnek a szervezetben és a testekben az anyaghoz kötött specifikus erők is. A specifikus erők fel tételezése azonban még korai volt és ez az éretlen gondolat felszabadította az Ég és Pokol összes hatalmait: Galenus tanának ezzel a részével érezte magát szentesítve az a nagyarányúvá kinőtt babonáskodás és varázslatos therápia, amely annyira jellemző.

Erasistratos követőivel szemben viviszekciós kísérleteire támaszkodva felismeri, hogy a szív bal felében és az artériákban is van vér. A szívmozgások leírása helyes, hiszen ezeket egy mellcsont szúban szenvedő gyermek szívén közvetlenül észlelhette. Sem a kis, sem a nagy vérkört nem ismeri. A vénabillentyűk létezéséről sincs tudomása, bár egyébként az erek bonctani leírása ellen nem tehető kifogás. A szív szerepéről való felfogásával egyezik azon nézete is, hogy a szívműködés csak a megszületés pillanatában indul meg. Addig ugyanis nincs légzés, nincs pneuma és így nincs a szívnek feldolgozni való anyaga.
Anatómiájának legsikerültebb része az ideg tan. Azáltal, hogy az agy és idegek szerepét viviszekciókkal kutatja, a kísérleti fiziológia megalapítójává lett. Pathológiájában és kóroktanában sok olyan fogalmat alkotott, amelyek ma is érvényben vannak, ha csak formailag is. A betegség kifejlődésének és a gyógyulási processzusoknak megértésében azonban nem volt szerencsés. Hippokrates felfogását mindenesetre módosítani kellett. Galenus azonban a betegség lefolyásának hippokratesi fázisait az absztrakt, inkább formai kezdet, növekedés, tetőpont és csökkenés fogalmaival helyettesítette. A krízistanon sem változtat lényegesen.

Betegségrendszerének főbb pontjai:
1. az alapfolyadékok betegségei, melyek az egész organizmus életét megzavarják, az ú. n. diszkrasziák,
2. a szövetek betegségei, melyek részben pórusváltozásokból, részben a test négy alaptulajdonságának kóros eltéréseiből erednek,
3. a szervek betegségei, melyek azoknak felépítésére, számára, nagyságára, helyzetére és folytonosságára vonatkoznak.

Therápiája általában eklektikus; a korábbi fő gyógyeljárások egyikét sem veti el, hanem mindet értékesíti, legfőbb elvének, a „contraria contrariis”-nek (ellentétest ellentétessel) tekintetbevételével, melynek egyetlen célja a hibás anyagnak (materia peccans) a szervezetből való kiűzése volt. Arra is törekszik, hogy a kezelésben szigorúan bizonyos javallatok szerint járjon el. Sebészete, szemészete és szülészete nagyon fogyatékos.
Galenus elsősorban belgyógyász volt. Művei először a szíriai és perzsiai nestorianus-iskolákban lettek kedveltek; itt ismerik meg az arabok is, akik azután túlzott Galenus-kultuszukat hódításaik nyomán mindenfelé elterjesztették. Tőlük veszi át a galenizmust a népvándorlások pusztításai után újjászülető Európa is.

Ahogyan izmosodott, erősödött Róma orvostudománya, úgy nőtt vele tekintélyben

Forrás: részletek Dr. Med. Mayer Ferenc Kolos: Az orvostudomány története című munkájából