logo

I December AD

A Római Birodalom görög orvosai

Magas műveltségük és kitűnő szervezettségük dacára a rómaiaknak kezdetben – az időszámításunk előtti korszakban – nagyon elmaradott volt az orvosi iskolázottságuk. Beérték babonával, varázslattal, ráolvasással, kuruzslással, amulettekkel – így nevezik azokat a tárgyakat, amelyeknek a betegségektől vagy más bajoktól megóvó hatást tulajdonítanak –, és meglehetősen szerény tapasztalati gyógyítással. Orvosuk egyáltalán nem volt. Az egészségügy a családfő hatáskörébe tartozott, családtagjai, szolgái, talpnyalói és rabszolgái egészségéről gondoskodott ahogy tudott, esetleg igénybe vette egy jósvarázsló kétes értékű közreműködését.

A görögök leigázásával kezdett változni a helyzet. A görög kultúrát lerombolták ugyan, de tisztelték. Szívesen tartottak olyan görög rabszolgát, aki gyermekeiket magasabb műveltségre, őket magukat filozófiára vagy tudományokra oktatta. Az orvosaiktól azonban továbbra is idegenkedtek, csak a varázslattal működő gyógyító szentélyük tett rájuk mély benyomást. Ahogy fokozatosan átvették és latinizálták a görögök isteneit, sorra került Aszklépiosz is, a gyógyítás istene: Aesculapius néven gyógyító templomokat emeltek a tiszteletére.
Ezen az áldatlan állapoton egy meglehetősen ellenszenves férfi változtatott, a nagyszájú és fennhéjázó Aszklépiadész (Kr. e. kb. 130–40). Kis-Ázsiában született, Athénban és Alexandriában tanult, időszámításunk előtt 91-ben letelepedett Rómában, ahol nem orvosi, hanem szónoki iskolát nyitott.

Talpraesett és ravasz ember volt. Nevét alighanem önmaga adta magának, azt a látszatot keltve, mintha Eszkuláp isten egyenes leszármazottja volna. Megvetően szólt a görögök homályos fejtegetéseiről, dicsérte a rómaiak józanságát, egyszerű észjárását.
Hippokratészt gúnyosan halálhordozónak nevezte, az alexandriaiak boncolását nevetségessé tette, Platón és Arisztotelész filozófiájáról elutasítóan nyilatkozott, Epikurosz és Démokritosz akkor divatos nézeteit ellenben hajlandó volt méltányolni. Merész nézeteivel és szónoki tehetségével megnyerte magának a római arisztokráciát. Ekkor áttért a szónoklástanról a jövedelmezőbb orvosi mesterségre, és a nagyobb hatás kedvéért azzal kezdte, hogy nyilvánosan „feltámasztott” egy halottat.

Hogy jó orvos volt-e vagy sem, ily messziségből nem állapítható meg, de ez voltaképp közömbös is. Nagy szolgálatot tett az orvostannak azzal, hogy a rómaiakkal megkedveltette (rövidesen már csalogatták az idegen orvosokat a birodalomba, és különféle kedvezményekben részesültek), sőt még azzal is, hogy a Hippokratészével ellentétes kórtani elméletet állított fel. Nem mintha a „szolidárpatológia” használhatóbb volna a „humorálpatológiánál”, vagyis a szilárd részek kórtana a nedvkórtannál, de pusztán az a tény, hogy nem kell hasra esni az ókori tekintély szamárságai előtt, majdnem reneszánsz rangot ad Aszklépiadésznek.

A „szolidárpatológia” szerint a szervezet mozgó anyagrészecskékből és köztük lévő üregekből (pórusokból) áll, a betegség vagy a pórusok tágulása, vagy a pórusok beszűkülése. Az orvos dolga csupán annyi, hogy felismerje, ernyedt avagy feszes állapottal áll-e szemben, ennek megfelelően izgató vagy lazító gyógyszerelést kell alkalmaznia. A rómaiaknak tetszett, hogy e módszerhez nem kell tanulni, legfőbb gyógyszer a bor, a testedzés meg a fürdő, és ha a beteg nem gyógyul meg, akkor nincs mit tenni.
Akármilyen sületlenség volt Aszklépiadész kórtana, a methodistának nevezett orvosi irányzat még ötszáz évig fejlesztette tovább a szolidár-patológiát, sőt az újkorban is akadt neves követője a skót John Brown személyében.

A következő évszázadban Athénaiosz (Kr. u. 1. század) új irányzatot vezetett be pneumatikus néven: a levegő tartja egyensúlyban a szervezet hideg, meleg, száraz és nedves alapelemeit. Ugyanekkor Nero és Vespasianus császárok katonaorvosa, Dioszkoridész (Kr. u. 1. század) összegyűjtötte a gyógyító növényeket, rendszerbe foglalta, nem feledkezve meg az arab és indiai gyógynövényekről sem.
A tudományos gyógyszertan alapját rakta le ezzel. Kitűnő orvosa volt e kornak a kappadókiai Aretaiosz (Kr. u. 1. század), szinte korát meghaladó modern elvekkel (pl. sebészi tisztaság) és megfigyeléseivel (pl. keresztezett bénulás) elsők közt hirdette a kórbonctan fontosságát. Alexandriában tanult és Rómában praktizált az epheszoszi születésű Szóranosz (Kr. u. 2. század), akinek csak mesterien megírt szülészet-nőgyógyászata maradt fenn; kiderül belőle, hogy ez a szakma előrehaladottabb volt, mint a kor elméleti alapozottsága mellett várható volna.

A 2. században élt az ókor legjelentékenyebb orvosa, pergamoni Galénosz (Kr. u. kb. 130–200): az összekötő híd múlt és jelen között. Apja neves építész, matematikus és csillagász volt az éppen fénykorát élő Pergamonban. Fiát gondosan nevelte, kiváló iskolákban és mestereknél tanította. Előbb a gladiátorok orvosa volt szülővárosában, 163-tól Róma legkeresettebb orvosa.
Gyógyított és tanított, nyilvánosan is boncolt, felolvasásokat tartott, tudományos vitákon vett részt. Rendkívül termékeny író volt, nemcsak orvosi, hanem filozófiai és logikai munkákat is írt. Több mint négyszáz művének háromnegyed része elveszett, de a maradék is imponálóan hatalmas építmény.

A filozófus Marcus Aurelius császár nagyra becsülte, fiának – a később oly rossz hírű Commodus császárnak – nevelését és orvosi felügyeletét bízta rá. Több mint ezer év múlva, amikor a könyvnyomtatást már feltalálták, tíz vaskos kötetnél többet tett ki az orvosi munkássága, és évszázadokon át az orvosok bibliája volt. Nem ok nélkül. Minden ókori korlátozottsága mellett olyan enciklopédiája az orvosi ismereteknek, amilyenhez foghatót egy ember sem előtte, sem utána nem volt képes létrehozni. Ebből az óriási anyagból csak néhány szempontot emelhetek ki. Elsőül az élettani alapozást.
A reneszánsz majd épp ezen a ponton fogja támadni, felismerve tévedéseit, egyelőre azonban az ókorban vagyunk, amikor senki nála alaposabb bonctani munkát nem végzett. Igaz: embert sohasem boncolt, elsősorban a sertés és a majom anatómiáját vetítette rá az emberre. Jól választott, e két állat testi felépítése áll legközelebb az emberéhez, és Galénosz tévedései nem ártottak annyit az orvoslásnak, amennyit az élettani felfogása lendített rajta. Nincs öt lebenye a májnak, csak kettő? Ez egyelőre közömbös.

Ezer év múlva hátráltatni fogja a tudomány fejlődését az az ókori tévedés, hogy az ütőérben nem vér van, hanem levegő, egyelőre azonban kielégítőnek látszik a galénoszi felfogás, amely szerint vér van az artériákban is, de másfajta, mint a vénákban, ez ugyanis a tüdőben életszellemmel (pneuma vitalis) töltődik fel, amit a szív bal kamrájának összehúzódása szétáraszt a szervezetbe.
A vénás vér ezzel szemben a májban termelődik, ahol a felszívott táplálék anyagcseréje zajlik, a jobb kamra tehát az éltető erőt (pneuma vegetativa) küldi szét a testbe. A gondolkodó agyvelő terméke a lelki erő (pneuma spiritualis), ami az érző és mozgató idegpályákon hálózza be a szervezetet.
Nem lehet tagadni ennek a téves rendszernek nagyvonalúságát. A tüdő belégzésnél magához veszi a pneumát, kilégzéskor viszont eltávolítja káros maradványát, elhasznált és megromlott üledékét, a „kormot”.

A két rendszer, mármint az artériás meg a vénás, önállóan működik ugyan, mégsem egészen független egymástól: a szív jobb és bal kamrája közti sövényen Galénosz apró lyukakat (pórusokat) tételezett fel, amelyeken keresztül a kétfajta életnedv keveredik egymással. Lenyűgöző tekintélyét mutatja, hogy 1400 év múlva Vesalius, a nagy anatómus nem merte még kimondani, hogy ezek a pórusok nem léteznek, és csak 1628-ban közölte Harvey, hogy az érrendszerben nem két különböző folyadék mozog ide-oda, hanem ugyanaz a folyadék végez körmozgást.

Galénosz tisztelte Hippokratészt és többi elődjét, szívesen vette át tőlük azokat a gondolatokat, amelyek beleillettek rendszerébe. A rendszert az „ősi négyes” jellemzi, négy alapelem van: tűz, víz, föld, levegő; négy minőség: meleg, nedves, száraz, hideg; négy testnedv: vér, sárga epe, fekete epe, nyák; négy vérmérséklet: vérmes, epés, mélabús, hidegvérű; a betegségnek négy szakasza: kezdet, kifejlődés, csúcspont, enyhülés stb. Az ősi kórtan, akárcsak Hippokratésznél: a testnedvek helytelen keveredése. Állatkísérleteket is végzett, egyes idegek átmetszésével megállapította, milyen bénulás vagy érzészavar jön létre. Tisztában volt az agyvelő és a gerincvelő szerepével. A magzati élet egyes szakaszainak megfigyelésével fejlődéstani megalapozást készített.
Gyakorlati munkássága mondhatni az orvoslás egész területére kiterjed. Sok betegségről ad alapos leírást, még ha kórtani magyarázata téves is. Elsősorban belgyógyász volt. Sokat tudott a tüdő, máj, vese, szív és az emésztőrendszer betegségeiről, valamint az epilepsziáról, idegrendszeri ártalmakról. A sebészetben is amennyire az ókorban ez lehetséges volt – szép eredményeket ért el és hasznos utasításokat adott. Gyógyszertani tudása bámulatosan gazdag, orvosságaiban olyan szakértelemmel vegyítette egymással a különféle hatóanyagokat, hogy a frissen összeállított összetett gyógyszereket ma is galénoszi készítményeknek nevezik.

Csúcspont volt Galénosz az ókori orvostudományban, és egyúttal végpont. 200-ban halt meg, vele lezárult a tudomány ókora, kezdetét vette a középkor – és a hanyatlás.


Forrás: Benedek István: Fejezetek a római orvoslás történetéből