logo

XXVI October AD

A Vörös-tenger körül hajózása Alexandriától Indiáig

„Hajózni kell, élni nem kell!” kiáltotta Gnaeus Pompeius Plutarchos leírása szerint, amikor a heves szélviharban a gabonaszállító hajók kapitányai vonakodtak elindulni. Márpedig Rómának égetően szüksége volt gabonára, hiszen a várost éhínség fenyegette. A tengeri kereskedelem igen fontos szerepet játszott a római birodalom gazdasági életében, s a mindennapi élethez szükséges gabonán kívül egyre bővült a behozott áruk köre, különösen azután, hogy Kis-Ázsia, Szíria és Egyiptom meghódításával Róma kapcsolatba került a Kelettel, s így a császárság első két évszázada a keleti kereskedelem fellendülésének időszaka volt. Megnőtt az igény a különleges fűszerek, illatszerek, drágakövek és egyéb luxuscikkek iránt. Augustus ugyan minden erejével azon volt, hogy megőrizze az ősi erényeket, de a korszellem ellen nem sokat tehetett. Az id. Plinius a Kr. u. 1. század közepén arról panaszkodott, hogy évente körülbelül 50 millió sestertius áramlik Indiába az onnan hozott árukért.
A rómaiak a punoktól, illetve a görögöktől tanulták meg a hajóépítés fortélyait, s először főleg hadihajókat építettek, melyeket evezősök működtettek, de kedvező szél esetén a vitorlákat is felhúzták, a kereskedelmi hajók viszont szinte kizárólag vitorlások voltak. Augustus uralkodásától kezdve egyre nagyobb hajókat építettek a gabonaszállítások lebonyolítására, átlagosan 7-800 tonnásak lehettek, és utasokat is szállítottak. (Egy ilyen vitte Pál apostolt is fogolyként Rómába). A partmenti szállításra használt hajók kisebbek voltak, mintegy 100-200 tonnásak.
Az egyiptomi gabonaszállító hajók és általában az értékesebb rakományok nem Róma kikötőjébe, Ostiába érkeztek, mert az a Tiberis iszaposodása miatt veszélyes volt a kereskedelmi hajók számára, hanem Puteoliba. Itt Augustus császár hatalmas raktárakat is építtetett. Puteoli volt tehát a célállomása az alexandriai és szíriai hajórakományoknak, s egyben fontos elosztóhely a provinciákba irányuló kereskedelem számára.

Róma keleti kereskedelmében Alexandriának különösen nagy szerep jutott. A kereskedők a városból a csatornán keresztül elhajóztak a Nílus kanobisi ágához, majd azon dél felé körülbelül 11 nap múlva elértek Kaenopolisig (Kenah) és Koptosig (Keft). E két városból árujukat tevekaravánon vitték tovább a Vörös-tenger partjára, a Kaenopolistól 6-7 napi útra levő Myos-Hormosba, vagy pedig a Koptostól 12 napi járásra levő Berenikébe. Maguk a rómaiak ritkán merészkedtek tovább KisÁzsiánál, fő kereskedelmi bázisuk Alexandria maradt. A város élénk kereskedelméről a Kr. e. 1. századi Strabón a következőket írta:

„A város gazdagságának fő oka abban rejlik, hogy egész Egyiptomban ez az egyetlen hely, amely mindkét szempontból kedvező helyzetben van, egyrészt jó kikötője miatt a tengeri, másrészt a szárazföldi kereskedelem szempontjából, mert a folyó mindent kényelmesen szállít és gyűjt össze olyan helyre, amely a lakott földnek a legnagyobb kereskedelmi piaca ... Azelőtt 20 hajó sem mert az Arab-öblön átvitorlázni, hogy a szorosokon túljusson, most pedig nagy hajóhadakat küldenek Indiáig és az aithiopiai hegyfokig, s onnan a legértékesebb árukat hozzák Egyiptomba, innen meg tovább küldik más vidékekre, úgyhogy kétszeres vám folyik be: a behozatali és a kivitek; a nagy értékű áruknak a vámjuk is nagy. Azonkívül egyedárusító szerepe is van, mert úgyszólván Alexandria az egyedüli lerakodó helye az ilyen áruknak, s csak onnan szállítják azokat külföldre.”

A keleti luxuscikkek egyre több vásárlóra találtak a római birodalomban. Közvetlen kapcsolat Róma és India között csak Augustus uralkodása idején jött létre, jóllehet a hellenisztikus államok és India között gyakori volt a követjárás.
A Kr. e. 4. század végén Seleukos Nikator Megasthenést küldte Csandraguptához, illetve Deimachost Binduszárához, Csandragupta fiához és utódjához. Indiából is érkeztek követek a Kr. e. 3. században Asóka megbízásából Szíriába és Egyiptomba.

A fényűzést kedvelő rómaiak Pompeius hadjárata révén ismerkedtek meg az indiai árukkal, de csak néhány évtizeddel később, az actiumi csata után (Kr. e. 31) kerültek közelebbi kapcsolatba a keleti fényűzéssel, hiszen Kleopátra udvarában nagyon kedveltek voltak az indiai luxuscikkek. A császárkor kezdetén az indiai árukért a rómaiak nem tudtak cserébe árut küldeni, pénzzel fizettek értük.
A legkorábbi római pénzek néhány köztársaságkori kizárólag Észak-Indiában kerültek elő, a kusánok idejéből, akik a római aranypénzeket alakították át saját fizetőeszközükké. A császárkorban egyre nagyobb mennyiségben áradt a pénz Indiába, igen sok arany és ezüst érme került elő a tamil királyságokból Augustus és Tiberius képmásával. Tiberius mérsékelni akarta a keleti selymek és drágakövek használatát és behozatalát; panaszának jogosságát igazolják a pénzleletek is, a Dél és Nyugat-Indiában talált Tiberius-kori pénzek száma meghaladja az ezret, míg Augustus korából mindössze félszáz került elő.

Ennek a kereskedelemnek a legfontosabb korabeli dokumentuma egy görög mű: A Vörös-tenger körülhajózása (Periplus tés Erythras Thalassés). De itt nem csupán a mai földrajzi fogalmaink szerinti Vörös-tengerről van szó, hanem ennek ókori, tágabb értelmezéséről, melybe bele tartozott a mai Indiai-óceán jelentős része, az Arab-tenger és a Perzsa-öböl is. A mű a maga nemében egyedülálló, hiszen valójában nem a szó klasszikus értelmében vett útleírás, hanem egy kereskedő pontos útmutatása a távoli Indiáig vezető hajóutakról. A görög szöveg nyomtatásban alig több húsz oldalnál, s 66 fejezetre van osztva.
Az 1-18. fejezetekben az egyiptomi Myos Kormosból kiindulva végig vezet a Vörös-tenger nyugati partján, majd Afrika keleti szegélyén dél felé. A másik útvonal (19-37. fejezet) a Vörös-tenger keleti partját mutatja be Leuké Kométól Arábia nyugati és déli partja mentén, egészen a Perzsa-öböl mellett fekvő Ománáig, illetve a 38. fejezettől elvezet az Indus torkolatvidékének fontos kereskedőhelyén, Barbarikonon át, végig India nyugati partján, leírva a többi fontos kikötőt, majd az indiai szubkontinens legdélibb pontjától észak felé fordulva rövidebben számba veszi a keleti part kereskedő helyeit is, észak felé haladva a Gangesz torkolatáig, illetve onnan a távoli Kína felé tekintve. Beszámol a hajóutak közbeeső állomásairól, a fontosabb településekről, a szállított árukról, s az egyes helyi jellegzetességekről kézikönyv ez tehát mindazoknak, akik kereskedni óhajtottak a távoli vizeken.

A mű egyetlen kéziratban maradt fenn, mely a heidelbergi Universitáts Bibliothekben található: ez a 10. század elejére datált, pergamenre írt Codex Palatinus Graecus 398. A Periplus a 40v-54v levélen olvasható. A másoló sokat küszködhetett a szöveggel, két helyen üresen hagyott hellyel jelezte a másolt szövegben tapasztalt hiányt, másutt pedig igyekezett a számára érthetetlen szavakat korrigálni, sőt egy másik kéz is több helyen belejavított. A téma jellegéből adódóan igen sok ritka termék és helynév olvasható a műben, s ezek a későbbi másolónak nagy fejtörést okozhattak. Ismerünk egy másik kéziratot is, mely a 14-15. századból való, s a British Libraryben található. Valószínű, hogy ennek a kéziratnak egy része az Athosz hegyi kolostorból származik, de mivel hibái megegyeznek a heidelbergiével, leginkább egy arról készült másolatnak látszik, vagy egy közös, azóta elveszett kéziratra mennek vissza.
A mű keletkezésének idejéről évtizedeken át heves vita folyt, s Kr. u. 30-tól 230ig különböző időpontok kerültek szóba. A kérdés eldöntéséhez nincs más segédlet, csak maga a szöveg. Jelen pillanatban úgy látszik, hogy a Kr. u. első század második fele a legvalószínűbb darálás. A 19. fejezetben ugyanis szó van egy bizonyos nabateus királyról, Malichasról, aki akkortájt Petrában uralkodott. Feliratok alapján viszont bizonyosra vehető, hogy itt II. Malichasról van szó, aki Kr. u. 40 és 70 között uralkodott. A mű datálását Albrecht Dihle tisztázta a legelfogadhatóbban.

A szerző személyének megállapításához sincs más forrásunk, mint műve. Egyiptomi görögnek kellett lennie, ennek számos bizonyítéka olvasható a szövegben, például a 29. fejezetben a dél-arábiai tömjéntermő fákról így ír: „sem nem terebélyesek, sem nem magasak, s a kérgükön megszilárdult tömjén található ugyanúgy, mint nálunk Egyiptomban bizonyos fákon, melyek gumit könnyeznek.”
Egyiptomi származására utal az is, hogy a hajók indulására javasolt idő latin hónapnevei mellett mindig megadja az egyiptomi megfelelőjét is, például a 6. fejezetben: január Tybi, szeptember-Thoth. Foglalkozását tekintve pedig minden kétséget kizáróan kereskedő volt. A számos egyéb görög útleírás utalhatunk itt a Földközi és Fekete-tengert leíró Skylax művére (Kr. e. 4. század) vagy Arrianosnak a Fekete-tenger partvidékét bemutató munkájára (Kr. u. 2. sz.) elsősorban hajósoknak szólt, míg az anonym alexandriai szerző műve főleg a kereskedőknek közöl fontos információkat: mely időpontokban kell útra kelni, hol vannak a horgonyzásra, kikötésre alkalmas partszakaszok, védett öblök, kik az adott terület helyi uralkodói, jóindulatukat milyen ajándékokkal lehet megnyerni, milyen árucikkeket érdemes egy adott területre szállítani, s melyek az ott vásárolható portékák, milyen azok minősége; időnként beszámol érdekességekről is, az ott lakó népek karakteréről, külleméről, különös szokásaikról.

A Periplus nyomtatásban először 1533-ban jelent meg, Sigismundus Gelenius szöveggondozásában, de mint ahogy ez még sokáig szokásos volt, nem anonym műként, hanem a hasonló téma és cím miatt Arrianos neve alatt. A szöveg reménytelenül hibás, de mégis közel 300 évig ez szolgált az újabb kiadások alapjául, mivel a 10. századi heidelbergi kéziratot a harminc éves háború alatt Rómába vitték, Napóleon uralomra jutásakor pedig Párizsba, s csak 1816-ban került vissza Heidelbergbe, s addig a kutatás szem elől veszítette. A 16. századi első kiadást több követte, latin és olasz fordításban is, különböző gyűjteményes munkákban.
A 17. és 18. században is több görög, illetve latin kiadása volt; angol fordítását, a szöveg helyenkénti javításával William Vincent készítette s adta ki 1807-ben Londonban, kétnyelvű kiadásban, hosszú bevezető tanulmánnyal. Újabb előrelépést jelentett Carl Müller görög latin nyelvű kiadása 1855-ben, mely már az újra fellelt heidelbergi szöveg alapján javasolta a szükséges korrekciókat. Szövegkritikai módosításait több későbbi kiadás vette át, így részben a J. W. McCrindle-féle, kommentált angol fordítás, melynek külön értéke, hogy sok indiai vonatkozást pontosított. 1883-ban Lipcsében jelent meg B. Fabricius görög német kétnyelvű kiadása, lényegében a Müller-féle szöveget véve alapul, de újabb korrekciókkal, és számos kultúrtörténeti jegyzettel.
Ugyancsak a Müller által javított szöveget vette alapul Wilfred H. Schoff angol nyelvű fordítása, mely 1912-ben jelent meg bőséges annotációval, illusztrációkkal. De a számos szövegjavítás továbbra sem elégítette ki a témával foglalkozókat. Végül 1927-ben Hjalmar Frisk készítette el az azóta is legjobbnak látszó, emendált szövegkiadást. Túl szép lenne azt hinni, hogy ezzel minden probléma megoldódott. Továbbra is maradtak problémás olvasatok, nehéz, szinte megfejthetetlen szövegrészek, a sok hapax legomenon, az olykor rejtélyes árucikkek, pontosan nem lokalizálható földrajzi nevek.

Frisk szövegét alapul véve készítette el G. W. B. Huntingford a Periplus újabb angol fordítását, hatalmas jegyzetanyaggal, mutatókkal és több tanulmánnyal. A fordító évtizedeken át dolgozott a szövegen, s mivel 1920-tól sok éven át Kelet-Afrikában élt, így a térség régészeti anyagát is szembesíthette a Periplus adataival. Ám távol a nagy könyvtárak kínálta lehetőségektől nem vehette figyelembe a közben megjelent szövegjavításokat, módosítási javaslatokat, így munkája sok kritikai észrevételt eredményezett.
Ugyancsak évtizedekig foglalkozott a szöveggel Lionel Casson, a New York University professzora, akinek számos részlettanulmánya után 1989-ben jelent meg a korábbi kiadásokat felhasználó, újabb korrekciókat tartalmazó szövegkiadása, alapos bevezetővel, angol fordítással és bőséges kommentárral.

Magyar fordításunk a Frisk-féle szövegkiadás alapján készült, figyelembe véve az újabb szövegkritikai módosításokat, illetve a mű kultúrtörténeti vonatkozásait érintő munkákat. A jegyzetekben főleg L. Casson munkáira támaszkodtunk.


1. Az Erytfjraea-tenger kijelölt horgonyzóhelyei és a partjai mentén levő kereskedelmi kikötők közül az első az egyiptomi Myos Hormos, továbbhajózva pedig, 1800 stadion-nyira, a jobb oldalon található Bereniké. Mindkét kikötő Egyiptom szélén található s az Erythraeai-tenger öblei.

2. E jobb oldali területek közül a közvetlenül Bereniké mögött levő a barbároké. A tengerpart mentén, a keskeny részeken szétszórtan felépített kunyhóikban laknak az ichthyophagosok, a szárazföld belsejében levő rész pedig a barbároké, a mögöttük levők az agriophagasoké és a moschophagosoké, akik törzsfái irányítás alatt állnak. Mögöttük, még beljebb a szárazföldön, nyugati irányban van a Meroé-nak nevezett metropolis.

3. A moschophágasokon túl, a tengerparton, mintegy négyezer stadionnyi távolságra van egy kicsiny kereskedőhely, az ún. Ptolemais Thérón, ahonnan a Ptolcmaiosok idején a királyi vadászok útra keltek. A kereskedőhelyen található valódi teknőc páneél, kevés szárazföldi teknős, valamint egy fehéres színű, kisebb páncélzata is. Néha még kevés elefántcsontra is lehet itt bukkanni, ami az adulisihoz hasonló. A helységnek nincsen kikötője, és csupán kisebb csónakok számára jelent biztos révet.

4. Mintegy háromezer stadionnyira Ptolemais Théróntólvan a törvénnyel korlátozott kereskedőit ely, Adulis, ami egy dél felé nyúló mély öböl mentén terül el, amellyel szemközt egy Oreinénak nevezett sziget fekszik, az öböl legbelső pontjától a nyílt tengerig mintegy kétszáz stadionnyira, mindkét oldalról a szárazföldtől szegélyezve. A szárazföld felőli rajtaütések miatt manapság itt horgonyoznak az errefelé tartó hajók. Egykor ugyanis az öböl legkülső szegélyén vetettek horgonyt, a Didórosnak nevezett szigetnél, amely a szárazföld közelében terül el, ahová egy gyalogos átjáró vezet, amelyen keresztül a szárazföldön lakó barbárok megtámadták a szigetet.
Az Oreinéval szemben levő szárazföldön, mintegy húsz stadionnyira a tengertől van Adulis, a közepes méretű falu, ahonnan három napi útra van a szárazföld belsejében levő város, Kólóé, az első elefántcsontpiac ettől további öt napi útra van az Axomitésnak nevezett metropolis, ide hozzák a Níluson túlról, a Kyéneionnak nevezett területről az összes elefántcsontot, majd innen tovább viszik Adulisba. Mert valamennyi leölt elefánt és orrszarvú a feljebb levő helyeken legelészett korábban, kivételesen ritkán láthatók csak a tengerparti területen, Adulis környékén. Ezzel a kereskedőit mellyel szemben, a tengeren, jobbra, számos egyéb kicsiny, homokos sziget is van, Alalaiounak nevezik ők, teknősbékák élnek rajtuk, melyeket az ichthyophagosok a kereskedőhelyre visznek

5. Innen mintegy 800 stadionnyira egy másik, igen mély öböl található, melynek szájánál, jobb oldalon, egy nagy homokpadka hordódott össze, ennek mélyében obsidián kő halmozódott fű, amelynek ez az egyedüli lelőhelye. Ennek a területnek a királya a moschophagosoktól egészen a többi barbár területig, Zóskalés, old életvitelében fukar, s mindig többre vágyik, egyéb vonatkozásban viszont nemeslelkű, s járatos a görög nyelv ismeretében is.

6. Ezekre a helyekre az alábbiakat viszik be: ványolatlan, barbár ruhákat, melyeket Egyiptomban készítettek, Arsinoéból való, hosszú ruhákat, nem eredeti, hanem festett köpenyeket, lenkendőket, kétszeresen szegett holmikat, sokféle üvegárut, murrhinát, amit Diospolisban állítottak elő; bronzot, amelyet ékszerkészítésre és feldarabolva pénzként használnak fel, mézréz edényeket, melyeket főzéshez használnak, valamint feldarabolva egyes asszonyoknak kar és lábperecet készítenek belőle, továbbá vasat, amit az elefántok és más vadállat ellen lándzsahegyként használnak, illetve a háborúzásban.
Ugyancsak szállíthatók ide kis bárdok, ácsszekercék, tőrök, nagy, kerek, réz ivóedények, valamint egy kevés, római denarius az ott élő idegeneknek, továbbá laodikeiai és itáliai bor kis mennyiségben és egy kevés olívaolaj. A királynak a helyi mérték szerint megmunkált ezüst és aranytárgyakat, ruhafélékből köpenyeket és kaunakait, egyszerűeket és nem nagy értékűt. Ugyanígy
Áriaké belső részéről indiai vasat és acélt, indiai, szélesebb pamut ruhaneműt, az ún. monachét és sagmatogénét, öveket, kaunakait és molochinont, egy kevés pamut ruhát, lakkfestéket. Ezekről a vidékekről pedig a következőket exportálják: elefántcsontot, teknőcpáncélt, orrszarvúagyarat. Egyiptomból a legtöbb cikket erre a piacra januártól szeptemberig, vagyis a Tybitől Thotig terjedő időszakban viszik be. Egyiptomból a legmegfelelőbb szeptember táján távozni.


A mai értelemben vett Vörös-tengert elhagyva két út között választhatott a kereskedő, az egyik Afrika keleti partja mentén haladt délfelé, a másik pedig keleti irányban India partjaihoz. Az ismeretlen szerző végig vezet mindkét útvonalon, s így megismerhetjük a legkeresettebb árucikkeket is. A mai Etiópia területéről a már említett teknősbékán és elefántcsonton kívül orrszarvú agyarat is exportáltak, valamint fűszereket. A mai Észak-Szomália területéről (a Periplusban Malao, Mundu, Mosyllon, Opóné vidéke ez) a legfontosabb cikkek: a mirrha, a tömjén, a fahéj különböző fajtái, főszerek, illatszerek és füstölők, elefántcsont, teknőepáneél sőt rabszolgák is.
Érdekes a bevitt áruk köre is: sokfele ruhanemű (különböző vastagságú és finomságú kaftánok stb.), üvegáruk, sárgaréz, de sok arany és ezüstpénz is áramlott Afrika keleti partjainak piacaira. Indiából pedig vasat, acélt, különféle vászonneműt és egyéb ruhaféleséget szállítottak ide. Lényegében tehát az afrikai partszakasz használati tárgyakra és javakra tartott igényt, nem pedig luxusra.
Afrika keleti partja mentén egészen a mai Dar es Salaamig írja le a szerző a jelentősebb kikötőket, a fontos árucikkeket, a területek politikai viszonyait. Az ettől délebbre levő területekről viszont nincsenek ismeretei, de azt tudja, hogy az óceán dél felé keveredik a nyugati tengerrel.

A másik útvonal a mai értelemben vett Vörös-tenger keleti partján és Arábia déli szegélyén halad egészen Indiáig. Eudaimón Arabia (a mai Aden) volt az a pont, ameddig az Indiából jövő kereskedők elmerészkedtek, illetve ez volt az Egyiptomból érkezőknek is a végállomása, mindaddig, amíg a görögök meg nem ismerték az indiai part felé fújó monszun kedvező széljárását. Dél-Arábia volt a fő tömjéntermő terület. A szerző bemutatja a vidék természeti adottságait, a lakosságot, a helyi kormányzás jellegzetességeit, a kereskedelem lehetőségeit.

India északnyugati partjának két fontos kikötője volt, az egyik az Indus torkolatvidékén fekvő Barbarikon (Barbariké néven is szerepel, s pontosan nem azonosítható) és az ettől délebbre fekvő Barygaza, ez a mai Bharuch (az angol Broach), a Narbada folyó partján. Ez utóbbi mindig fontos kikötőnek számított, hiszen a Selyem-út indiai végpontja is volt. A Periplus leírásából megtudjuk, hogy a városig nagyon nehéz elhajózni, mert egy öböl mélyén terül el, s a kereskedelmi hajókat a helyi királyi tengerészek kalauzolják jellegzetes vízi járműveikkel a veszélyes zátonyok között. Különösen érdekesek a Periplus Lídiáról szóló fejezetei. Ezekből idézünk néhányat a továbbiakban.


47. Barygaza mögött, a szárazföld belsejében több néptörzs lakik: az aratrioi, az arakhusiaiak, agandaraiak és a Proklais-beliek, ahol Bukephalos Alexandreia található. Ezek fölött lakik a baktriaiak igen harcias népe, saját, helybeli királyuk uralma alatt. Alexandras ezekről a területekről elindulva jutott el egészen a Gangeszig, de nem ért el Limyrikéig és Dél-Indiáig. Ezért van az, hogy Barygaza vidékén mind a mai napig használatban vannak olyan régi drachmák, amelyekre görög betűkkel vannak vésve az Alexandras utáni uralkodók, Apollodotos és Menandros feliratai.

48. Ezen a vidéken, egy kissé keletebbre van egy Ozénénak nevezett város,33 ahol régebben az uralkodói székhely is volt, ahonnan mindent, ami a vidék jólétéhez szükséges, Barygazaba szállítanak, így a nekünk szánt árucikkeket is, onixkövet, murrhinát, indiai finompamutruhát és molochinont, továbbá meglehetősen sok közönséges pamutneműt. Ezen a vidéken keresztül hozzák az északi tájakról Proklais érintésével a nárdust, a Kattyburinét, a Patropapigét és a Kaba Utét, és azt a nárdust, ami a szomszédos Skythiából való, továbbá kostost és bdelliumot.

49. Erre Λ piacra· lehet szállítani bort, főleg itáliait, valamint laodikeiait és arábiait, ezenkívül rezet, ónt és ólmot; korállt, topázt, mindenféle ruhaneműt, egyszerűt és nyomott mintásat, egy könyök széles, különféle szálakból szőtt öveket, storaxot, mézlótuszt, nyers üveget, arzén-sulphidot, antimónport arany és ezüst dénáriust, amit bizonyos haszonnal lehet átváltani a helyi pénzre, továbbá nem nagy értékű és nem is sok illatszert. Ilyen alkalmakkor a királynak értékes ezüstárut, zenész rabszolgákat és csinos lányokat szállítanak a háreme számára, finom bort, drága, díszítetlen ruhákat és kiváló minőségű illatszert. Ezekről a helyekről szállítanak nárdust, kostost, bdelliumot, elefántcsontot, onixkövet, murrhinát, lykiont, minden file pamut ruhaneműt, kínai selyem és molochinon ruhát, selyemfonalat, hosszú borsot, és a más piachelyekről ide hozott cikkeket. Az Egyiptomból erre a kereskedőhelyre hajózóknak a július hónap körüli időszak, vagyis az Epiphi a legalkalmasabb az indulásra.

50. Batygaza után az összefüggőpartszakasz egyenesen nyúlik északról dél felé, s éppen ezért hívják ezt a vidéket Dachinabadésnak, a dachanos jelentése ugyanis a helyi nyelven jádé, a mögötte, kelet felé, a szárazföld belsejében levő terület sok sivatagos vidéket, hatalmas hegyeket ölel fel, ahol megtalálható mindenfele vadállat: leopárdok, tigrisek, elefántok, hatalmas kígyók, hiénák és igen sokféle majom; s egészen a Gangeszig sokféle és nagyszámú nép lakja.

51. Dachinabadés vidékének kereskedő helyei közül kettő különösen kiemelkedik: Paithana, ami Barygazatól déli irányban húsz napi útra van, s ettől kelet felé, újabb tíz napi útra, az igen nagyváros, Tagara. Ezekről a helyekről szekereken, hatalmas, úttalan vidékeken keresztül hozzák az árut Barygazaba: Paithanából nagy mennyiségű onixot, Tagarából pedig sok közönséges ruhaneműt, mindenféle, finom, pamut és molochinon ruhafélét, ezenkívül számos helybeli, a tengermelléki részekről való árucikket. Az egész hajóút Limyrikéig hétezer stadionnyi, de a legtöbben ennél tovább hajóznak a Partig.

52. A helybeli kereskedőhelyek sorban a következők: Akabaru, Suppara és Kalliena város, az utóbbi az idősebbik Saraganos idején törvényekkel szabályozott kereskedőhely lett, de miután a Sandanés uralma alá került, attól kezdve tiltottá vált (t.i. a kereskedés, find.), s ha görög hajók véletlenül mégis ezekre a helyekre vetődnek, őrizet alatt Barygazaba vezetik őket.

53. Kalliena után más helybeli kereskedőhelyek vannak: Sémylla, Mandagora, Palaipatmai, Melizeigara, Byzantion, Topáron és Tyrannosboas. Azután pedig a Sésekrdcnainak nevezett szigetek, illetve azAigidioi és a Kaineitoinak nevezett szigetek az ún. Félsziget mentén; ezeken a helyeken kalózok vannak, s utána következik az ún. Fehér-sziget. Ezután Naura és Tyndis, majd pedig Limyriké első piachelyei következnek, utánuk pedig Musiris és Nelkynda, amelyek ma is igen élénk forgalmú városok.

54. Tyndis, a híres tengerparti falu, Képrobotos királyságában van, Musiris is ehhez a királysághoz tartozik, és gazdagságát az Áriakéból ide érkező, valamint a görög hajóknak köszönhetik. Folyam mentén terül el, Tyndistől tengeri és folyami úton egyaránt ötszáz stadionnyira, a folyó torkolatától pedig húsz stadionnyira. Nelkynda pedig folyón vagy tengeren egyaránt közel, ötszáz stadionnyira van Musiristől, de más királysághoz tartozik, Pandáméhoz; ez is folyóparton terül el, a tengertől körülbelül százhúsz stadionnyira

55. Közvetlenül a folyó torkolatánál fekszik egy másik falu: Bakaré. A Kelkyndából jövő hajók ide ereszkednek le, mielőtt kifutnának a nyílt tengerre. A tengeren horgonyoznak
hogy felvegyék rakományukat, mert a folyó tele van zátonyokkal, a csatornák pedig sekélyek. Mindkét kereskedőhely királya a szárazföld belsejében lakik. A tenger felől ezekre a helyekre érkezőknek a szárazföld közelségét itt is a kígyókkal való találkozás jelzi, ezek is fekete színűek, de rövidebbek, és sárkányszerű fejük van, a szemük pedig vérpiros.

56. Ezekre a kereskedőhelyekre telerakott hajók közlekednek a bors és a malabathron nagy tömege és mennyisége miatt, ide viszont behozhatófőképp igen sok pénz, topáz, egy kevés egyszerű ruhanemű, tarka szövetek, antimónpor, korall, nyers üveg, réz, ón, ólom, nem sok bor, annyi, amennyi Barygazaba érkezik, vörös és sárga arzénsulphid, és annyi gabona, amennyi a hajók legénységének elegendő, mivel a kereskedők ott ezzel nem foglalkoznak. Exportálnak viszont borsot, ami nagy mennyiségben csupán egyetlen helyen terem e kereskedőhelyek közelében, az ú.n. Kottanarikéban.
Exportálnak még ezenkívül elég sok és kiváló igazgyöngyöt, elefántcsontot, kínai selyem ruhaneműt, gangeszi nárdust és malabathront, amit a szárazföld belsejéből hoznak ide, és mindenfele átlátszó követ, gyémántot, zafírt, teknőspáncélt, mely részint a Chrysé szigetről való, részint olyanokat, amelyeket a Limyriké előtt levő szigeteken fogtak meg. Azok számára, akik Egyiptomból errefelé hajóznak, az indulás legmegfelelőbb ideje a július hónap tájéka, ami az Epiphinek felel meg.

57. A Kanéból és Eudaimón Arabiából kiinduló, imént leírt egész hajóutat a korábbi hajósok kisebb hajókon s az öböl mentén haladva tették meg. Hippalos, a kormányos volt az első, aki feltárta a kereskedőhelyek elhelyezkedését és a tenger természetét. Rájött a tengert útszelő hajózás lehetőségére, mert ezen a vidéken, azokat a szeleket, amelyeket mi „etésiai”-nak hívunk, s az évszaknak megfelelően az óceán felől támadnak fel, és az Indiai tengeren délnyugatról fújnak, arról a férfiról nevezték el, aki először fedezte fel az áthajózás lehetőségét. Ennek következtében mind a mai napig némelyek egyenesen Kanéból, mások a Fűszertermő partokról indulnak hajóikkal, azok pedig, akik Limyriké felé tartanak, az út legnagyobb részén a széliránynak megfelelően elfordítják vitorlájukat, s azoknak, akik Barygazaba, illetve Scythiaba indulnak, a hajózás nem tart tovább három napnál, és a további utat ugyanezen irányhoz tartva magukat, a parttól távol, meglehetősen messze a szárazföldtől, az előbb említett öblön átkelve teszik meg. (?)

58. Bokorén túl van az ú.n. Vörös Hegy, és egy másik vidék terül el mellette... déli irányban, amit Tengerpartnak neveznek. Az első hely Balita, melynek jó kikötője van, s a település a tenger partján feleszik. Ezen túl egy másik hely is van, az un. Komor, ahol egy erőd (?) és kikötő van·, idejönnek azok, akik életük hátralevő részét szentként akarják leélni nőtlenségben, és tisztára mossák magukat. Ugyanezt megteszik a nők is. Azt is mesélik, hogy néha még az istennő is itt időzik, s ő is lemossa magát.
A Periplus szerzője ezután India keleti partja mentén vezet végig, de sokkal szűkszavúbban, ami azt valószínűsíti, hogy már nem személyes tapasztalatból írta le a Bengáli-öbölig sorjázó kikötőket, hanem mások elmondása alapján. Az Egyiptom felől érkező hajók minden valószínűség szerint az indiai kontinens déli csücskéig mentek csak el, a Comorin-fokig, s nem hajóztak be a kontinens és Ceylon közti tengerszorosba sem. A Bengálig hátralevő utat már a helyi hajósok végezték a part mentén navigálva kisebb méretű hajóikkal.
Nem is lenne igazi görög a szerző, ha nem tekintene még messzebbre, s nem érdekelnék az akkor ismert világ legtávolabbi pontjai. Végezetül egy rövid részt idézünk a mű végéről, ahol a Gangesz deltájára, Hátsó-Indiára és a távoli Kínára vonatkozó ismereteit közli.

63. Ezután kelet felé hajózva úgy, hogy az óceán jobb kézre esik, a hátralevő szárazföldi rész pedig balra, feltűnik a Gangés, közelében pedig, kelet felé nyúlva a szárazföld legtávolabbi része, Chrysé. Ennek közelében van az a folyó, amelyet Gangésnak hívnak, s India legnagyobbfolyója. Eredete és torkolata olyan mint a Nílusé. A folyó mentén van egy vele azonos nevű kereskedőhely, Gangés, ezen keresztül szállítják a malabathront, a gangeszi nárdust, az igazgyöngyöt és a legfinomabb pamut ruhaneműt, amit gangeszinak neveznek. Azt is mondják, hogy ezen a vidéken aranybányák is vannak, az aranypénzt pedig kaltisnak hívják. A folyó közelében, az óceánban van egy sziget, a lakott világ keleti részének legtávolabbi pontja, ami pontosan a felkelő nap alatt fekszik, s Chrysének hívják, s itt található az egész erythreai tengermellékről a legkiválóbb minőségű teknőcpáncél.

64. E terület után, egészen fönn északon, a messzeségben, ott ahol a tenger véget ér, van egy igen nagy szárazföldi város, melyet Thinanak hívnak. Innen szállítják a nyersselymet, selyemfonalat és selyemruhákat szárazföldi úton Baktrián át Barygazaba és a Gangosén Limyrikébe. Nem könnyű eljutni ebbe a bizonyos Thinába, és onnan is csak ritkán és kevés ember érkezik. Maga a hely pedig a Kis Medve csillagzat alatt fekszik, és azt is mondják, hogy határos a Pontus és a Kaspi-tenger azon részeivel, melyek visszafelé kanyarodnak, közel ahhoz, ahol ez utóbbi (t.i. a Kaspi-tenger) a vele párhuzamosan fekvő Maeotis-tóval az óceánba torkollik.

66. Az ezen túl levő területek a rendkívül erős viharok, az igen kemény fagy, az áthatolhatatlan terepek, azonkívül valamiféle isteni erő következtében még nincsenek felfedezve.


Fordította, bevezette, az összekötő szövegeket és a jegyzeteket írta W. Salgó Ágnes