logo

XV December AD

Testápolás

Az unguentumok mindkét nem körében rendkívül nagy népszerűségnek örvendtek. Alkalmazták fürdés után a bőr ápolására és illatosítására, a gladiátorok bőrük síkossá tételére és még a ruhára is jutott. Nagy mennyiségben, naponta többször is éltek vele. Petronius Satyriconjában Trimalchio lakomáján a rabszolgák a vendégek lábát is unguentumokkú kenik be. Mint a római libertus(ok) ostoba nagyzolási hóbortjának krónikása, Petronius kiválóan szemlélteti ebben az epizódban, hogy használatuk milyen túlzó méreteket öltött.
Seneca szerint a római már csak azért megy be a fürdőbe, hogy lemossa magáról az előző adag illatos kenőcsöt és felkenjen egy újat. Plinius tudni véli, hogy egyesek a fürdőszobájuk falát is unguentum-mal kenik meg, elmondása szerint egy bizonyos Lucius Plotinus nevű polgárt, akit proscribáltak, erőteljes illatszerei lepleznek le rejtekhelyén. Talán ennek köszönhető, hogy Publius Licinius és Lucius Iulius Caesar megtiltották Roma városában az idegen illatszerek árusítását.

Az unguentumok használatát általában megelőzte a mosakodás, fürdés. A köztársaság korában még nem fürödtek naponta. Seneca az erkölcsi hanyatlás nyilvánvaló jelének tekintette a mindennapi fürdést, hiszen a régiek csupán nyolcnaponta tisztították meg a teljes testet, de ha a kar vagy a láb elkoszolódott, azt mindennap megmosták. Tisztálkodáshoz szódát, timföldet és bablisztet kevertek a vízbe.
Ovidius a kellemetlen testszag elkerülésre inti férfitársait, amelyet nem csak a rendszeres fürdéssel kerülhettek vagy sokféle illatszer használatával kendőzhettek el, de speciálisan erre alkalmas kozmetikumokat alkalmazhattak: ilyen a timsó vagy az articsóka borban főtt gyökere vagy a kenőcsként használt creta.

Igyekeztek törődni a szájhigiéniával, esztétikai problémának számított a sárga vagy a lepedékes fogsor, használtak szájvizet és fogtisztítószert, dentfriciumot, de fogkefe nem létezett. Plinius több - gyakran meglepő - fogtisztításra alkalmas szert említ; ilyenek a puha habkő, illetőleg szarvasagancs, farkas fej, ökör, kecske és egyéb háziállat bokacsontjának hamuja többnyire myrrhával keverve, kutyafog mézbe és borba áztatva, egér mézzel valamint az ánizskapor gyökere.
Scribonius Largus több fogfehérítő receptet is közread, amelyek többek között ecetből, mézből, árpalisztből, nádus-olajból állnak. A tönkrement fogakat műfogakkal pótolták. Ez utóbbiakon azonban a fogpor nem volt használatos. Komoly igénytelenségnek számított a kellemetlen szagú lehelet. Martilais egy epigrammájában myrrha illatú leheletet említ.

Id. Plinius szerint, ha a malobathrum levelét a nyelv alá tesszük, megédesíti a szájízt és kellemes leheletet biztosít. Dioscorides a citrom levét és abból készült főzetet ajánlja, vagy a kerti ruta levelének rágcsálását az édes lehelet vagy éppen a hagymaszag elkendőzésére. A számos krém vagy olaj állagú testápoló szert a fürdőkbe és a palaestrába speciális fém vagy üveg edényekben szállították, illetve tárolták ott.
Képi és írott forrásokkal egyaránt rendelkezünk arra vonatkozóan is, hogy milyen felszerelési tárgyakra volt szüksége a fürdőbe látogatónak. A Colloquia Monascensia részletesen felsorolja ezeket: törölköző (sabana), kétfajta strigilis, amelyek közül az egyiket az arcra (strigilis faciale), másikat a lábakra használták (strigilis pedale), olajos edény (ampulla) és „szappan” (aphronitrum).

Az ápolt megjelenés elengedhetetlen feltétele volt a szőrtelenített bőr. Ennek elérésére többféle lehetőség kínálkozott: eltávolíthatták csipesszel, gyantaszerű anyaggal - amely a dropax (szurok) vagy ténylegesen a gyanta volt - vagy pumex-szel - horzsolókővel a nemkívánatos szőrszálakat.
A szőrtelenítő hatású krémek összefoglaló neve a psilothrum volt. Ezek között Plinius örökített meg néhány olyan receptet, amelyek bőrre kenve végleges szőrtelenséget ígértek, és amelyek használatát vélhetően inkább a hatékonyságukba vetett babonás hit motiválta, mintsem a tényleges eredmények. Ilyen többek között a szalamandra nedve, a denevérvér, a vipera leforrázva olajban vagy a sündisznó epe stb.

A szőrtelenítésre nem csak a nők, hanem a férfiak is ügyeltek. Karjukról, hónaljukról és lábszárukról egyaránt eltávolíttatták a szőrzetet. Bár ez utóbbi már ebben a korban is túlzásnak számított. Seneca szerint, aki a lábszárát is szőrteleníti, már- már túlzottan sokat törődik magával, ám aki még a hónalját sem epiláltatja, az az igénytelenség vétkébe esik. A szőrtelenítés a fürdőkben zajlott és speciálisan kiképzett rabszolgák végezték.
Ovodius a hosszú körmük viselésének kerülésére felszólító sora, szobrok valamint a villás körömtisztítók tanúsága szerint a korban a rövidre vágott köröm volt divatos. Körömápolásra szolgáló szerek a timsó és a pix liquida, vagyis a viaszos fenyőgyanta, amely a körmök töredezettségét orvosolta.


Forrás: részletek Bózsa Anikó - A szépségápolás tárgyi emlékanyaga Pannonia Magyarországra eső részén c. Doktori Disszertációból