logo

XII December AD

Hajápolás

A haj ápolásában is nagy szerepük volt a különböző unguentumoknak, amelyeknek annak táplálásában, illatosításában és formázásában egyaránt jelentőségük volt. A haj formázásához calamistert, vagyis sütővasat használtak. Ennek alkalmazása előtt feltétlenül szükséges volt egy olyan anyaggal bekenni a hajat, amely annak tartását biztosította. A haj begöndörödését segítette elő az adiantum nevű szer, amelyet borral, zellermaggal és olajjal kellett egyesíteni és még a haj hullását is megakadályozta.
Id. Plinius további recepteket nyújt hajhullás kezelésére; ajánlatos a hyosciamum és a spondylium, valamint a dió megpörkölt héja őrölve és a medveháj ladanummal és adiantummal keverve, de a szarvasagancs hamuja borral, vagy a kecskeepe cimolai cretával és ecettel vegyítve, a szamárvizelet nárdus-olajjal a kellemetlen szag mérséklése végett, a kecskeürülék, a rókazsír és a kecsketej is. Alkalmazták a medvezsírt, egérürüléket, méhek hamvait és a pörkölt köményt is hasonló céllal.

Nagy divatja volt Rómában a hajfestésnek is. A császárság első éveitől kezdve vált igazán és nagy arányban kedveltté a vörösesszőke hajszín. Az itáliai népesség köréből nem hiányzott teljesen az eredendően vörös vagy szőke hajszín csak meglehetősen ritka volt, ezért ez az átlagostól a külsőségekben való eltérés gyakran társult a személyiség különlegességének hitével. Már Homérosz hősi epitethon ornansként használja a xanthos jelzőt Menelaosz, Odüsszeusz, vagy akár Demeter jellemzésekor, mintegy az eszményi szépség és fiatalság egyik jegyeként.
A római családok fontosnak tartották ezt a tulajdonságot gyermekük nevében is megőrizni a Rufus, Rutilus, Ruber cognomenek adásával. Ezzel párhuzamosan ugyanakkor - vélhetően a komédiák és szatirikus irodalmi művek hatására - a vörös hajszín a kevéssé szimpatikus személyek jellegzetességévé vált, a színészek gyakran öltöttek vörös parókát egy-egy a közönség rosszallását kiváltani kívánó szerep megformálása előtt. Mindazonáltal a vörös vagy szőke hajszín a nem tősgyökeres római-itáliai jellegzetessége volt, és mint ilyen kiválthatott túlzott patriotizmusból, xenofóbiából fakadó ellenérzéseket. Ennek ellenére éppen a Rómába hurcolt északi, „barbár” hadifoglyok hatására vált igazán divatossá a vörös haj. A haj vörösre festéséhez a sapo nevű galliai szert használták, amely faggyúból és állati vagy növényi hamuból állt, mindemellett spuma Bataua festette még rőtszínűre azt.

A divathóbortból való hajfestés mellett a legnagyobb orvosolandó problémát az ősz hajszálak eltűntetése jelentette. Amennyiben az őszülés még kezdeti fázisban volt csipesszel tépték ki az ősz hajszálakat, ám ha hajfestésre került sor, arra kiválóan alkalmas volt a zöld dió burkának leve, amely barnás színt kölcsönzött a hajnak. Egy faex aceti nevű vegyszer jelenik meg Pliniusnál, amely a hajat egyetlen éjszaka alatt bebarnítja.
Aki fekete hajszínre vágyott, annak a pálma kérgének használata volt ajánlott. Mindezek mellett Galienusnál, Marcellus Empiricusnál, és id. Pliniusnál további számos növényi, ásványi és állati eredetű alapanyagot tartalmazó hajfestő szer receptje szerepel. Utóbbiak között néhány meglepő szubsztancia, pl. holló tojásának sárgája, földigiliszta hamvai olajban, borba áztatott pióca stb.

Néhány auctornál a festés módjáról is kapunk információt. Fontos kritérium, hogy a műveletet napfényben vagy árnyékban végezzék. Marcellus leírásában a fejet a hajfestő készítmény használata után anyagba kell csavarni a száradásig, egy másik szer alkalmazása esetén négy napnak kellett eltelnie, míg a fejet megmoshatták. Figyelmeztet arra, hogy hajfestéskor az arcot krémmel ajánlatos bekenni, nehogy a lecseppenő festék foltot hagyjon az arcbőrön, sőt a szájban egészen a festék megszáradásáig olajat kell tartani, nehogy a festék ereje megfeketítse a fogakat.
Mindezek kiegészültek (további) babonás képzetek indokolta elvárásokkal; a hajfestést végzőnek purusnak (tisztának) kellett lennie, a segítőjének a ministris purisnak, a szert egy tálban ki kell helyezni a napfényre és ötven napig naponta megrázogatni, de csak per puerum virgineum.

A hajsütővas, az erős vegyszerek sokat ártottak a hajnak. Nemegyszer előfordult, hogy a nők haja az erős igénybevételtől kihullott és - bár alkalmaztak hajhullást megállító és a hajnövekedést serkentő szereket - parókát voltak kénytelenek viselni.
A férfiakat leginkább a korai kopaszodás réme fenyegette - bár ők is festhették a hajukat - a már kopasz fejüket paróka alá rejtették, de előfordult, hogy a megkopaszodott emberek fejére hajat pingáltak. A paróka elnevezése galerus vagy corymbium volt. Vagy kopaszra borotvált fejen viselték, vagy ami gyakrabban előfordult, a meglévő hajra helyezték. Származási helyükül Germaniát jelölik meg.

A fodrászok tonsorok illetve tontrixok, általában rabszolga státusú személyek voltak.150 Mint fentebb szó volt róla a csekélyebb anyagi erőforrásokkal rendelkező személyek a hajvágatást borbélyüzletekben végeztették. Ez utóbbiak elhelyezkedéséről, milyenségéről, az árakról már esett szó. Borbélyszerszámokat felvonultató sírköveken elmaradhatatlanul szerepelnek és a kölni borbélysír anyagában is megtalálták a jellegzetes, párosával jelentkező, két ugyanolyan méretű és kivitelű darabból álló ikerpengéket. Ezt az eszközt használták hajvágásra.
Minthogy minden esetben külön kerülnek elő és az ábrázolásokon sem mutatkoznak másképp, vélhetően, bár a mai ollókkal egyező funkcióban és azokhoz hasonlóan használták, nem voltak forgócsappal egymáshoz erősítve. A római Loculus-táblák egyikén csupán valamiféle zsinór köti össze a pengéket.
Ezek használatát rögzíti egy i. e. 4. századi Tanagra-terrakotta; az ülő férfi fejtetőjén dolgozó alak bal kezében tartja az egymás fölé helyezett pengéket, úgy, hogy a felül levőt a hüvelyk- és a mutató ujja közé támasztja, az alsót vélhetően a tenyerével rögzíti és a többi ujjával mozgatja, jobb kezével az alsó penge alá nyúl. Mindemellett feltehetően a régészeti emlékanyagban felbukkanó ollókat is használhatták ilyen céllal.

A borotvált arc divatjának kibontakozásával (az i. e. 3. századtól kezdve) párhuzamosan a rövidre vágott hajviselet terjedt el és vált általánossá a római férfiak körében a birodalom fennállásának további időszakában. (Természetesen nem számítva a különböző etnikumok szokásait vagy az egyéni ízlésbeli különbségeket.) A női frizuradivatot a mindenkori császárné hajviselete határozta meg.


Forrás: részletek Bózsa Anikó - A szépségápolás tárgyi emlékanyaga Pannonia Magyarországra eső részén c. Doktori Disszertációból