logo

XVI December AD

Arcápolás

Ide tartozik a borotválkozás, arcápolás különböző krémekkel (unguentumokkal) és az arcfestés. A köztársaság kori római férfi szakállát és haját nem nyíratta - Iuvenalis megemlékezik az első hosszú, bozontos szakállat viselő consulokról - de a kifinomultabb görög kultúrával való találkozás hatására az i.e. 2. századtól elterjedt a simára borotvált arc. Plinius állítása szerint az első borbély a város alapítása utáni 454. évben érkezett Rómába Szicíliából. A fáma szerint Cornelius Scipio Africanus volt az első, aki naponta megborotválkozott. Sullától kezdve a férfiak nem hordtak szakállt, kivéve a munkásokat, napszámosokat és a hivatásos filozófusokat.
Mintegy két évszázaddal később, Hadrianus volt a császárok közül az első, aki szakállt viselt, valamiféle bőrhibáját kívánta elfedni vele, ám mivel a mindenkori frizura és szakállviselet divatot az uralkodó külleme diktálta, hatására elterjedt. Egészen a Severus-kor végéig divatban maradt, majd eltűnt és Gallienus (253-268) és a Tetrarchia (Constantinus (306-337) már nem viselt szakállt) közti időszakban terjedt el újra. Szakáll viselése a simára borotvált arc divatjának korában sem szűnt meg teljesen Rómában, valamiféle státus, lelkiállapot egyértelmű jelzésére szolgált; hordták a fiatalok divathóbortból, a vád alá helyezettek szánalomkeltő eszközként vagy a gyászolók és a súlyos csapás alatt sínylődők.

Amikor egy gyermek ifjúvá érett, amelynek az állán pelyhedző szakáll egyértelmű jele volt, akkor az első pelyheket lenyírták, összegyűjtötték és felajánlották az isteneknek (depositio barbae). A tehetősebbek arany- a kisebb anyagi erőforrásokkal bírók üvegtokot csináltattak az alkalomra.
Artemidorustól, egy 2. századi auktortól megtudjuk, hogy a borotválást és a körömvágást is specializált szakemberek végezték. Ok önállóan dolgozó vagy személyes szolgálatban álló személyek voltak. Feliratokról és auktoradatokból hozzávetőlegesen nagyszámú borbélyt (tonsor, tosor) ismerünk név szerint Roma vagy Pompeii városában. Utóbbiban a feliratok előkerülési helye a borbélyüzletek (tonstrinae, tonstrinum, tonsorium) helyét is kijelölheti. A pompeii-i Aristust és P. Cornelius Faventinust a Nagy Gymnasiumban talált feliratokról ismerjük.

A gymnasium kötelékében dolgoztak, nyilvános szolgáltatást nyújtva a város polgárainak. Epigráfiai adatok utalnak arra, hogy a borbélyok komoly szerepet vállaltak egy-egy politikai kampány kimenetelében, az üzletek a fürdőkhöz hasonló közösségi térként funkcionáltak a lakosság életében. A borbélyok általában férfiak voltak, de feliratok emlékeznek meg női borbélyokról (tostricis) is.
Martialis is említ egy a római suburrában dolgozó női borbélyt, aki ugyanakkor nem tett nagy hozzáértésről tanúbizonyságot, mert inkább „megnyúzta” a kuncsaftjait, mintsem megborotválta őket. A vidéki városokban vándorló borbélyok (circitores) nyújtottak szolgáltatást. Diocletianus ármaximáló rendelete szerint a borotválásért és hajvágásért legfeljebb 2 denariust kérhettek a 4. század elején.

Pompeii-ben egy-egy borbélyüzletet lokalizálnak a Forum és a Stabiae fürdők közelében. Általánosan a nagy foricakhoz (nyilvános latrinák) csatlakoztak, amelyek a forumokon, fürdőkben, palaestrákban voltak, vagy ezek közelében. A tonstrina (tonstrinum, tonsorium), mint épülettípus nem specifikus, belső felépítéséről, valamint a borbélyok eszköztáráról írott, képi és régészeti források tanúskodnak.
Egy bizonyos Marcellonis Diedendorfban talált töredékes síroltára egyik oldalának reliefjén kerekded széken idősebb férfi ül tunicában, vállán kendővel, miközben egy fiatalabb alak baljában edényt tartva, a jobbjában levő borotvakésével borotválja. A tevékenység helyszínéből mindössze egy boltíves falszakasz látszik.

Plutarchos egy helye alapján a helyiségek felépítése elméletben rekonstruálható; a kuncsaftok a falak mentén elhelyezett padokon várakoztak a sorukra, a falakon tükrök lógtak. Minden bizonnyal a tulajdonos szükségleteit látta el Ti. Claudius Eutychus boscotrecasei villájának falán talált grafitto-ban megnevezett unctor - körömápolást végző 21-22 rabszolga - Xanthus.
Nem kizárt, hogy egyben a borbély feladatait elvégezte. Ugyanitt egy faliszekrényben borotvát és kiskést találtak többek között. A magánházakban testápolásra irányuló tevékenységek helyének a fürdőhelyiségeket feltételezhetjük.

Martialis rögzíti a használatos borbélyszerszámokat (ferramata tonsoria) a Nyeremények könyve egyik epigrammájában: hajvágó „olló”, körömvágó és borotva. Lukianosnál mindez kiegészül a tükörrel is. Borbélyfelszerelést jelenít meg a tosor humanus feliratú narbonne-i sírkőtöredék; keretes borotvát és ikerpengét ábrázol. A leggyakrabban hivatkozott Roma városi, kora keresztény ún. Loculus-táblákon (sírköveken) többféle borotvát, fésűt, kézitükröt és ikerpengéket találunk meglehetősen sematikus kifejezésmódban.
Egy kölni borbélysír leletegyüttese a fentiekhez hasonló tárgy-együttest őrzött meg; 2 különböző méretű ikerpengét, 6 darab borotvát, 1 csipeszt (?), az egyik pengén és a borotván vasfésűk lenyomatát, valamint kelmedarabokat találtak benne. Tükör nem volt a sírban, de minthogy a sír egyik fele elpusztult, a tükör elveszhetett. Az ikerpengéket hajvágásra használták valamint a szakáll vagy a bajusz formázására. Alexandriai Clemens írja; ha a bajusz étellel szennyeződik, kettős pengével kell levágni, nem borotvával.

A borotváláshoz nem használtak semmiféle krémet, olajat, amely előkészítette volna a bőrt a beavatkozásra, csupán friss vízzel locsolták meg. Egy borotválás azért sem lehetett túlságosan kellemes élmény, mert a korabeli pengék sokszor életlenek voltak vagy gyakorta megsebezték a bőrt. Épp ezért már Augustus korában pénzbüntetést helyeztek kilátásba törvényileg a borbélyok elővigyázatlanságáért. A vérzés megállítására szolgáló gyógyír receptjét Plinius őrizte meg számunkra; olajba vagy ecetbe mártott pókhálót helyeztek a sebre.

Mind a nők, mind a férfiak krémek, olajok sokaságát használták szépségük, fiatalságuk megőrzésének érdekében. A folyékony halmazállapotú kozmetikumok, illatszerek, festékek összefoglaló neve unguentum volt. Az unguentumok elnevezésének, összetevőinek, azok származási- és termőhelyének, készítésmódjának, fajtáinak legfontosabb és legrészletesebb forrása Id. Plinius Naturalis Históriája.

A XIII. könyv illatszerekről szóló fejezetei alapján egy folyékony vagy krémes állagú alapanyagból, stymmata, és a hozzáadott, többnyire szilárd hatóanyagból, hedysmata, álltak. Az utóbbiak voltak az illatos anyagok. Volt egy harmadik, színt adó, alkotóelemük, amely vagy cinóber vagy valamiféle piros színt adó gyökér (anchusa) volt. Adtak még hozzájuk tartósítószereket, mint amilyen a só, a gyanta vagy a mézga (cumis).
Leírása alapján (legalább) kétféle sűrűségű unguentum létezett: egy sűrűbb, kenőcsszerű, a spissum, amellyel bekenték magukat és az átlagos unguentum, amelyet magukra hintettek. Az auktor szerint feltalálásuk és használatuk elterjedése a perzsáknak köszönhető. Leírja, hogy kutatásai szerint a legkorábbi adat, amelyhez hozzájutott ezzel kapcsolatban a következő volt: amikor Nagy Sándor elfoglalta Dareios táborát, megtalálta a hadvezér otthagyott illatszeres szekrénykéjét. Ugyanebből a fejezetből derül ki, hogy porállagú illatszerek és kozmetikumok is léteztek, amelyek összefoglaló neve a diapasma volt.

A Plinius által megörökített unguemtumok alapanyaga növényi, állati illetőleg ásványi eredetű, sokféle késztermék illetve alapanyag elnevezést kapunk, azonban ezeknek nagy részét nehezen vagy egyáltalán nem tudjuk azonosítani egy ma (is) ismert szerves vagy szervetlen anyaggal.
Az arcápolás és arcfestés első lépése az arc megtisztítása volt. Ovidius Medicamina Faciei Feminae-jében kiemelten foglalkozik a bőr ragyogóvá tételének fontosságával, receptek sorát vonultatja fel. Az egyik ilyen: lybiai árpát és lendeket tíz tojással együtt megszárítani és megőrölni, olyan (egyhatod résznyi) szarvakkal együtt, amelyek a szarvas homlokáról elsőként hullottak le, átszitálni és beletenni tizenkét megtisztított nárciszhagymát, egyhatod rész gummit, semen Tuscumot és kilencszer annyi mézet.
Az őrölt farkasbab, a lupinus, a vörös nátron habja, az illyriai írisz és az alcyoneum szintén megtisztítja az arcot. Ezekhez, hogy kenhetőek legyenek afrikai mézet érdemes tenni. Ha tömjént, nitrumot, gummit és egy kis myrrhát összekeverünk az szintén hasznos. Myrrhába ánizst téve, egy marék szárított rózsalevelet, tömjént, Ammoniacust valamint árpalevet, szintén olyan szépítőszert kapunk, amely „haeberit toto nullus in ore colod".

A nitrum nátron, lúgsó és szóda jelentéssel bír, tisztító és bőrszépítő hatása van. Makedóniában volt található az a forrás, amelynek vizéből kivonták ezt az anyagot, vagy Egyiptomban, a Nílus áradásának visszahúzódása után a földön visszamaradt nitrumot, amikor sűrűsödni kezdett, felszedték és arcápolásra alkalmassá tették. Bithyniában is ismertek nitrumtartalmú forrásokat. Egy különleges változata volt a bíborvörös és rendkívül népszerű spuma nitri vagy aphronitrum. Az alcyoneum nevű szernek, amely Ovidius szerint a madár fészkéből készült - és ezért kapta a nevét a madárrá változtatott Alcyonéról - szintén az arctisztításban volt szerepe. Ezt az anyagot azonosítani nem tudjuk.

A gummi zöldes/kékes színű anyag, amely az Aegyptia spina cserje terméke és kozmetikai termékek gyakran alkalmazott alapanyaga volt. A sal Ammoniacus Iuppiter Hammon templomának közeléből származott Africából. Két fajtája volt ismeretes a thraustion és a phyrama. Mindkettő tiszta, gyantához hasonló anyag.
Pliniusnál további növényi eredetű kozmetikumok tűnnek fel bőrtisztító funkcióval. Az oenanthe - amely vadszőlőből készült és önmagában parfümként is használták - és a balzsamolaj vagy az uborka eltávolítja a bőrhibákat, a keléseket és a szeplőket az arcról. A retek(?)olaj megszűnteti az arcbőr durvaságát. A labrusca, egy oenanthéhoz hasonlóan szőlőből készült anyag, szintén ilyen funkcióban tűnik fel.

Már akkoriban is meddő harcot folytattak az arcbőr öregedési folyamatának megállításával, krémek, olajok garmadája állt rendelkezésre, amelyek „ránctalanító” hatást ígértek. Ilyen volt például a lomentum, a babliszt.
A ránctalanításra szolgáló készítményt, nem (csak) a mai megszokott felhasználási területen, az arcon alkalmazták, hanem, ahogy Martialis epigrammájából kiderül a hason (is). Iuvenalis említi a nyers kenyértésztát hasonló céllal. A mandulaolaj sok egyéb jótékony hatása mellett az arcbőr ráncait is eltűnteti, hasonlóképp az oesypum, amely a birka mosatlan gyapjából készült.
Dioscorides fehér liliom összezúzott hagymájának mézes keverékét ajánlja arctisztításra és ránctalanításra. Egy bizonyos crocodilea alkalmazásáról szó esik Ovidiusnál, Pliniusnál, sőt Horatius is megemlíti, mint arcszínező szert, Dioscorides szerint ez a szer a krokodil ürüléke, amely igen hatásosan alkalmazható az arcápolásban. Ma már azonosíthatatlan a helenium nevű kozmetikum, amely az asszonyok bőrének frissen tartására született. A bőr bársonyosságának visszaadására használták a szamártejet is.
Az előkelő megjelenés elengedhetetlen feltétele volt a kifestett arc. Mind a nők, mind a férfiak festett arccal jelentek meg társaságban. A smink alapját a makulátlanul fehér arcbőr képezte, amelyet aztán különböző színekkel tovább árnyaltak.
Az arcbőr kifehérítését a cerussával vagy psimithiummal végezték, vagyis az ólomfestékkel, amelyet a folyékony ólom ecettel való elegyítésével nyertek. Plinius hagyta örökül azt a kétféle metódust, ahogy az ólomfestéket előállították. Kis ólomdarabokat igen erős ecet fölé helyeztek és megolvasztottak.

Ami az ecetbe csöppent azt megszárították, megőrölték és átszitálták, majd újra az ecethez keverve labdacsokat készítettek belőle és a napon megszárították. Vagy: az ólmot ecettel teli korsóba dobták és bedugaszolva tartották 10 napon keresztül. Az ez alatt keletkezett penészt levakarták, az ólmot pedig visszadobták, amíg újabb penész nem képződött. Ezt újra lekaparták, szétmorzsolták, átszitálták és hevítették kavargatva, amíg vörös színűvé nem vált. Ezután édes vízben addig mosták, amíg elszíntelenedett, majd szárították és labdacsokra osztották. Ezen szerek kártékony hatásával már akkoriban is tisztában voltak, ennek ellenére használták.

Mindezek mellett a creta volt még használatos az arc fehérré tételére. Az „alapozás” után az arc pirosítása következett. Erre a célra szolgált a fucus, a bíborcsiga nedvéből nyert purpurissimum, a vörös krétapoból készített rubrica és a minium esetleg a borseprő (faex). A halántékot és az ereket kékes festékkel árnyalták.
A szemöldököt és a szempillát fekete festékkel, nedves korommal favilla vagy fuligo) meghosszabbították, illetve színezték. Ahhoz, hogy a szempillák és a szemöldök szálai a legmegfelelőbben álljanak, egy bizonyos stibium használata volt a legajánlatosabb, ez a szemfestékkel együtt használva optikailag megnövelte a szemet. Ez egy fehér és csillogó habkő, amely az ezüstbányákban fordult elő.
Valószínűleg az antimonnal azonosítható. Egy hosszadalmas, többlépcsős eljárás - tehéntrágyás edényben pörkölték, anyatejjel hűtötték, mozsarakban esővízzel összezúzták, majd a zavaros keveréket rézedényekbe öntötték - során nyerték ki az alapkőzetből az antimont (antimonvirágot). Ezt lenvászonnal letakarva a napon szárították, majd ismét összetörték és labdacsokat készítettek belőle. Ovodius sáfrányszínű szemet említ, továbbá egy kék színű, Armeniából származó kőzetfajta is alkalmas volt a szempilla színezésére.
Fehér alapfestékből jutott a nyakra, a vállra és a karra is. A férfiak esetén a rekonstruálható „make-up” hasonló jellegű lehetett. Cicero emlékezik meg egy bizonyos Gabiniusól, akinek piros festék borítja arcát.

Használtak szépségtapaszt (splenium) is, az asszonyok dekoratív céllal, a férfiak többnyire bőrhibák, sebhelyek eltűntetésére alkalmazták. Finom vékony bőrből készültek, hold, csillag vagy bármilyen más egyéb alakban. Petronius Satyriconjából az is kiderül, hogy felragasztható műszemöldököket használtak.


Forrás: részletek Bózsa Anikó - A szépségápolás tárgyi emlékanyaga Pannonia Magyarországra eső részén c. Doktori Disszertációból