logo

X December AD

A szépség és a szépségápolási szokások korabeli megítélése a források tükrében

A fentiek alapján rekonstruálhatjuk a késő köztársaságkori - kora császárkori női és férfi „szépségideált”. A korszak képi és irodalmi forrásanyaga alapján a szép nő magas, vékony, lányos testalkatú. Terentius írja; a római asszonyok csapott vállú, lekötött mellű, karcsú lányokat akarnak. Ha valaki egy kicsit is „jobb kötésű”, ökölvívónak csúfolják és csökkentik az élelemadagját.
A fascia, mamillae, strophium (mellszalag, mellkötő, fűző?) gyakran emlegetett öltözékdarabok, alkalmazásuk mikéntje ismeretlen, de feltehetően eltérő jellegű és funkciójú „alsóneműket” takarnak, amelyek egyszerre karcsúsították a felsőtestet, tartották és formázták a melleket.

A mamillare Martialisnál az átlagosnál nagyobb keblek tartására alkalmas ruhadarabként jelenik meg, a fascia pectoralis és az amictorium a fiatal lány kisebb, formás melleinek megfelelő állapotban való megtartására. A kebleket erősen leszorító és megemelő mellszalag nagy- és kisplasztikai ábrázolásokon is megjelenik.

A hölgyek arca sima és makulátlan kellett, hogy legyen, a bőrhibákat erős sminkkel leplezték, hajukat a mindenkori aktuálisan divatos hajviseletnek megfelelően fésülték, természetesen nem hagyva figyelmen kívül a fejformához és bőrszínhez illő egyedi formákat. A császárság első évtizedeitől kezdve divatossá vált a szőke vagy vörös hajszín, ennek érdekében hajat festettek vagy parókát hordtak. Egy nő magától értetődően rendszeres szőrtelenítette a testét, csakúgy, mint egy külsejével törődő római férfi, aki eltávolítatta a nem kívánt szőrszálakat az alkarjáról, a hónaljáról, sőt akár a lábszáráról is. Arcát rendszeresen borotválta, hajának és körmének állapotára ügyelt, sőt figyelme kiterjedt az orrából kikandikáló szőrszálak eltávolítására is.
Az idő előtt megkopaszodó férfi rendszeres gúnyolódás tárgya volt, így ennek elkerülése végett inkább parókát hordott. Rendszeresen tisztálkodott, mentes volt a zavaró verejtékszagtól és leheletének kellemetlenné válását igyekezett megelőzni rendszeres fogápolással vagy elkendőzni arra alkalmas szerekkel. Senecától megtudjuk, hogy az ókori Rómában is dívott az esztétikai célú testépítés, amely elsősorban az izomépítést jelentette. Ugyan a filozófus természetesen a lélek „edzését” értékelte fontosabbnak, - ettől függetlenül az általa helyesnek tartott edzésprogramot is leírja - mindez arra mutat, hogy a korabeli férfiideál, a nőihez hasonlóan, sem állt olyan távol a legújabb koritól.

Az irodalmi igényű vagy akár filozófiai munkák általában határozottan állást foglalnak egy-egy szépségápolási művelet szükségessége vagy haszontalansága mellett; külön műveket szentelnek az olvasók ilyetén tudása bővítése céljának, vagy terjengős tanácsokat adnak a megfelelő és vonzó külső elérésére. Ezzel az attitűddel értelemszerűen gyökeresen ellentétes nézőpontot képviselnek a keresztény világképű auktorok.
Az egyedüli objektív szemlélő csupán Plinius, aki tudományos igényű és részletes leírást igyekszik adni az egyes szerek alapanyagairól, ezek származási helyéről, elkészítéséről és alkalmazásáról. Nem foglal állást, leírásának nem célja a női cicoma ostorozása vagy saját nemének megrovása a túlzott igényességért.

A közvetlen és a közvetett forrásértékű irodalom áttekintése alapján a szépséges külső igényének megítélése meglehetősen szélsőséges. A legkiegyensúlyozottabb véleményt a fentebb említett helyen Seneca képviseli, aki szerint az is vétkes, aki túl sokat törődik magával, vagyis aki még a lábszáráról is eltávolítja a szőrszálakat és az is, aki keveset, vagyis még a hónalján sem végezteti el e műveletet.
Ugyanakkor, amikor a római társadalom erkölcsi hanyatlásának kérdéséről van szó, az elpuhultságot hozza fel bizonyítékként, és mintapéldaként említi a régi kor emberét, aki csak nyolcnaponta fürdött és tisztes katona, férfi, és munka szaga volt, vagy épp hosszasan kárhoztatja azon férfitársait, akik naphosszat a borbélynál ücsörögnek és gondjuk nem az állam gondja, hanem az, hogy gondosan vágott hajfürtjeik a megfelelő irányba kunkorodjanak. Ezen a helyen már nem csak a férfiak honpolgári aktivitása, hanem férfiassága is megkérdőjeleződik.

Martialistól viszont megtudjuk, hogy a szép jelző kiérdemléséhez elengedhetetlen az illatos, göndör fürtökbe sütött haj és a szőrtelen, sima kar is. Viszont élesen kritizál minden túlzást; egy másik helyen gúnyosan beszél egy ifjúról, aki hajának illatával betöltötte a Marcellus színházat vagy éppen a nőkről, akik túlságosan sok arcfestéket használnak és „saját” arcukat nem mutatják:
Ovidius jeleníti meg a legfinomabban megengedő és egyszerre kárhoztató hozzáállása kettősségét. Megengedő, hiszen hosszadalmas és minden részletre kiterjedő szépségápolási recepteket és tanácsokat nyújt fiatal lányoknak, de szembeállítja korának nőivel a régi korok „rubicunda” asszonyait, akik a tisztes munkától váltak pirospozsgássá, nem a szépítőszerektől, hogy aztán újra felmentse őket, tudván, hogy „nem illetlen, hogy ennyire tetszeni vágytok, mert hisz e században szépek a férfiak is”, amely megjegyzésével saját nemét is kárhoztatja.

Fontosabbnak tartja a szilárd jellemet, a szép külsőnél, amely az idő múlásával úgyis megkopik. A legtöbb forrás óva inti hölgyeket/férfiakat a túlzásoktól. Ovidius, egy már fentebb említett helyen írja, hogy hiába figyelmeztette kedvesét, hogy ne tegye ki olyan erős igénybevételnek szép haját, az nem hallgatott rá és haja kihullván parókát volt kénytelen hordani.
Bár az Ars Amatoriában hosszasan ecseteli férfitársainak szánt testápolási jó tanácsait, azok nem terjednek tovább az általános tisztaság és ápoltság követelményénél, a haj bodorítása és a lábszár szőrtelenítése visszatetsző. Plautus Astaphiumának megnyilvánulásából kitetszik, hogy micsoda túlzó mértéket öltött a testápolással kapcsolatos foglalatosság, ugyanakkor az ezzel összefüggő elvárások magassága is.

Vannak, akik felháborodásuknak adnak hangot a művi szépség ünneplése okán. Truculentus azért torkolja le hitvesét, ugyanezt az Astaphiumot, mert túl sok „pirosítót” használt, aki azzal védekezik, hogy nem pirosító az, csak elpirult. Truculentus szerint viszont lehetetlen elpirulnia, mert arcát rubrica, testét pedig creta fedi.
Propertius sajnálattal beszél arról, hogy mit sem ér korában a természetesség, a római nő a britanniait utánozza, halántékát kékkel árnyékolja, holott minden a maga természetességében a legszebb. Lehetőleg egy férfi ne lássa meg kedvesét szépítkezés közben, mert az nem nyújt túl megkapó látványt, csupán elégedjen meg az eredménnyel, így nem érheti csalódás.

Lukianos cseppet sem elnéző, rendíthetetlenül kárhoztatja a női nemet, amiért oly sok trükkel próbálja elrejteni csúnyaságát, lebecsüli haja természetes színét, elfecsérli idejét és férje vagyonát holmi cicomákra. Hasonlóképp Tertullianus sem az, ugyanakkor a keresztény írók között ő az, aki még objektívan képes véleményt alkotni a témában. Felemeli szavát az egyes szerek egészségkárosító hatása ellen, de a hajfestés ideológiájára is rávilágít: a római nő hajának szőkére festésével megtagadja hazáját, hiszen egy itáliai haja eredendően sötét színű. Egy megszívlelendő tanácsot is ad: minél inkább rejtegetni próbálják az öregedést, az annál inkább szembetűnőbbé válik.
Mindemellett érveléséből nem hiányozhat - egyházatya lévén - a keresztény szemlélet; felesleges a test felcicomázása, amely a bűnök forrása, ráadásul múlandó, a lélek a halhatatlan. Hasonlóan érvel Thascius Caecilius Cyprianus művében, a De Habitu Virginumban. A hajadonok Istent sértik meg azzal, ha szépítkeznek, egy nő ne testét cicomázza fel a földön, hanem a lelkét szépítse. A szépítkezés minden rossz szándék nélkül is bűn. Senkinek sincs joga megváltoztatni azt, amit az Úr megteremtett a saját képmására. Mindenképp meg kell jegyeznünk, hogy a római testápolás itt közreadott bemutatása időben és térben igen korlátozott forrásanyagra támaszkodik.

Írók, költők, filozófusok felhasználható munkái leginkább a Kr. e. 1 - Kr. u. 1 századot reprezentálják. Tudomásuk lehet ugyan a korábbi idők szokásairól, de nem első kézből, hiteles kortárs forrásból. Hasonlóan kevesebb ismeretünk van arról, hogy az első században rögzített és a korszakot jellemző szépség és testápolási szokások mennyiben változtak a császárság „aranykorának” elmúltával.

A 3. század vészterhes időszaka, majd a birodalom hanyatlása és a barbár betörések, amelyek minden bizonnyal szétzilálták a hagyományos kereskedelmi kapcsolatokat és megnehezítették vagy éppen lehetetlenné tették a kereskedelmet, hogyan érintették e területet? Hogyan változtak meg az elvárások az ápolt és szép külsővel kapcsolatban a császárság korai időszakához képest?
A római történelem utolsó századaiból fennmaradt források; száraz történetírások, epitomák, császáréletrajzok, hadtudományi értekezések és keresztény vitairatok nem szentelhettek akkora teret olyan csekélységeknek, mint az illaszerek vagy a szépségápolási szokások, vagy egy-egy eszme által átitatva elvesztették az objektivitásukat. Ezáltal a szépségideál, az ápolt külsőre vonatkozó elvárások változása a késő császárkorban írott források alapján nem rekonstruálható.
Használható forrásaink a 2. századdal kimerülnek, a keresztény írók műveiben már kiviláglik egy változóban levő szemlélet, amely minden hiábavaló külsőséget ostoroz, és amely a későbbi korokban nyilvánvalóan egyre dominánsabbá vált, ugyanakkor minden bizonnyal nem ölte ki az emberekből a szép külső igényét. A késő császárság szépségápolási szokásaira csak következtetni lehet. Nehéz elképzelni, hogy egy katonacsászár illatszerek sokaságától illatozva, bodorított fürtökkel jelenjen meg.
Azt tudjuk, hogy a szakállviselet Hadrianus császár után mindvégig divatban maradt, e korszakban pedig ”kapóra jött”, mint az önnön igényeit háttérbe szorító, országáért felelős katona-császár jelképe. Ugyanakkor a Diocletianus-kor során bevezetett keleti szertartásrendhez hasonló udvari szokásokban feltehetően szerepet kaphattak a drága, elegáns illatszerek. A császárnéknak és a magas társadalmi rétegekből származóknak pedig mindig is tartaniuk kellett magukat bizonyos elvárásokhoz.

A forrásanyag másik hiányossága, hogy szinte kizárólag Róma városára vagy Italiára vonatkozik. Martialis a római illatszer-kereskedőkről és az Itáliában használatos, keresett és az oda importált illatszerekről értekezik. Id. Plinius csak az unguentumok szállításának kiindulópontját adja meg, de a végpontját sosem. Nem tudjuk, hogy a kereskedelemnek milyen állomásai voltak, mely provinciából mely provinciába szállították őket és milyen városok között. Vajon Capua és Róma lehetett a kereskedelem központja? Vajon az egyes provinciákban mely városok voltak az illatszerek kereskedelmének kiindulópontjai?

A források korlátozottsága kiviláglik, akkor is, ha az Ovidiusnál olyan hosszan ecsetelt ápolt, igényes, divatos külsőre vonatkozó elvárásokra gondolunk. Ezek nyilvánvalóan a városi környezetben élő, magasabb társadalmi osztályok tagjaira vonatkoztak, így nem reprezentálják a birodalom teljes társadalmát.
A rendszeres szőrtelenítés és a makulátlan orca nyilvánvalóan nem volt elvárható egy kétkezi munkából élő vagy rabszolga státusú személytől, nem csak anyagi erőforrásainak korlátozottsága miatt, hanem annak indokolatlansága okán is. Ugyanígy nem tudunk a provinciákban élő esetleg más kulturális identitású személyek körében dívó szokásokról és elvárásokról.



Forrás: részletek Bózsa Anikó - A szépségápolás tárgyi emlékanyaga Pannonia Magyarországra eső részén c. Doktori Disszertációból