logo

V December AD

Saruk, szandálok, cipők, lábbelik.

A római bőrfeldolgozás igen fejlett volt, már a korai időktől nagyfokú specializáció és mívesség jellemezte. Számos technikai újítás, így a növényi cserzés elterjedése is valószínűleg a római hódításnak köszönhető.
Sajnos nagyon ritka, amikor egy római lábbeliről tudjuk, hogy egykor milyen színű lehetett, ugyanis a bőrtárgyak fennmaradását biztosító körülmények ritkán kedveznek a színek megőrződésének. Száraz, sivatagi környezetben elsősorban Egyiptomban fennmaradt bőrtárgyak azonban bizonyítják, hogy a római bőrfeldolgozó ipar számtalan színt – így a barna különböző árnyalatait, vöröset, bíbort, feketét, különböző sárgákat és fehéreket, aranyozottat – tudott előállítani.

Az antik szerzők gyakran tesznek említést a fekete bőrből készített tárgyakról, így a különböző lábbelikről, illetve a festésükhöz használt keverékről, az atramentum sutoriumról is, melynek használata valószínűleg meglehetősen gyakori volt.
Az ókori lábbelik jellemző sajátja, hogy nincs sarkuk, a testmagasság növelését a talpat alkotó bőrrétegek nagyobb számával lehetett elérni. Ezt kétféle módon tették: a rétegeket vagy összevarrták, vagy kúpos fejű vasszegecsekkel rögzítették egymáshoz. Természetesen a kétféle megoldás együttes alkalmazása is gyakran előfordul.

Rómában, illetve az ízlés és divat tekintetében meghatározó szerepet betöltő egyéb nagyvárosokban sok, a tartományokban teljesen természetesnek vett és igen elterjedt szokásra megvetéssel tekintettek. Így például a csípős nyelvű irodalmárok gyakorta állították pellengérre azokat az általuk bugrisnak, faragatlannak tartott személyeket, akik szegecselt talpú lábbelit viseltek, miközben a régészeti leletanyag bizonysága szerint a nyugati provinciákban dolgozó cipészek a nők és férfiak, de sokszor még a gyerekek lábbelijének talpát is kiverték az idő előtti elkopástól védő vasszegecsekkel.

A birodalom keleti területein azonban más a helyzet, kevesebb a szegecselt talpú lábbeli. Nem tudni pontosan, mi ennek az oka, egyedül a zsidó népesség körében találkozunk egyértelmű szabályozással: sabbath idején tilos olyan lábbeliben járni, amely szegecselt. Mivel a legtöbb ember csupán egy pár szandált mondhatott magáénak, amelyet hét közben és ünnepnapokon egyaránt viselt, feltehető, hogy egyetlen saruja talpának szegecselését kerülte.

A britanniai Vindolandában talált régészeti leletek számos érdekességgel szolgálnak az egykor itt élt emberek életére, így öltözködésére vonatkozóan is Az írótáblákról ismert személyek némelyikének előkerült lábbelijeit ugyanis azonosítani lehet, így például Flavius Cerialis egykori táborparancsnok feleségének, Lepidinának finom, kecsesen ívelt talpú téli és nyári, utcai és otthon viselt lábbelijeit. Ezeket valószínűleg a divat tekintetében vezető szerepet betöltő Itáliában vásárolta és hozta magával a család e távoli garnizonba.
Lábbelijei között találunk egy finom mívű, parafa talpbélésű házi papucsot is, amely a típus eddig ismert legkorábbi példányát jelenti ez a provinciákban élő nők körében csak a 2. század vége felé kezd elterjedni és használata a 3. század elejétől válik széles körűvé. Érdekes, hogy ekkor már helyi faanyagokból is készítik a talpbetéteket, Egyiptomban pedig papirusznádat használnak erre a célra.

A szandálviselés szokása nyilvánvalóan a mediterrán térségből érkező hatásra terjedt el az Italiától északra eső provinciákban. Az itt előkerült szegecselt talpú példányok nem sok kétséget hagynak afelől, hogy egykori tulajdonosaik nem otthonaikban, hanem az utcán viselték őket.

romaikor_kep



A római lábbeli-divat változása – csakúgy mint napjainkban – a cipők, saruk talpformájának módosulásában jelentkezett leginkább. A császárkor első két évszázadában a fennmaradt szandálok esetében nem lehet kizárólag férfiakra (egy településen előforduló nagyobb méretek), illetve nőkre és gyerekekre (kisebb méretek) jellemző típusokat elkülöníteni. Ez a helyzet azonban legkésőbb a 2. század végével megváltozik.

A nők sarujainak talpa továbbra is keskeny, elegánsan ívelt formájú, míg a férfiakhoz és valószínűleg a fiúgyermekekhez is társítható darabokra az idő előrehaladtával egyre inkább a kiszélesedő elülső rész jellemző, amely akár a 15 centimétert is elérheti. Az így kialakult talp nagyjából egy háromszöghöz hasonlítható, amelynek két szára a talp két oldalát, a harmadik oldal pedig az elejét jelenti. Ezeket az ujjközi saruhoz tartozó talpakat gyakran díszítették, sokszor aranyozott vonalakkal, de egy 4. századi hispaniai falfestményen az ábrázolt alak bal szandáljának talpát nagyméretű, aranyba foglalt zöld drágakő is díszíti.

Sarukon, szandálokon kívül természetesen igen változatos formájú zárt lábbeliket is viseltek a rómaiak. Például egy Szalacskán előkerült, bronzból készült, láb alakú edénykén ábrázolt magas szárú lábbelihez hasonlókat láthatunk germániai római sírkövek részletező ábrázolásain is: ezt a rüsztön nyitott, fűzős cipőt zokniba bújtatott lábon hosszú ujjas tunicához és kapucnis köpenyhez is viselte a tartományokban élő lakosság.

Hasonló, csak díszítésükben különböző lábbelik kerültek elő egy, a Németországi Welzheimben feltárt gerendabélésű kút betöltéséből is: a fa dendrokronológiai vizsgálata és a kútból származó leletek egyértelművé teszik, hogy a hulladékkal való feltöltődés nem fokozatos volt, hanem egyszeri alkalommal történt Kr. u. 200 körül.

A 160-as években kialakuló keskeny, elegáns csúcsban végződő ívelt talpforma és a hozzá tartozó, hegyes orrú cipő-felsőrész orrvédő sapkával, amely a szalacskai lábbeli sajátja is, a Kr. u. 3. századra még a városi központoktól távolabb eső területeken is széles körben elterjedt és kiszorította a korábbi formákat.

A provinciákban élők egyáltalán nem idegenkedtek a különböző, bakancsban, cipőben, vagy esetenként saruhoz hordott lábmelegítők viselésétől sem, amint arról egyrészt az ábrázolások, másrészt a fennmaradt leletek tanúskodnak. Ismerünk szövetből varrt zoknikat, nemezelt béléseket és hurkolt technikával kötött lábmelegítőket is.
A legegyszerűbb típust azok a katonai lelőhelyekről ismert keskeny gyapjúpántok képviselik, amelyekkel valószínűleg pólyaszerűen tekerték körbe a lábat, így óvva azt a lábbeli és a fagy okozta sérülésektől.

romaikor_kep



Egy matres-de-veyre-i (Franciaország) sírban talált nagyon egyszerű lábmelegítőt két textildarabból varrtak össze: a sípcsontot egy 55 centiméter hosszú téglalap védte, amelynek felső, kirojtozott és visszahajtható szegélyébe egy rögzítő zsinórt fűztek. A téglalap alsó szegélyéhez, a bokánál egy megközelítőleg 20 centiméter hosszú szövetdarabot varrtak: ez melegítette egykori viselőjének a lábfejét.
A lelet kapcsán pár éve felvetődött a kérdés, vajon a sírban eltemetett fiatal nő lehetett-e ennek a lábvédőnek az eredeti tulajdonosa – ezek ugyanis az ő lábára túlságosan hosszúak voltak, másrészt a szövetbe három betűt hímeztek, amelyek egyes értelmezők szerint egy fiútestvér vagy esetleg férj trianominájára utalnak.

A noviomagusi (Neumagen, Németország) Avitus-síremlék domborművein ábrázolt hölgy lábán ujjközi saruja alatt kétujjas gyapjú zoknit visel. Hasonló kétujjas példányokat római kori egyiptomi temetkezésekből, telepekről, Dura-Europosból és egy, a Metropolitan Museumban őrzött múmia lepel ábrázolásáról is ismerünk. Ezek a gyapjú zoknik egy ma már kevéssé ismert hurkolt technikával készültek, amelyet gyakran kopt kötésnek is neveznek; ez nagyobb méretű, csont vagy fém varrótű segítségével készült.



P. Szeoke Judit


Pásztókai-Szeoke Judit (1975) régész, a Somogy Megyei Múzeumok Igazgatóságának munkatársa. Kutatási területe a római provinciák régészete és a római viselet.