logo

VII December AD

Úti öltözködés

Előrebocsátjuk: mai értelemben vett úti ruhát a rómaiak nem ismertek. Öltözködésüket meghatározta, hogy milyen időszakban, milyen éghajlatú vidékre akartak utazni. Nem meglepő, hogy e téren is megmutatkozott a gazdag és szegény ember közötti különbség.
A gazdag, tehát tekintélyes ember annyi és olyan ruhadarabot csomagoltatott be, amennyit szükségesnek tartott, hiszen kocsiján vagy az őt követő málhás kocsiban poggyászát magával vihette, rendszerint néhány rabszolga gondjára bízva. A szegény ember viszont ügyelt arra, hogy poggyásza ne legyen nehéz, hiszen számolnia kellett azzal, hogy esetleg magának kell cipelnie.

Minthogy sem a férfiúi, sem a női öltözéknek nem volt zsebe, az övre vagy a nyakra akasztott erszényben (crumena) vitték magukkal a pénzt vagy egyéb értéktárgyakat. Az asszonyok ilyen kis tasakba tették ékszereiket, ha útra indultak, s utazás közben nem is vették elő, nehogy értéktárgyaikra felhívják a figyelmet.

Az előkelő, gazdag római hölgy utazásra nemcsak számos ruháját, cipőit, ékszereit, pénzét és testápolási eszközeinek egész garmadáját vitte magával, hanem szolgálóit is, akik saját öltözetüket is becsomagolták. Így érthető, hogy egy rangbéli asszony egész sor kocsival utazott, külön járművek egész sora szállította a személyzetet és a sok bőröndöt. Ennek ellenére az előkelő asszonyok között is alig akadt olyan, aki utánozhatta volna a császár hitvesének úti felkészülését.

Nero feleségéről, Poppaea Sabináról az a kissé felnagyítottnak látszó hír járta, hogy a kocsiját húzó öszvérek vagy lovak lábára aranyból készült papucsokat tétetett és szerszámuk is aranyozott volt.
Ötszáz vemhes szamárkanca követte a császárné menetét, hogy naponta tejükben fürödhessék. A fényűzésben persze Nero sem maradt el. Suetonius feljegyzése szerint (ha fenntartással közli is): Nero soha nem utazott ezernél kevesebb tarrucával, öszvéreinek patáját ezüst papucs védte, s a kocsisok, a csatlósok, kengyelfutók gazdagon díszített öltözetben követték urukat, a császárt. Az efféle, minden bizonnyal végletes eseteket az ókorban szívesen mesélték, elhitték, mert ellenőrizni úgysem lehetett, és ki kételkedett volna?

Ha a császár utazott, útjára rendszerint elkísérte több tanácsosa, senatorok és magas rangú tisztviselők, és ez azt jelentette, hogy végtelen kocsi oszlop haladt az úton. A szemben jövő fogatok hajtói bosszankodtak, mert gyakran meg kellett állítani a lovaikat, félre kellett térni az útról, hogy a császári menet akadálytalanul haladhasson tovább. A magas rangú tisztviselő is nagy poggyásszal utazott.

Egy Theophanes nevű előkelő egyiptomi görög hivatalnok i. sz. 317-323 között Egyiptomból a syriai Antiochiába utazott. Valóságos kis háztartást vitt magával útjára, nem is beszélve ruhatáráról!
Könnyű, rendes és ujjas tunicát, könnyű és nehezebb gallért, többféle köpenyt, olyat is, amelynek csuklyája volt, ezenkívül nemezpapucsot és erős szandált csomagoltatott be, minden említett ruhadarabból többet is, s nem hiányoztak a lovaglónadrágok sem.
Vitt magával főző alkalmatosságokat, edényeket, evőeszközöket, asztalkendőket, többféle olajmécsest, lámpásokat, fürdéshez és fehérneműmosáshoz tisztítószereket (a szappant az ókorban nem ismerték), egész sereg fürdőlepedőt, kéztörlőket, fürdőköpenyt, illatszereket. Arról is gondoskodott, hogy éjjeli pihenője kellemes legyen.

Ha a napnyugta szabad ég alatt, valamely várostól távol érte, akkor sátrában töltötte az éjszakát. Ezért sátrakat, szőnyegeket, matracokat, párnákat, lepedőket, gyapjútakarókat is szállított magával. Ha viszont olyan városba ért, ahol vendégbarátjánál szállt meg, akkor az ő számára kellett ajándékokat vinnie. Világos, hogy ezt a rengeteg holmit körülményes volt kocsikon szállítani. Hajón pedig nem lehetett eljutni mindenhová.

Hát még ha egy császári helytartó utazott provinciájába, feleségével együtt! A köztársaság korában a proconsulokat, propraetorokat hitvesük nem kísérte el a tartományokba, hiszen legtöbb esetben csak egy esztendőt töltöttek ott, és a gyakori háborúk miatt a helytartó amúgy is a hadsereg mellett tartózkodván, az asszonyok jelenléte nem volt kívánatos.

A császárkorban megváltozott a helyzet. A császári helytartó hosszabb ideig, esetleg évekig maradt állomáshelyén, s felesége gondoskodott arról, hogy a helytartói palotában rangjuknak megfelelő fényűzést fejtsenek ki. Ha az ott élő rómaiakat vagy a helybeli előkelőségeket fogadja a helytartó, a fényűzésből is érzékeljék Róma és a császár kimagasló helyzetét.

A kispénzű embernek nem voltak ilyen gondjai. Összecsomagolta az utazáshoz szükséges holmiját, majd poggyászával kiballagott (ha volt rabszolgája, az vitte a bőröndöt) a Város kapuja elé, s ott egy bérkocsissal megalkudva, egy cisiumra szállt fel. Azzal azután útnak indult. (Iuven. Sat, III, 11-12.)


Forrás:
Ürögdi György: Hogyan utaztak a régi Rómaiak
Panorama 1979