logo

I December AD

Ruházkodás

A császárkor elegáns római polgára elégedetten szemlélte a fodrász tükrében ápolt haját, jóleső érzéssel simította meg finom szövetből készült öltönyét és lenézően, önkéntelenül is lebiggyesztette ajkát, ha ősei egyszerű ruházatára, torzonborz szakállára gondolt.
A régi római testét - ha a napsütésben földjén dolgozott - csupán bőr-ágyékkötő (subligar) fedte, és ezt a ruhadarabot jó ideig megtartották, sőt a köztársasági kor végén még akadtak olyan hagyománytisztelő családok, mint a patriciusi származású Cornelius Cethegusok, vagy a maradi magatartásukkal az új, a károsnak vélt korszellem ellen tüntető emberek, mint az uticai Cato, akik togájuk alatt mást, mint subligart nem viseltek. (Később már csak a sportolók viseltek ágyékkötőt, egyébként teljesen kiment a divatból.)

A tunica nagyon korán elterjedt és mindvégig hordták, csupán anyagának minősége és színe változott a divat íratlan parancsainak megfelelően, szabása azonban csaknem állandó volt. A tunica kényelmes, ujj- és nyaknélküli ruhadarab, az egyformán szabott hát- és mellrészt oldalt és a vállon varrták össze (kissé hasonlított a mi ingeinkhez), a fej részére nyílást hagytak, úgyhogy bele kellett bújni, a fejen át a testre húzni.

A tunicát a derékon övvel kötötték át olyképpen, hogy elöl a térdet elfedje, hátul viszont a térdhajlásig érjen. (A fiatal Caesar azzal próbált divatot csinálni, hogy tunicáját lazán kötötte át övével s ezáltal a ruha jóval a térd alá ért, amit Sulla felette rosszalt). A tunica színe általában - mint a régi római ruhadaraboké - fehér volt, csupán a senatorok viselték a nyaktól lefelé húzódó széles bíborsávot (latus clavus), a lovagok pedig két párhuzamos keskeny bíborsávot (angustus clavus) ruhájukon.

Később divatba jött az ujjas tunica, hiába háborogtak ellene előkelő és tekintélyes államférfiak, mint P. Scipio Aemilianus vagy Cicero, akik az elpuhultság egyik jelét látták benne, de hiába! A divat a politikusoknál is nagyobb úr, és a könyökig érő ujj ellen nem lehetett tovább küzdeni, hamar mindenütt elterjedt, sőt a későbbi időkben csuklóig érő ujjas tunicát is viseltek.

romaikor_kep



A tunicát rendszerint gyapjúból készítették, később vászon tunicát is hordtak, s minthogy a legtöbben csak egy szál tunicát viseltek, hamarosan szokássá vált, hogy a fázósabbak még egy tunicát vettek a felső tunica alá. Olyan fázós ember, mint Augustus mindjárt négy tunicában járt.

A munkások, kereskedők munkaruhája a tunica volt, érthetően sötétebb színű anyagból készítették, általában barna színben, hogy ne szennyeződjék be hamar (tunica pulla). A katonák is tunicát viseltek, akárcsak a polgári személyek, csupán rövidebben hordták, hogy menetelés közben ne akadályozza őket. Egyszóval a tunica volt az általános viselet, amelyet minden római férfi (és nő) egyaránt szívesen hordott.

Nem így volt ez a togával, a római polgár ünnepélyes felsőruhájával. A római ember szemében a toga nemcsak egyszerű ruhadarab volt, annál több, a rómaiság külső jelképe, a szabad polgár öltözete.

A togát csakis római polgár viselhette, aki togában járhatott, azt megvédte a római polgár joga, ahhoz lictor nem nyúlhatott, nem fenyíthette meg, halálbüntetése ellen a népgyűléshez, illetve a császárhoz fellebbezhetett, nem büntethették a megszégyenítő kereszt halállal - a togás rómait már öltözete is megkülönböztette az idegentől, a külfölditől, a rabszolgától!

Maga a toga viselete is önkéntelenül bizonyos méltóságos magatartásra (gravitas) késztette a polgárt, hiszen sem könnyű, sem kényelmes ruhadarabnak nem nevezhető, az ember mozgását feszélyezte. A toga fehér gyapjúanyagból készült, ellipszis alakúra szabták és rendszerint olyan hosszúra méretezték, hogy a férfi testét teljesen beburkolja, az anyag szép redőzetben omoljék végig.

A kissé merev anyagból való toga felöltése nem jelentett egyszerű feladatot, aki csak tehette segítséget vett igénybe, hogy a hagyománynak és divatnak megfelelően öltse magára. (Az amúgy sem valami deli termetű Horatiusnak rendszerint nem sikerült a togát kellő eleganciával felvennie, amit szelíd öngúnnyal ő maga írt meg).

Jellemző történetet mondott el Titus Livius : midőn Róma helyzete - egy alkalommal - súlyosra fordult, a. senatus L. Quinctius Cincinnatust i. e. 45 8-ban dictatorrá választotta. Cincinnatus a Tiberis túlsó partján levő négy holdját szántotta, amikor megérkezett a senatus hírnöke, hogy hírül adja megválasztását es egyben bejelentse a küldöttség érkezését. Cincinnatus felesége kihozta a házból a togát, segített_ azt férjére adni es így a dictator togában, a római férfiúhoz méltó öltözetben, büszke testtartással fogadta a köztársaság senatorait!

A római férfi hivatalos ügyeit csakis togába öltözve intézhette, a magist ratusnak is, az ügyfélnek is togában kellett a hivatalos helyiségben megjelennie. A senator természetesen togát viselt a Curiában, de a cliens is köteles volt togába öltözve patronusa reggeli salutatióján megjelenni.

romaikor_kep



Togában kellett járni színházba, amphitheatrumba, circusba, vagyis mindenhova, ahol az ünnepélyességnek valamilyen látszata azt megkövetelte. A szónok togában lépett fel a szószékre és ez nem kis gondot okozott viselőjének, hiszen a hagyományosan felöltött toga akadályozta a taglejtéseket és így akaratlanul meggátolta a széles gesztusokat, a heves kitöréseket.

A köztársaság utolsó évtizedeinek egyik legnevesebb szónoka, Q. Hortensius Hortalus kényesen vigyázott öltözetére, otthon tükör előtt próbált, togába öltözve ellenőrizte taglejtéseit, mozgását, gondosan elrendeztette testén az elegáns vonalú redőket, és csak így indult el hazulról. Az utcán roppantul vigyázott, hogy valaki hozzá ne érjen, és togája elrendezését meg ne bolygassa, mindenkor ügyelt kifogástalan megjelenésére De ezt szinte meg is követelték.

Akár államférfi, akár ügyvéd szólott a néphez, a tömeg, a togas nép (plebs togata) szeme rajta volt és elvárták, hogy ünnepélyes szerepéhez méltóan jelenjék meg. M. Fabius Quintilianus (i. sz. 35-95), az Institutio oratoria („Szónoklattan”) című nagy művében szükségesnek tartotta, hogy a szónok külső megjelenéséről is írjon:

„Valami különleges külső ruházata nincs ugyan a szónoknak, de mégis jobban szemmel tartják. Azért, mint minden jobb családból való ember legyen szépen, tisztán és férfiasan öltözve. Mert nemcsak togáját, hanem lábbelijét és hajviseletét, akár túlságosan gondozza, akár elhanyagolja, egyaránt megszólják.
Ami a felsőruházatát illeti, van abban valami, ami idővel megváltozott. A régiek ugyanis egyáltalában nem szedték elől redőkbe, majd később is csak kevés ráncolást csináltak. Ennek következtében eleinte taglejtéseik is mások voltak, minthogy karjukat, miként a görögöknél ruha takarta. Mi azonban a mai divatról beszélünk. Akinek nincs joga széles sávú tunicát viselni, úgy övezze fel azt, hogy szegélye kissé térden alul, hátul pedig térdhajlásig érjen ... Hogy a bíborsáv egyenesen haladjon lefelé, nem kell hozzá valami nagy fejtörés, e tekintetben néha hanyagság tapasztalható.
Azoknál, akik széles sávos tunicát viselnek, az a szabály, hogy kissé hosszabb legyen, mint az övvel megszorított alsó tunica. Maga a toga legyen kerekded formájú, jó szabású, mert másképpen sok tekintetben szabálytalan lenne. Az eleje helyes ha az alsó lábszár közepéig ér, a hátulja olyan arányban rövidebb, mint az övvel megkötött alsó tunica. A toga redőzete akkor a legszebb, ha valamivel annak alsó szegélye felett végződik, ennél lejjebb sohasem szabad terjednie.
Az a ránc, amely a jobb hónaljtól, mint valami öv rézsút a bal válláig húzódik, ne legyen se feszes, se lazán leomló. A togának az a része, amelyet legutoljára vetünk át a bal vállon, valamivel lejjebb érjen, mert így jobban megfekszik és jobban tartja a többit.
A tunicának fel kell tűrni egy részét, hogy előadás közben előre ne csússzék a kar felső részére; a redőzetnek a végét aztán át kell vetni a vállon és igen jól illik, ha hátra vetjük és csüngni hagyjuk. A vállat és az egész nyakat beburkolni nem célszerű, mert a toga szűk lesz s az alak méltóságos megjelenését, amelyet a széles mell kölcsönöz annak, lerontja. A bal kart csak annyira szabad emelni, hogy könyöknél körülbelül derékszöget alkosson. A togának széle kétrétben egyenletesen simuljon reá.”

Valóban nem lehetett egyszerű, szépen és jól öltözni, ha csupán egy ruhadarab felöltésére ennyi gondot kellett fordítani. Az is természetes, hogy a togának fehérnek kellett lennie, ezért gyakran megjárta a fullonicát, a kallós-műhelyt, ahol gondosan tisztították. Otthon nem vasalták, hanem a szükséges redőket hosszú prések alkalmazásával érték el.

Nem meglepő, hogy ez a kényes ruhadarab nem volt hosszú életű és hamar elnyűtték, kiment a formájából; a szegény polgár nem mindig tudott újabb togát vásárolni es ezért kénytelen volt elvásott, agyontisztított felső ruháját viselni. Aki csak tehette, kímélte togáját, otthonában senki sem viselte, sőt a császárság idejében már az utcán sem nagyon hordták.
Suetonius megírta, hogy Augustus - a régi idők s szokások szószólójaként - mint háborodott fel, midőn egy népgyűlésen a tömeg sötét tunicába öltözve jelent meg, s Vergiliust idézve felkiáltott: „Hát ez az a togas nemzet, amely a világnak és népeinek ura?!”

A fehér togán semmilyen dísz nem volt, csak a gyermekek és a magistratusok, valamint a papok viseltek eme ruhadarabjukon széles bíborszegélyt (toga praetexta); ha a fiúgyermek nagykorú lett, felvehette a tiszta fehér férfitogát (toga pura, toga virilis).

romaikor_kep



Midőn valamilyen tisztségre pályázott a római, választói előtt ugyancsak fehér togában jelent meg (toga candida, innen a candidatus, a jelölt elnevezés), amennyiben valakit vád alá helyeztek, a gyász jeleként sötét togát öltött magára (toga sordida). A triumphator hímzett togát viselt (toga pieta). Mivel a toga hovatovább csak egyes alkalmakra szánt ruhadarabnak minősült, a tunica volt a legelterjedtebb, legszükségesebb öltöny, amelyre esőben, hűvös időben köpenyt vetettek.

A legkedveltebb köpeny a lacerna volt, eredetileg a katonák viselték, a császárkorban már a polgárság, a városi lakosság viselete lett.

A szegények durvább szövetből készült, nyersszínű, festetlen lacernát hordtak, aki azonban adott valamit magára és az öltözetére, finom kelméjű, divatos színű köpenyt viselt.

Rossz időben körgallért, a paenulát vették fel, a fej részére, a köpeny tetején nyílás volt s a fejen át húzták magukra, esőben a csuklyát fejükre húzták.

A paenulát bőrből is, vastag nemezből (lódenszerű szövetből) is készítették, és leginkább utazásra öltötték magukra. A katonaságtól is más köpenyt is átvettek, a rövid sagumot és a hosszú földig érő caracallát, amelyet különösen M. Aurelius Antoninus császár, Septimius Severus fia viselt állandóan, és ezért a nép a Caracalla nevet adta neki.

Elegáns férfiak a vacsorára külön öltönyt viseltek, a könnyű, finom, színes anyagból varrt synthesist, de ez nem maradt valami sokáig divatban.

Sohasem terjedt el a rómaiaknál a nadrág (bracae, innen származik a bricsesz,. breeches angol szó, amelyet nálunk is használnak), az északi tartományokban a fázósabb emberek kénytelenek voltak felvenni ezt a kelta eredetű ruhadarabot. (A mai Provence-t, az ókori Gallia Narbonensist nadrágos népéről Gallia bracatának is nevezték szemben a hosszú hajat kedvelő északabbra fekvő gallusok hazájával, amelyet a „sörényes Galliának”, Gallia comatának hívtak.) A harisnyát sem ismerték, ellenben öreg, beteges emberek néha csavaros lábszárvédőt viseltek, különben csak katonák és vadászok öltötték fel.

A római férfi otthonában szandálban jár (sandalia, soleae), ilyenben az utcára menni a legnagyobb illetlenségnek számított. A szandál voltaképpen egyszerű bőrtalp volt, amelyet vékony bőrszalagok, szíjak kötöttek a lábujjak között átvezetve a bokához.

Ugyancsak házicipőnek, papucsnak felelt meg a socus, amelyet a római ember ágyából kikelve - mindjárt a lábára húzott. (Ne feledjük el, hogy a római lakásokban mindenütt kőpadló volt s aki nem szokott hozzá, mezítláb könnyen meghűlhetett.)

A tulajdonképpeni cipő, a calceus volt a római ember utcai lábbeli viselete. A patriciusok egyik előjogának számított, hogy vörös bőrből készített magas szárú calceust viseltek, amelyet elefántcsont félholdacska (lunula) díszített, ugyanilyen szabású, de fekete cipőt csak a senatorok hordhattak.

Az egyszerűbb, olcsóbb cipő (pero) nyersbőrből készült. A katonák szeges bakancsát caligának nevezték és mivel a Germániában állomásozó hadsereg főparancsnokának, Germanicusnak a kisfia, Gaius ilyesféle bakancskában járt-kelt a táborban, a katonák caligulának nevezték el, s ezen a néven vonult be a történelembe, nem nagy dicsőségére Rómának!

Kalapot Rómában nemigen viseltek, az érzékenyebb emberek a tűző napsütés ellen széles karimájú föveget, a petasust nyomták a fejükbe, sokan, főleg munkások, napszámosok nemez süveget, pilleust viseltek, s ez a sapka a szabadságot jelképezte, mivel a felszabadítás alkalmával a gazda rabszolgája fejére pilleust helyezett.

A római nagyvárosi ember szeretett mindig jól öltözötten megjelenni, hiszen a rómaiak is, mint azóta is szokás, a külsőből ítélték meg embertársukat. Már Cicero arra figyelmeztette polgártársait, hogy „néha a szennyes ruha is bölcsességet takar”, Quintilianus pedig helyesen megjegyezte, hogy „rossz ruhából nem lehet feltétlenül közönséges szellemre következtetni”, de ezek az okos mondások a külsőségekre adó, felületes emberekre aligha hatottak.

A római nők ruházata meglepő módon sokban megegyezett a férfiak öltözetével, a legnagyobb eltérést csak a kelmék minősége, anyaga s színe jelentette. A nők is viseltek subligart, ismerték a melltartót, a mamillarét, a subligar és a mamillare volt a nők fürdőruhája. A nők is viseltek tunicát, többet is egyszerre, az alsó az inget pótolta.

romaikor_kep



A régi időkben még a nők is, akárcsak a férfiak, togában jártak, de később a női felsőruha a stola lett, hosszú, bokáig érő köntös, amelyet a derékban övvel kötöttek át. (Az örömlányokat toga viselésére kötelezték, tehát a mi a férfiak számára díszt adott, a nőknél a tisztességtelen életmódot jelentette.)

Ha a nő az utcára lepett, bő ráncú, színes köpenyt, a pallát vetette a vállára, lábán könnyű sarut vagy finom bőrből készült cipőt hordott.

A női öltözködés elég egyszerűnek mondható, nem ismertek minden alkalomra való, különleges viseletet, a fényűzés, a divat, a tetszeni vágyás más utakat keresett magának. A prémeket, a bundákat, nem ismerték a rómaiak, ha beköszöntött a hideg idő, a nők a férfiakhoz hasonlóan gyapjúszövetből készült felsőruhát vettek fel. Az i. sz. I. század végén megjelent Rómában a könnyű indiai gyapotkelme, majd pedig a kínai selyem.

Igen divatos volt a selyemszerű, pókháló finomságú ruhaanyag, amely a szép római nők alakjának finom vonalait alig rejtette el a kíváncsi férfiszem elől. A szemnek kellemes, finom színekkel festették a női ruhaanyagokat, a jó ízlésű nő hajának, arcának színéhez hangolta öltözetét, és az utcán a férfiak egyhangúbb viselete mellett a női ruhák üde színfoltokként hatottak. Különösen az égszínkék, az ibolyaszínű ruhákat tartották elegánsnak, de a fehér sohasem ment ki a divatból.

Az elegáns nő ékszert is viselt, hajában diadémot, nyakában láncot, kösöntyűt, ujjain gyűrűket, ruháját díszes csattal fogta össze, még a bokáján is viselt karikát. A gazdag asszonyok egész vagyonokat érő ékszereket hordtak magukon, különösen a fülbevalókra költöttek sokat, gyémántok, gyöngyök és a különféle drágakövek rengetegbe kerültek.
Lollia Paulina, Caligula későbbi felesége negyvenmillió sestertius értékű ékszert viselt, és ezen senki sem ütközött meg, senki sem tartotta ízléstelennek. Nemcsak a gazdag és előkelő hölgyek, majdnem minden nő szívesen viselt ékszert, egy-egy csinos karkötőt, vésett köves gyűrűt, arannyal díszített nyakláncot.

A ruhakapcsok (fibula) is gyakran egyéni ízlésről tanúskodnak, ha a fibula alakjában nincs is nagy eltérés, de a kivitelben észrevehetjük a különbséget, a zománc, aranyozás és egyéb díszítés koronként, divatonként változott. Sok nőnek a fibula volt egyetlen ruhadísze, talán csak egyetlen ékszere. A fibula, a ruhacsat jelentőségét az magyarázza, hogy az ókorban nem ismerték a gombokat, ha egy ruhadarabot meg kellett erősíteni, akkor kapcsokat alkalmaztak.


Forrás:
Ürögdi György: A Régi Róma
Gondolat kiadó, 1963