logo

XVIII September AD

A római vallás alapvonásai

E helyütt nem tárgyalhatjuk a római vallás történetét összefüggően, hanem csak azokat a mozzanatokat emeljük ki, amelyek az Újszövetség kora és a keresztyénség története szempontjából jelentősek. A római vallás eredetileg olyan letelepedett parasztok vallása, akiknek gondolkodása és gondja az ember, a ház, az udvar, a háziállatok és a szántóföld körül mozog. A vallásos gondolkodást ezért a földműves élete határozza meg. Hiányzik belőle az emberi életet és történetet, valamint a világmindenséget átfogó szemlélet, mely a görög vallásra olyan jellemző. Az istenség hatékony, titokzatos hatalom (numen), amelynek nincs vagy jóformán nincs személyes vonása. Az istenséghez való viszonyt pedig lényegileg a hasznosság szempontja járja át.

Mindezt már a religio szó is tükrözted, mely - mint a religere „valamit megfigyelni", „valamire figyelni" ige származéka - az istenek akaratának, utasításának figyelésére, megfigyelésére utal. Ezért a homo religiosus az istenek akaratára figyelő ember, ellentéte pedig a homo negligens, az, aki nem törődik az istenek akaratával. A religio ugyanakkor az istenségekhez való kötöttséget is jelenti.

A római vallásos gondolkodás alapjellege éppen ez: az ember érzi az istenségtől való függését és ezért gondosan ügyel arra, hogy megtegye, amit az istenség tőle követel. Az istenség akaratát és utasítását azonban a római ember nem az erkölcsiségben, hanem a kultuszban ismeri fel. Ezért a római vallás - és vele az istenséghez való viszony - vallásos szertartásokból, az isteneknek bemutatott áldozatokból és egyéb szertartások hibamentes, pontos elvégzéséből áll. Az istenségekhez való viszony alapjában jogviszonnyá válik.
Az állam, ill. az egyén a vallásos viszonyban kötelezi magát arra, hogy előírt, „jogérvényes" formában teljesít az istenség iránt bizonyos kötelezettségeket. Ennek fejében természetszerűleg elvárja, hogy az istenség is jóindulatú magatartással és kegyelmes gondoskodással válaszoljon az embernek. Az isteni kegyelem egyfelől abban nyilatkozik meg, hogy az istenség elárasztja tisztelőit mindenféle, elsősorban materiális javakkal, megsegíti az államot politikai célkitűzéseiben, hadviselésében, stb., másfelől pedig abban, hogy távol tart minden csapást, ellenséget, annak hatalmát megtöri, stb. Joggal lehet azt mondani, hogy az egész római kegyességet átitatja a do, ut des (adok, hogy te is adj!) gondolkodásmódja, és hogy a vallásos alapmagatartás a „cselekedetekből való megigazulás" képzetében jelentkezik. A vallásos szertartások alapértelme, hogy biztosítsa az ember számára a pax deorum-ot, az istenekkel való békés viszonyt.



Forrás: Kovács Károly - Hellénizmus, Róma, Zsidóság