logo

XV December AD

Róma északi hódításainak történelmi jelentősége

Nagyobb történelmi távlatból tekintve úgy tűnik, hogy Róma kétes kimenetelű vállalkozásba kezdett, amikor mediterrán hatalmi bázisáról kiindulva az Alpoktól északra elterülő európai területek meghódítására tört. Azzal, hogy a Rajna és a Duna vonaláig terjesztette ki fennhatóságát, nehéz katonai kötelezettségek sorát vállalta magára, mert hatalmas szárazföldi térségeket kellett folyamatosan védelmeznie.
A római állam területi súlypontja szempontjából a döntő változást Julius Caesar galliai hadjáratai jelentették. Gallia elfoglalásával Róma először vált nagy kiterjedésű szárazföldi területek birtokosává az európai kontinensen. A jeles ókortörténész Theodor Mommsen gondolatát idézve Caesar galliai hadjáratával vált lehetségessé, „hogy van híd, amely összeköti a Hellas és Róma elmúlt dicsőségét a modern történelem merészebb alkotásaival, hogy Nyugat-Európa római és hogy germán Európa klasszikus, hogy Themistokles és Scipio nevének egészen más csengése van számunkra, mint Asokáénak és Salmanassárénak.„

Nyugat-Európa meghódításával Róma történelmi küldetése nem korlátozódott a romanizáció anyagi vívmányainak az elterjesztésére. A rómaiak az európai szellemi kultúra alapjául szolgáló klasszikus irodalmi és filozófiai örökséget is közvetítették, illetve az európai kultúra sajátjává tették. Hasonlóan fontos tény, hogy az első századokban a kereszténység terjedése is birodalmi keretek között ment végbe. Az egykori római provinciák és a barbárok által lakott területek társadalmi-kulturális sajátosságai még az ezredforduló keresztény Európájában is sokban különböztek egymástól.
A római hódítás az európai nyelvek fejlődésére is nagy hatást gyakorolt. A romanizáció folyamata a meghódított területek nyelvének a visszaszorulásához vezetett a Kr.u. 4-5. századtól. Nyelvtörténetileg is érdekes jelenségnek számít, hogy Nyugat-Európában körülbelül akkor indult meg a vulgáris latinból az újlatin nyelvek kialakulása, amikor a népvándorlás következtében véget ért a római fennhatóság. A négy évszázadig tartó romanizáció következményei nem múltak el nyomtalanul, hanem az újlatin nyelvek megszületésével éltek tovább.
Ebben a széles távlatban másodlagos jelentőségűvé válik, hogy Róma katonai sikerei nem voltak maradandóak. A római hadseregek a Kr.u. 3. századtól egyre nagyobb erőfeszítéssel tudták csak fenntartani a latin és a germán világ egyensúlyát. A Kr.u. 5. századi népvándorlás során a birodalom nyugati területei a barbár germánok uralma alá kerültek.

Róma a késő köztársaság korában találkozott először a germán veszéllyel. A germán törzsek széttelepülése Kr.e. 3-1. században Skandinávia és a német-lengyel síkság felől erősödő nyomást gyakorolt Nyugat- és Közép-Európa kelta népeire. A nyugati germán csoportok - a frankok és alemannok elődei - a Rajna felé nyomták a kelta törzseket, a keleti germánok pedig a Cseh-medence és a lengyel síkság felé törtek előre.
A keleti germán népek - szkírek, vandálok, gótok - elérve a Fekete-tengertől északra húzódó sztyeppövezetet, elsajátították a pusztai nomád népek életmódjának egyes elemeit, valamint iráni hatásokat szívtak magukba. Amikor Kr.u. 3. században a keleti germánokhoz tartozó gótok az Al-Dunánál megtámadták a római limest, komoly veszélyt jelentettek a balkáni provinciákra. Keleti rokonaikhoz képest a nyugati germánok sorsa még inkább összefonódott a római birodalommal.

A nyugat felé nyomuló germán törzsek még Julius Caesar galliai hadjárataival egy időben jutottak el a Rajnához a Kr.e. 1. században. Azzal, hogy a rómaiak elfoglalták a kelták által lakott Galliát, négy évszázadra megállították a germán előretörést és hosszú időre stabilizálták a kelta-germán nyelvhatárt.
A germánok csak Kr.u. 406-ban törték át véglegesen a birodalom rajnai határát, így a rómaiak által biztosított hosszú békeidőszak utat nyitott a kelta-római (galloromán) civilizáció felvirágzásához, ami a nyugat-európai romanizáció egyik sajátos változatát képezte. A kelta kultúra tehát éppúgy beépült az európai civilizáció örökségébe, mint ahogy a germán törzsi hagyományok is a kora középkori Európa kovászává váltak a nyugat-római császárság bukása utáni századokban.