logo

XV December AD

A germán világ

A germán népcsoportok európai történelmi jelentősége a keltákét is felülmúlta. A germánok Skandinávia felől vándoroltak szét, és a legintenzívebben a rajnai határ mentén kerültek kapcsolatba a rómaiakkal. Caesar galliai hódításai a rómaiakat a Rajna túlsó oldalán élő germán törzsek szomszédaivá tették. A rómaiak a császárság kezdetétől gyakori háborúkat vívtak a germánokkal. A rajnai limes már Augustus korában a legveszélyeztetettebb határszakasznak számított. A germán határon nyolc légió állomásozott, ami Augustus hadseregének majdnem egyharmadát tette ki, míg más tartományokban csak egy-két légió tartózkodott. Ezekkel az erőkkel a rómaiak képesek voltak biztosítani a határok védelmét, de néha még így is érte őket megalázó vereség.
A teutoburgi erdőben Arminius germánjai Varus római vezér három légióját mészárolták le. Augustus és környezete a germán ellenállás ereje miatt végül feladta azt az elképzelést, hogy a római hatalmat kierjessze a Rajnán túli területekre. A császárság korában a fel-fellobbanó harcok ellenére a germánok élénk gazdasági kapcsolatban álltak a határos római provinciákkal.

A germánokról először apameiai Poszeidóniosz tett említést a Kr.e. 1. században. Iulius Caesar is írt róluk a gall háborúról szóló könyvében. A történészek számára legnagyobb jelentőségre Tacitus Germania című műve tett szert a Kr.u. 1. századi germán törzsek életmódjának és társadalmi viszonyainak ábrázolásával. A germán társadalom a szabad fegyverviselő férfiakon alapult, akik a közösség teljes jogú tagjai voltak. A közszabadok szükség esetén háborúztak környező ellenfeleikkel, míg béke idején családjukkal együtt művelték a közösségtől kapott földjüket és gondozták állataikat.
A szabad férfiak részt vettek a népgyűlésen, ami megválasztotta a korlátozott hatalmú fejedelmet, szükség esetén a hadvezért és a bírákat. A népvándorlás kezdetekor a germánok a „törzsi demokrácia” keretei között éltek, bár a hagyományos vérségi kötelékek az előkelők körül kialakuló harcos kíséret létrejöttével már bomlásnak indultak. A sikeres előkelők köré szerveződő katonai kíséret a népvándorlás korában tett szert nagyobb jelentőségre.
A germánok vallása jellegzetes sokistenhit volt. A főbb istenalakok leginkább az Izlandhoz kötődő verses és prózai Eddából ismerhetők meg, amelyek jóval később, Kr.u. 800 és 1250 között keletkeztek. Mivel az északi germánok csak később vették fel a kereszténységet, a pogány istenvilágot ábrázoló legtöbb forrás náluk maradt fenn. A germán istenek - Odin, Loki és Thor - történetei az újkori német nemzettudat számára is fontossá váltak.

A rómaiak szemében az állattenyésztést és földművelést folytató, falvakban élő germánok éppúgy a barbár világhoz tartoztak, mint a Fekete-tengertől északra fekvő sztyeppövezet lovas nomád törzsszövetségei. Holott a római provinciák és a germán területek letelepült lakosságának az életmódja nem tért el jelentősen egymástól. Léteztek persze különbségek is a római és a germán világ között.
A germánok, ahogy már az ókori szerzők is leírták, magasabbak, nagyobb termetűek voltak. A germánoknál még nem került sor a római provinciákat jellemző civilizációs vívmányok, az urbanizáció és az írásbeliség elterjedésére. A germán írásnak, az úgynevezett rúnaírásnak inkább kultikus jelentősége volt. A városi intézmények hiányát már a görögök is a barbárok egyik jellemző vonásának tartották. Ezek a különbségek a rómaiak számára elfedték azt a tényt, hogy a falusi letelepült életforma szempontjából a limes nem jelentett alapvető törésvonalat a kései antik Európában.

Ugyanakkor nagy eltérések voltak tapasztalhatók a germán törzsek és a Fekete-tengertől északra húzódó sztyeppövezet nomád népcsoportjai között. A nomádok vándorló nagyállattartó életmódja és hatalmas törzsszövetségei nemcsak a rómaiak, hanem a germánok számára is veszedelmes kihívást jelentettek. Ezek a népek rendkívül gyors helyváltoztatásra voltak képesek, ami félelmetessé tette őket a kortársak szemében.
A sztyeppövezet népei között először a szkíták tettek szert nagy jelentőségre, akik a görög városállamokkal és az óperzsa birodalommal is kapcsolatba kerültek. Hérodotosz beszámolt Dareiosz perzsa uralkodó szkítákkal szembeni sikertelen hadjáratáról, ami csak néhány évtizeddel előzte meg a görög-perzsa háborúkat a Kr.e. 6-5. század fordulóján. Az Európa történetében feltűnő utolsó nomád nép a mongolok voltak a Kr.u. 13. században. Nyugat- és Közép-Európára gyakorolt hatásuk marginális jelentőségű maradt, de az orosz történelemre több évszázadon át meghatározó befolyást gyakoroltak.

Az ókort lezáró népvándorlások közül a hun birodalom felemelkedése tűnik a leglátványosabbnak. Európába érkezésük előtt a hunok valószínűleg harcokat vívtak a kínaiakkal, akik végül vereséget mértek rájuk. A hunok ezután nyugat felé indultak, és néhány évtized leforgása alatt már a Volga vidékén voltak. A Kr.u. 370-es években már képesek voltak befolyásolni az európai népmozgásokat. Kr.u. 376-378-ban a hunok elől hátrálva a nyugati gótok az Al-Dunánál a rómaiaktól kértek bebocsátást, ami elindította a nagy európai népvándorlás hullámait.
Népvándorlásnak nevezzük a Kr.u. 4-6. században a nomád és barbár népcsoportok észak-dél és kelet-nyugat irányú mozgásait Európában, amely elsősorban a római birodalom határaira gyakorolt nyomást. A kelet-nyugat irányú mozgást a sztyeppei nomád népek - főleg a hunok, majd a Kr.u. 6. században az avarok - idézték elő, míg az észak-dél irányú vándorlás mindenekelőtt a germánoknak köszönhető. A népvándorlás akkor vált kritikussá a rómaiak számára, amikor a germánok Kr.u. 2-3. századtól megfigyelhető déli irányú mozgása a hunok előrenyomulása miatt sokkal erőteljesebb lett.

A hunok Kr.u. 4. század végén rányomták a germánokat a római birodalom határaira, amivel sorsdöntő események elindítóivá váltak. Az európai népvándorlás hullámaival egy időben a sztyeppei nomád népek mozgása az eurázsiai térség egészében felerősödött. A heftalita hunok a Szászánida Iránba is behatoltak és hasonló helyzet alakult ki az indiai szubkontinens északi határain. A globális történetszemlélet kedvelői számára az ókori világ vége - amit meggyorsított a nomád törzsek nagy eurázsiai birodalmak elleni támadása - nemcsak Európában, hanem Ázsiában is értelmezhető jelenség.

A római csapatok gótoktól és hunoktól Kr.u. 378-ban elszenvedett veresége a balkáni Hadrianapolisznál lezárta a római birodalom Kr.u. 4. századi másodvirágzását. A rövid nyugalmi időszak után a Kr.u. 4-5. század fordulójától a rómaiaknak népmozgások folyamatos hullámaival kellett megbirkózniuk, ami egy évszázad leforgása alatt a nyugat-római birodalom megszűnéséhez vezetett.

A népvándorlás nemcsak a római császárságra nézve járt veszedelmes következményekkel, hanem Európa nyelvi-etnikai térképét is nagymértékben átalakította. Ebben a politikai, társadalmi és etnikai keretben került sor a kereszténység elterjedésére.