logo

XVII October AD

A Collegium Fratrum Arvalium szervezete II. rész

Legfontosabb ünnepük a dea Dia májusi nagy ünnepe. Valamint a mezei munkával összefüggő legtöbb ünnep, úgy ez is változó ünnep volt. Napját minden év elején, januárius hó Nonaeja és Idusa közt, a magister állapította meg. Nem tudjuk, hogy az ünnep napjainak e megállapítása (indictio), az Augustus és Tiberius korabeli jegyzőkönyvekben be volt-e vezetve, mert az erre vonatkozó töredékekből a kérdés el nem dönthető. Először kétségtelenül csak a 38 évi feljegyzésekben állapítható meg s ettől kezdve állandóan ha csak az a része a följegyzéseknek el nem veszett ugyanazon a helyen, vagyis az év legelején és pedig az összes megállapítható esetekben januárius hó Nonae-ja és Idusa között valamelyik napon. Meg van jelölve rendesen az indictio helye is, a Pantheon, aedes Concordiae, vagy másik kifejezéssel in pronao Concordiae.
Az indictiora vonatkozó feljegyzések meglehetős változatosságot mutatnak ugyan, de ez magának a ténynek lényegét nem érinti, mert az állandóan ugyanaz. Bizonyára az sem a lényeg, hanem csak a feljegyzés formájának változására vonatkozó eltérés, hogy a 87 év előtti feljegyzések szerint az indictio a magister részéről történt a kollégium nevében, míg később úgy van feltűntetve, hogy a kollégium részéről történt az.
Az indictiora vonatkozó feljegyzésekből első tekintetre kitűnik, hogy nem az indictio lényegében, hanem csak a feljegyzési módban történt idők folytán változás; ez lett idővel részletezőbbé, a nélkül azonban, hogy a lényegben valamelyes változást feltennünk alapos
okunk volna: a lényeg az volt akkor is, mikor a feljegyzések csak pár szóban említették, mint mikor részletesebben megörökítették. A többi eltérés is csak szavakban van.

Általános jelölése a napoknak:
XVI. (vagy VI.) K(alendas) Jun(ias) domi
Xllll. (vagy Ilii.) K(alendas) Jun(ias) in luco et domi
XIII. (vagy III.) K(alendas) Jun(ias) domi
A domi helyett egyszer domo és egyszer Romáé van; utána még apud vagy ad magistrum hozzáadás is szokásos, nem egyszer consummabitur kifejezéssel.

A jelenlevőket eleinte azonnal fel is sorolják. Az 58 év óta azonban az egyes összejövetelekről szóló feljegyzések mindig (azelőtt is nem egyszer) a jelenlevők felsorolásával végződvén, az előbbi módon való felsorolás pleonazmus lett volna, de mégis van rá példa. A jelenlevők nevei in collegio adfuerunt vagy egyszerűen adfuerunt szavak után írattak.

A májusi ünnep tehát rendszerint vagy május 17. 19. 20. vagy május 27. 29. 30. napjára esett és pedig a nagy átlag szerint a Varróféle időszámítás páros éveiben az első napokra, páratlanokban az utóbbi napokra. Ez a szabályszerű váltakozás azonban nem volt mindig meg, hanem csak Vespasianus uralkodása óta kezdődik. Nevezetesen ezt megelőzőleg igen szép számmal vannak eltérések, úgy, hogy erre az időre a kivételek vannak túlsúlyban. Vespasianus uralkodásától kezdve, a ránk maradt feljegyzések szerint, csak egyszer volt szabálytalanság és pedig a 90 évben, a mikor május 25, 27 és 28 napjain volt az ünnep.

Mindezekből kitűnik, hogy az eleinte mutatkozó nagy szabadság helyett csak később lépett a határozott váltakozás, a mit annál inkább kell hangsúlyoznunk, minél tetszetősebb Mommsen elmélete, mellyel a legtöbb esetben mutatkozó szabályszerűséget magyarázni megmegkisérlette. Ő u. i. azt vette fel. hogy dea Dia ünnepe csak látszólag sacrificium indictum, de valójában állandó ünnep s azonos a köztársaság korabeli Ambarvaliával s ezért az Eudoxus-féle naptár szerint megállapíttatott időpontja már a köztársaság elején olyan módon hozatott a polgári naptárral összhangzásba, hogy az ünnep első napja egyik évben május 17 re, a következő évben 27-re tétetett s így váltakozott.
A fennebbi példák ezt az elméletet az első részében nagyon megingatják, valamint nem erősíti az sem, hogy a kollégium újjászervezése óta vezetett feljegyzésekben már a legelső időkből valókon is megtaláljuk az ünnep indictiojának feljegyzését, holott azok az igazán szűkszavú feljegyzések csak a legfontosabb tényekre szorítkoznak.

A májusi ünnep lefolyásáról a 11. századbeli jegyzőkönyvek kimerítően írnak s minthogy semmi okunk feltételezni, hogy az ünnep lefolyásában a kollégium felújítása óta lényeges módosulás történt volna, azok feljegyzéseit általános érvényességűeknek tarthatjuk. Leghasználhatóbbak a 218 és 241 évek feljegyzései.
Az ünnep első napján a fratres Arvales Romában gyűltek össze. Gyülekezési helyük rendszerint a magister (in domo magistri, in donium magistri vagy apud magistrum) vágja magister helyett valamelyik másik tag háza, illetőleg in Palatio in divonim. Minthogy a hely évenként változhatott, tehát mindig meg is van jelölve közvetlenül a keltezés után.
E nap ünnepélyes cselekményei két csoportra oszlanak. Az első korán reggel kezdődik s az első századbeli feljegyzések igen röviden szokták említeni. Abból áll, hogy a fratres a megjelölt helyen összegyűltek s a magister vagy promagister előbb tömjén és bor áldozatot mutatóit be, majd érintés által megszentelte a múlt és folyó évi termést és a habéros kenyeret.
Hogy ez a panes laureatos kifejezés mit jelent, kétséges; egyfelől gondolhatunk babérral koszorúzott kenyérre, másfelől azonban arra is, melynek készítésmódját Cato írja le s melyet: puncs mustaceinck. nevez. Még az istennő szobrát kente be 2 a magister, illetőleg promagister s azzal az ő személyes szerepe a délelőtti összejövetelen véget is ért. Most a többi tag áldozott hasonló módon tömjénnel és borral, érintéssel megszentelte a kenyeret s az előző és folyó évi termést. Befejezésül praetextában körülűlték katedráikon az istennő szobrát. Majd praetextáikat letéve, nevüket jegyezték fel s azzal a délelőtti ünneplésnek vége. Mindezek tulajdonképen csak bevezetésül szolgáltak s részben előkészületek a tulajdonképpeni ünnepre, mely a második napon folyt le.

Délután folytatódtak az első napi szertartások. A fentebb idézett jegyzőkönyvben a délutáni cselekvények közös ténykedésként szerepelnek, holott másokban el van választva az, a mit a magister végzett, attól, a mit a fratres Arvales tettek, holott alapjában az utóbbiak csak ismételték amannak cselekvését. Az igazságot tehát összevetések útján kell megállapítanunk.
Délután ünnepi lakoma volt, melyben a pueri patrimi et matrimí is résztvettek. A fratres megmosakodva vagy megfürödve (loti v. a balneis) gyűltek össze, elébb katedráikba ültek, majd cenatoria albat kapván, tricliniumaikra dűlve étkeztek s ugyanezt tették a fiúk is a tricliniumok végénél katedráik-ban ülve. Az első fogás után ősi szokás szerint töm
jent, bort és terményt mutattak be áldozatul.
A második fogás elköltése után a pueri és a publici az oltárhoz vonultak, a fratres pedig kenőcsöket, corona convivalist s azonkívül abroszba takargatva egy régi divatú ételfélét kaptak. Némelyik évről azt is írva találjuk, hogy rózsát osztottak ki köztük, míg a sportula, mely (a 241 évet kivéve, mikor csak 25 deuarius) 100 denariusből állott, egyszer sem maradt el. Azután felicia kívánások közben eloszoltak.

Egy napi szünettel következett az ünnep második és fő napja, melynek fontosságát már az is mutatja, hogy az első időkből való, szűkszavú jegyzőkönyvek csak erre a napra szóló feljegyzéseket tartalmaznak és pedig annak is csak a délelőtti cselekményeiről, általában in Inco deae Diae vagy ritkán ad deam Diám jelzéssel. Az ünnepség délutáni része a második napon is Rómában folyt le a magister házánál, vagy az adott viszonyokhoz képest, mint már említettük, más helyen is. A délelőtti szertartások három főcselekmény körül csoportosának: ezek: vacca alba honoraria és agna opima áldozása, továbbá a Itidi circenses.
Legelőször azonban a magister két malacot áldozott, mely áldozatok csak a 87 évi jegyzőkönyvben vannak először említve (holott maga az áldozás ténye már az 50 éviben fel van jegyezve), így: lucocoin iuiendi ei operis faciundi causa, vagyis a fák megnyesegetéséért, ami éppen ebben az időtájban történt és az azzal kapcsolatos munkálatok végzéséért. A szopó malac áldozása, kivált Ceresnek, általánosan szokás volt: Ceres pedig mindenesetre sokban rokon dea Diaval. Két malacot a kiengesztelendő cselekmény kettős volta miatt kellett áldozni.
Ennek elvégeztével ugyancsak a magister áldozott egy fehér tehenet dea Diánák, kit mint felvilági istenséget fehér, s mint nőistenséget tehén áldozása illetett meg. A két áldozat bemutatása egy helyen történt, mert da kapcsolja őket össze, máskor pedig deinde vagy item, melyek a két cselekményt szintén szorosan kapcsolják s az ibi jelentését nem érintik, legalább is nem rontják le. Történt pedig ez a két áldozat a berek elején levő és dea Diánák szentelt oltárnál. Annyi eltérés mégis volt, hogy míg a malacokat magán az oltáron áldozták, addig a tehenet az oltár mellé állított tűzhelyen (foculus).
Az eltérés e helyen nincs ugyan kifejezve, de kitűnik az alábbiakból. Nevezetesen a magister a tehén feláldozása után a tetrastylumba ment és subselliumra üli. Innen visszatérve, a malacok magán az oltáron, a tehénéit a circusbati levő, pázsittal díszített ezüst foculuson helyezte el. Mivel az oltár is és a circus is a berek elején volt ugyan, de a tehén áldozása nehezen történhetett a circusban, úgylátszik, hogy a tehén áldozása alkalmával az oltár mellett levő foculust időközben vitték a circusba s így az hordozható volt. Ennek elvégeztével a magister ismét visszatért a tetrastylumba, feljegyezte a fentiek elvégzését s azzal praetextáját levetvén, visszavonult sátorába?

Mindez a kora reggeli órákban történt s bizonyára nemcsak a magister volt jelen, habár az áldozásokat ő végezte is s így csak ő említtetik, hanem a többi fratres is, amint a továbbiakból kitűnik. Délfelé u. i. a magister is előkerült sátorából - ámbár e helyen meg őt nem említik a feljegyzések - s kollégáival együtt praetextásan a tetrastylumba ment, ahol subselliumokra ültek, majd feljegyezték: se aclfuisse et sacrutn fétissé. Ennek megtörténtével ettek az áldozati malacok oltárra nem tett részeiből, valamint véréből, mely utóbbiról az volt a véleményük, hogy az isteneknek kedves cselekedet. Ezzel be is végződött a cselekmények első csoportja, mely a vacca honoraria áldozásával kapcsolatosan a berek alján volt oltárnál, a circusban és tctrastylumban folyt le.
Következett a cselekményeknek másik csoportja, az agna opima áldozása körül összpontosítva. A fratres teljes díszbe öltöztek, felvették a praetextán kívül szalagos kalászkoszorújokat is letakart fejökre - s a lictorokat helyettesítő calatorokat követve, a magisterrel és fiamenne), illetőleg helyetteseikkel, felmentek a berekbe s ott hízott bárányt áldoztak dea Diánák. Az áldozás járuléka a litatio, vagyis annak megvizsgálása, hogy az áldozati barom belsejében nincs-e valami olyan rendellenesség, a mely miatt az áldozás érvénytelen, azaz nem járhat a kívánt eredményűvel. Az áldozat bemutatása után valamennyien áldoztak tömjénnel és borral.

Innen a templomhoz tértek vissza, hol az oltárt helyettesítő asztalon agyagedényekkel végeztek valamelyes áldozási cselekményt, melyet Wissowa értelmetlen műveletnek nevez. Hcnzen ellenben arra utal, hogy Plinius tudósítása szerint Romulus nem borral, hanem tejjel áldozott, mit az általa alapított áldozásoknak az ő korában is tejjel való végzése bizonyít. Minthogy pedig a fratres Arvales kollégiumának alapítását Koniulusnak tulajdonítják, ezek is bizonyára tejjel áldoztak s Plinius ő reájuk is hivatkozott, ha nem is névleg. A magister és a flamen a templom előtti pázsiton is áldoztak.

Az ezt követő cselekmény jelentése már nem világos előttünk. A jegyzőkönyv szerint u. i, az oltárhoz menvén thesaurus dedcrunt. Csak annyi bizonyos, hogy pénzt helyeztek az oltárra; de hogy kiéből, mily összegűt és mi célra, nem tudjuk. Majd a templom ajtaja elé állottak. A magister s a flamen tömjénnel és borral áldoztak, mi közben tömjéntartót használtak s a bort sumpuvium-okkal töltötték a poharakat helyettesítő ezüst scyphos-okba. Ketten közülük a publicivel lementek, hogy az első napon már említett és megszentelt száraz és friss kalászokat felhozzák, a melyeket aztán a fratres egymástól bal kézzel átvevén, jobb kézzel tovább adtak, míg azok ismét a publicihez kerültek. Majd a templomba bemenvén könyörögtek a fazekakhoz, minek végeztével azokat a templom nyitott ajtaján át kidobálták. A templomban márvány subselliumaikra leülve a publici kiosztották közöttük az első napon megszentelt panes laureatit, valószínűleg elfogyasztás végett.
Emellett mindnyájan kaptak még lumemiilia cutn rapinls, melyről azonban nem tudjuk, hogy mi volt. Még az istennők szobrait kenték be, mire, a papokat kivéve, mindenki kijött a templomból. A papok magukra zárták az ajtót, felkötötték ruhájukat s könyvüket vevén kezükbe, abból énekelve, három lépéses táncot lejtettek. Könyvből kellett már csak azért is énekelniük, hogy semmi tévedés elé ne forduljon, a mi pedig annál könnyebben megeshetett volna máskülönben, minél kevésbé értették már ebben az időben ők maguk is ezt a nagyon is ósdi szöveget.
A tánc végeztével beszólították a szolgákat, a kik a könyveket szedték el tőlük, míg a templom ajtajában felállott papok calatoraiktól koszorút kapván, elébb az oltárt érintették vele, majd az istennők szobrait koszoruzták meg. Olyan dolgok, a melyről az írók is igen gyakran tesznek említést.

Az erre következő mozzanatot, a jövő évi magister és flanten választását, akár a rövidség kedvéért, akár felületességből a jegyzőkönyvek nem egyszer elhallgatják. Holott egészen bizonyos, hogy a választás mindig e napon történt, kivéve az esetleg szükségessé vált suffectus választását, mely bármelyik gyűlésükön történhetett.
Ezzel a templomban végeztek is. Felicia után lejöttek, a tetrastylumban ettek, miután elébb praetextájukat letévén, cenatoria albat vettek fel. Erre az étkezésre csak maguk a fratres Arvales jelentek meg a pueri nélkül. A 100 denariusból álló sportula átvétele és rózsák kiosztása után ismét felicia dixenmt s ezzel vége van a szertartások ama csoportjának, mely az agna opima áldozása körül összpontosult.

Hátra volt még egy harmadik csoportja a cselekményeknek, melyeknek középpontja a hűli circenses. A régebbi jegyzőkönyvek ezekről is csak éppen említést tesznek; a 155 évben említtetnek először a bigae, mert addig csak a quadrigae és desultores szerepelnek. A játék kezdésére a magister adta meg a jelet, ki a carccres fölött levő díszhelyére ünnepi öltözetben jött: saruban, bíborszegélyes tunicában és riciniummai, fejét rózsákból kötött koszorú övezte. Az ünnep második napjának délelőtti napirendje ezzel teljesen ki is meríttetett.
Az ünnepségek folytatása Rómában következett a magister házánál, vagy ha a körülmények úgy kívánták, valamelyik kollégánál, mint már elébb említettük. Ez a szokásos lakoma, melyre a pueri is megjelennek s az első és második fogás között végzett áldozásnál is segédkeznek. Az áldozás végeztével a fratres kenőcsöket és corona convivaltst kapnak, valamint ekkor kapják kézhez a 100 denariusból álló sportulát is. A lakoma végén rózsát kapnak és felicia mondással előszóinak. Ezzel vége van a második napi szertartásoknak s a tulajdonképen való ünnepnek is.

A harmadik napon a magisternél vagy más helyen) tartott lakoma keretében zárták be az ünnepet. Ez a lakoma némi eltérést mutat a többitől. Az első fogás után a magister és flamen a pueri segédkezésével tömjénnel és borral áldozott, míg az első napon megszentelt, a második napon kézről kézre adott frugesi a calatorok és publici az istennő oltárára helyezték. Ugyancsak ekkor történt, a lámpák felgyújtása után, hogy érintéssel tuscanicas (etruriai módra készült edényeket) szenteltek meg s azokat calotoraikkal haza küldötték. Csak ezután fogyasztották el a lakoma többi fogását, minek végeztével corona convivalist kenőcsökét és 100 denarius sportulát kaptak.

Ugyancsak említés tétetik arról is, hogy ezen a napon a pueri is kaptak sportulát, melynek Összege nem igen lehet komolyan kétséges, mikor a számból X még látszik s utána még két betűre való hely volt a letörés előtt: világos, hogy csak XXV denariusról lehet szó. A befejező sorok tanúsága szerint a három napon kapott 100-100 (ill. 25-25) denariusnak megfelelő összeg erejéig lakomáztak a fratres, illetőleg pueri, ami megerősíteni látszik a 99 l. 1. jegyzetében mondottakat. Az egész ünnepet egy acclamatio zárta be, melyet a 213 évi jegyzőkönyvek örökítenek meg teljes szövegében?
Ezzel ért véget a három napig tartó ünnep, melynek lefolyása is bizonyítja mindazt, amit tárgyalásunk legelején a kollégium eredetéről és rendeltetéséről mondottunk. Mindenesetre az olyan részek, mint a legutóbbi acclamatio is, nem folynak a kollégium eredetéből és rendeltetéséből, hanem olyan adalékok, melyek az általános szellemnek megfelelően idők folyamán ragadtak hozzá. Látni fogjuk, hogy a kollégium a császárkultuszban egyébként sem marad el a korszellem követelményeitől. De míg arra kerülne a sor, egy másik kérdéssel kell foglalkoznunk, azzal, hogy minő viszony volt vagy lehetett a régi Ambarvalia és dea Dia ünnepe közt?

Már elébb, mikor a májusi ünnep évenként változó időpontjáról volt szó, említettük, hogy Mommsen szerint ez az ünnep azonos az Ambarvaliával. Az eddig elmondottakból bizonyos az, hogy az ünnepen az áldozat pro frugibus mulattatott be s az áldozásnál a fruges aridae et virides olyan értelemben szerepelnek egymás mellett, mint a vota annuak-nál az előző évi fogadalmak beváltása mellett az. új évre fogadottak. Időpontja is arra az időre esik, melyben a mezei naptárak szerint: segetes lustrantur. Ez a lustratio pedig abban áll, hogy egy vagy főbb áldozati barmot a mustrálandó terület körül vezetnek. Lényegileg ez az eljárás az állami ünnepnél, az Ambarvaliánál, a melyet onnan neveztek quod arva ambiat victima. Talán nem véletlen, hanem magát a lényeget érinti Macrobius és Varro egy-egy alább idézendő helyének a szavakban is egyezése.: Macrobius így ír: Atnbarvalis hostia est. . . quae rei divinae causa circum arva ducitur ab his, qui pro frugibus faciunt.
Varro idevonatkozó hely: fratres Arvales dicti, qui sacra publica faciunt propterea ut fruges ferant arva. De irodalmi adatokból még többet is megtudunk. Festus ti. i. ezt mondja: Ambarvales hostiae dicebantur, quae pro arvis a duobus fratribus sacrificabantur. Az kétségtelen, hogy a duodecim fratribus írandó helyesen, mert már a fratres kifejezés is igazolja, hogy itt egyedül a fratres Arvalesről lehet szó, mivel más papi testületről, melynek tagjai fratres lettek volna, semmi tudomásunk nincs s ilyen nem is volt.

Az Ambravalia napja is május 29. De nemcsak az ünneplényege, és ideje esik össze a sacrum deae Diaevei, hanem annak helye is. Nevezetesen az ager Romanus idővel annyira kiterjedt, hogy az ünnepel a régi módon, szó szerint végrehajtani, nem lehetett. Így tehát a szőkébb értelemben vett ager Romanus egyes pontjain tartották meg. Egy ilyen helyet néven említ Strabo s azt mondja, hogy az 56 mértföldjelzőkő között volt s ott a pontifices, tartottak ünnepet; mi hozzátehetjük: míg az ager Romanus egy más helyén, a mely szintén az 5-6 mértföldjelző kő között volt a fratres Arvales. Amikor tehát van bizonyítékunk arra, hogy nemcsak az ünnep rendezői, illetőleg az áldozat végrehajtói és annak időpontja egyezik, de még az ünnep helye is - lehetetlen el nem fogadnunk azt a Mommsentől felvetett tételt, hogy a két ünnep azonos.
Nem mulasztjuk el azt a felvilágosító magyarázatot, hogy a dea Dia ünnep nem egyedül felel meg a köz-társaság korabeli egész Ambarvaliauak, hanem mivel az a később korban az ager Romanus különböző pontjain más-más papi testület által végeztetett ugyanazon a napon, ez a dea Dia ünnep a több részből álló császárkori Ambarvaliának egy része csupán, de oly része, melyben az egésznek minden sajátsága meg van.

Ha ez igaz, a minthogy semmi sem bizonyítja az ellenkezőjét, akkor a collegium fratrum Arvalium a K. e. e. 36 30 évek közötti reformálása, sokkal nagyobb jelentőségű, mint eddig általánosan hitték. Nevezetesen nem pusztán ennek a kollégiumnak reformálásáról van, vagy lehet, szó, hanem a Rómában levő és a mezed kultusszal kapcsolatban álló összes collegiiimoknak a munkamegosztás céljából egy közös, az idők folytán megnagyobbodott, cclru való szervezéséről. Ez a közös cél a régi Ambarvalia megtarthatása. Azt nem lehet még ma megmondanunk, hogy erre a célra mely papi testületek vonattak közös munkára. De az bizonyos Strabo idézett helye után, hogy a pontifices benne voltak. Ez nem is lehet meglepő akkor, ha elfogadjuk, hogy a fratres Arvales kollégiumának újjászervezésében Augustus intencióinak végrehajtója Cn. Domitius Calvintis ki a száműzetésben élő M. Aemilius Lepidus pont. max. helyettese ebben a hivatalában.
A már meglevő és már alapjában egy célú papitestületeknek ilyen célra. egyetlen alkalomra és csak lényegileg, de egyáltalán nem formailag való egyesítésének feltevése ellen annál kevésbé lehet valamit ellene vetnünk, mert azok így is megtartották önálló szervezetüket és önálló szertartásaikat. Csupán az. a változás történt, hogy most már nem az a feladatuk, a minek amúgy sem tudtak megfelelni, hogy az egész ager antiqiius Romamist felöleljék, hanem annak egy-egy pontján kellett áldozniuk és a szokás által szentesített saját szertartásaikat végezniük. Ilyen ünnepek voltak még a Terminállá, Robigalia, melyek szent helyei szintén a várostól 5-6 mértföldjelző kőnél voltak, melyek szintén részei ezek szerint az újmódi Ambarvalianak.

És még csak egyet! A collegium fratrum Arvaliumről sokan azt állítják, hogy a köztársaság vége felé lehanyatlott. A fennebbiek után ez természetes lehet, mert nem tudott egyetlen hivatásának megfelelni a nagy kiterjedés miatt. Mert eredetileg magának is az egész határt kellett megszentelnie. Az újjászervezés alkalmával azonban egy meghatározott kisebb területet kapott, a már ismertetett lucns deae Diáét. Itt rendezkedett be s minthogy örök időkre volt szánva itt lakozása, kezdette meg a fasti és az évi események márványba vésését.
Augustus tehát a 36-30 években s a közvetlenül ezt követő években egy nagyszabású vallásügyi politikát hajtott végre, melyet eddig részleteiben ismertünk csak, de nem az egész vallásügyet átfogó nagy és általános jelentőségében. Pedig egészen meg kellene ismernünk, hogy legalább eggyel több pontban természetes magyarázatát találjuk, mai tudásunk mellett igen sokban nem eléggé indokoltnak látszó politikai sikereinek.

Az előbb tárgyalt áldozaton kívül másokat is mutattak be a fratres Arvales, illetőleg az ő nevükben a magister és flamen, vagy a calatorok és publici. Engesztelő áldozatok ezek s vagy évenként ismétlődő okból történtek, vagy pedig egyes adott esetekben váltak szükségessé. Közös okuk abban a tilalomban van, hogy a római vallásos életből a vasnak használata kizáratott, sőt nemcsak szertartásoknál használni nem volt szabad, de egyáltalán szentelt helyre bevinni sem. Továbbá a dea Dia berkére is áll a törvény, hogy nemcsak a berket nem szabad megsérteni, hanem akármiféle, a berekhez tartozó tárgyat elvinni sem valamint a fák levágása is csak az évi rendes áldozás alkalmával volt szabad.
Már most lehetetlen volt ezeket a törvényeket kisebb-nagyobb mértékben meg nem sérteni. Mert a mióta az évi naptárt és az évi eseményekről szóló feljegyzéseket magában a berekben - vagy épen a tetrastylumban - márványba vésték, nem lehettek el a vas használata nélkül. Ez a márványba vésés egyszer szokott évenként történni és pedig olyan módon, hogy az előző évre vonatkozóan az év első hónapjaiban végezték s mindig annak az évnek a feljegyzéseivel, legvégül, említették ob ferniin inlatum scripturae et scalpturae amsei és ob ferrum elatuni végzett engesztelő áldozatokat is, mely évre a feljegyzések vonatkoznak. Az erről szóló feljegyzések először a 80 éviek végén fordulnak elő, de némely nyomok alapján Henzen bizonyos joggal tételezi fel, hogy már elébb és pedig az 59 év után kezdték feljegyezni. Ebből azonban semmiesetre sem következik az, hogy már elébb és pedig kezdettől fogva nem történtek ilyen engesztelő áldozások, hanem csak az, hogy a régebbi szűkszavú feljegyzésekbe nem vették fel.

Az engesztelő áldozatot ritkán mutatta be maga a magister, kinek hivataloskodási évéről szólnak a feljegyzések. Rendesen calatorjával végeztette el, kinek a publici segédkeztek. A fratres nem jelennek meg. Amikor maga a magister végezte az engesztelő áldozatot, a jelenlevők közt szerepelnek bizonyos embeiek, a sacris, vagy a sacris doniini nostri.Kik ezek és mi keresni valójuk volt a fratres Arvaies áldozásánál, nem tudjuk, miként elébb nem tudtunk feleletet adni arra, hogy kik azok a sacerdotes itnp. Aug. Ezekről is csak annyit tudunk, hogy jelen voltak, de csak a 220 évről szóló feljegyzések említik először. A publicus commentariensis jelenléte nem lephet meg s ha itt-ott külön is megemlítik, nem feltűnőbb annál, mint mikor hallgatnak róla.
Áldoztak pedig: porcis et agnis, struibus fertisque, mi ősrégi áldozási mód. Ezek az engesztelő áldozatok egy fokon állnak a májusi ünnep második napján reggel szokásos porciliae piaculares áldozásával, melyet a magister luci coinquiendi et operis faciundi causa végzett.
Az évenként rendszeresen elvégzett ily áldozások mellett rendkívüli alkalmakkor is történtek engesztelő áldozatok, melyek a kiengesztelendő cselekmény nagysága szerint lehetnek piacula nunora és piacula maiora.

A kisebb engesztelő áldozatokat mindannyiszor bemutatták, valahányszor a berekben egy fának az ága letörött vagy maga a fa dőlt ki a vénségtől, vihartól vagy vi maiori (villám?) s azt nem ott benn a berekben használták fel áldozást célokra, hanem eltávolították. Mert a berekben való felhasználásról is tesznek említést a feljegyzések a Kr. u. 14 évből. Ennek következtében engesztelő áldozatra nem. volt szükség s arról ezen a helyen nincs is szó, míg más helyen mindig említik az engesztelő áldozatot is a magister jelentésével kapcsolatosan hozott határozatokban. A határozatban kimondott áldozatot néha a magister mutatta be, de többször calatorjával végeztette s ennek most is a publici segédkeztek, mint a vas beviteléért és kihozataláért bemutatott áldozatokban. Abban is megegyeznek azokkal, hogy porcis et agnis, struibus fertisque áldoztak.
Ilyen kisebb engesztelő áldozatot mutattak be a calator és publici útján a 69 évben. Ennek okát azonban nem ismerjük. Mindössze annyi állapítható meg, hogy valamely tévedésért történt, melyet talán a májusi ünnep második napján tartott circusi játékok alkalmával a kékbe öltözöttek csoportja követett el.

Nagyobb és rendkivülibb esetek nagyobb engesztelő áldozatot követeltek, mikor nem lehetet porcis et agnis, struibus fertisque áldozni és csak dea Diának, hanem illő módon valamennyi, a berekben tisztelt numen-nek. Ilyen eset a 183 évtől van feljegyezve: in luco deae Diae Q. Licinius Nepos magister operis induiandi causa, quod in fastigio aedis deae Diae ficus innata esset, eruendam et aedem reficiendam, immolavit suovetaurilibus maioribus; következik az áldozatok felsorolása.
Ugyanolyan s alább részletezendő módon áldoztak a munka be végeztével is. Valóságos megtisztító áldozatok s ezeket lustrum missum-nak hívják. Mert a feláldozandó barmot elébb a megtisztítandó terület körül vezették, az egykorú festmények tanúsága szerint úgy, hogy elöl a disznó, utána a juh és végül a bika ment. Kezdődött pedig a suovetaurilibus maioribus bemutatásával, mely abban tér el a suovetaurilia minora-tól, hogy már felnőtt barmokat áldoztak, míg emennél szopósokat.
Ezt követi egy sor áldozat a különböző istenségeknek, melyek sorát dea Dia nyitja meg, kinek két tehenet áldoznak: őt követi Janus pater két kos, Juppiter két hosszúgyapjas, azaz nem nyírott berbécs, Mars két ugyanolyan kos, Juno deae Diae két juh, sive deus, sive dea két juh, Virgines divae két juh. Famuli divi két berbécs, Lares két berbécs, Mater Larum két juh, sive deus sive dea in cuius tutela hic lucus locusve est két juh. Fons1 két berbécs, Flora két juh, Vesta két juh. Vesta mater két juh, Adolenda, Comdivus-nak, Deferunda két juh áldozattal. A Caesaream előtt az eladdig divus-nak nyílvánítottaknak áldoztak 16 berbécset (ennyien is voltak).

A 218 évi feljegyzések igen hiányosak ezen áldozatra vonatkozóan s maga az ok sem állapítható meg. Egyébként úgy látszik az áldozások teljesen azonosak az előbbivel. Némi, de nem éppen lényeges eltérést mutat a 224 évi eset. Ekkor az adott okot a szent cselekményre, hogy a berek fáit villámcsapás érte.
Ez alkalommal nagyrészben azoknak az istenségeknek áldoznak mint 218-ban: eltérés abban van. hogy:

a) megemlíttetnek az arae temporalcs, a melyeken az egyes istenségeknek az áldozatot bemutatták, mivel csak a dea Diánák és a dirinek szóló áldozatok voltak bemutathatok, dea Dia temploma, illetőleg a Caesarom előtt, míg a többi istenségeknek egyes oltárokon kellett azokat bemutatni;

b) Summaniis páternek is áldoznak két fekete berbécset és pedig azért, mert a villámcsapás éjjel történt;

c) az uralkodó császár geniusának is áldoznak egy bikát:

d) Adolenda, Coínquienda szerepelnek két juh áldozásával a 283 évi Adolenda, Commolanda Deferunda helyett, - bizonyítván, hogy bármennyi névvel hivatik fel a végzendő munka szelleme, azért egy numen az, a kinek két juh áldozása jár:

e) Mars neve itt Mars páter Uitor, valószínűleg, hogy megkülönböztessék attól a Marstól, kinek a suovetaurilia szólott.

A szóban levő istenségek mind a dii indigetes köréből valók s a capitoliuni triász hiányzik belőle. Sajátságos, hogy nem szerepel Quirinus, mit pedig joggal várhatnánk. Az istenségek sorát Janus nyitja meg és Vesta zárja be, ez az állandó és törvényszerű felsorolást Vesta mater mellett szerepel még kesta deorum deartimque, hogy miért bizonyára maguk sem tudták volna magyarázatát adni.
Az itt felsorolt ténykedéseken kívül volt még a collegium fratrum Arvalium tisztének egy egészen más ága is, amely sokkal nagyobb mértékben vette igénybe ténykedését s ez a császárkultusszal kapcsolatos igen nagyszámú áldozatoknak különböző címeken való végzése. A római császárok istenítése már Augustus korába visszanyúlik. a mire az első lökést C. Julius Caesar divussá avatása adta meg. De az élő császárok kedvéért, illetőleg az ő jóvoltukért is az összes római papi testületek végeztek bizonyos vallásos ténykedéseket.
A fratres Arvales ez irányú s a feljegyzések alapján megállapítható nagyszámú ténye két általános csoportba osztható. Egyik csoportba tartoznak azok a vallásos cselekmények, melyek fogadalmak beváltásából állnak, a másik csoportba pedig azok, melyek kifejezett fogadalmon nem alapulnak ugyan, de azért meghatározott, vagy meg nem határozott időben végrehajtatnak.

Első helyen állnak tehát az évenként megújított fogadalmak, melyek pro salute imperatoris szólottak s melyeknek eredete a város 724 (Kr. e. 30.) évére vezethető vissza és a pro salute rei publicae januárius 1-én tenni szokott fogadalmak helyébe lépnek, A fogadalmak tételéről és beváltásáról részletesen értesítenek a Domitianus korából való jegyzőkönyvek. Az itt teljes leírást összevetve a más évekből fennmaradt részletekkel, a következő képet nyerjük:
A magister az egyik capitoliumí templom előcsarnokában tartott ünnepi ülésen jelentést tett:
cum dii immortales .... vota . . . quac pro salute .... suscepta erant exaudierunt, convenire collegio priora solvere et nova nuncupare.
Erre következett a határozat, azaz, hogy a tett fogadalmak beváltandók és megújítandók. Erre a magister a templom előtti téren levő tűzhelyen tömjénnel és borral áldozott: majd mola ciiltroque az áldozati barmok vezettettek elő. Miután megáldozták a megáldozandókat új fogadalmat tettek.
Az áldozati barmok, bikák és tehenek, az istenség neme szerint. Minden istenségnek egyet áldoztak, ha csak egy személyért szólt a fogadalom, ellenben kettőt, ha az uralkodón kívül annak féleségéért, a trónörökösért, vagy a császár gyermekeiért is szólt a fogadalom. Azonban van eltérés is. Domitianus és Severus Alexander korában ez utóbbi esetben is csak egy barmot áldoztak az egyes istenségeknek.

A vota annua-val kapcsolatosan szólnunk kell azokról is, melyeket az. év közben meghalt uralkodó utódjáért fogadtak. Az év elején tett fogadalmak a császárnak évközben történt halálával tárgytalanokká váltak s így az új uralkodóért új fogadalom vált szükségessé. Ezt rendesen a trónra lépés után néhány nappal fogadták ugyan fel, de ünnepélyes kihirdetése mégis csak a következő januárius 3-án történt.
Ilyen esetekre a feljegyzéseinkben nem egy példa van. Így az évközben császárrá lett Galbát 69 januárius 14-én ismerte el a senatus s januárius 30-án áldoztak a fratres Arvales az ő jóvoltáért.
Pertinax jóvoltáért, ki a 102 év utolsó napján lépett trónra, a következő év januárius 12-én fogadtak áldozatokat és pedig nemcsak egy évre, hanem a következő tíz évre is. Ezek a vota decennalia a vota annua mellett - megismétlődnek Elagabalus és Gordianus trónra léptekor. Elagabalus esetében azonban nem pusztán az ő személyéért, hanem Julia Maesaért, nagyanyjáért is tettek fogadalmat, de ez utóbbiért csak vota annua szólott, míg a vota decennalia pusztán a császár jóvoltáért. Ezt megelőzőleg a császárt a fratres Arvales coopiálták? Az itt felsorolt összes áldozatok mindenben egyeznek az előzőkkel.

Egyes rendkívüli alkalmakkor is fogadtak a császár jóvoltáért áldozatokat, melyek azonban úgy látszik, később állandókká lettek. Ilyenek a 86, 87, 89 és 90 évekből maradlak ránk. Ezekben a császár úgy dicsőítik, mint ex cuius incolumitate omnium salus constat. Okát azonban ezeknek a vota-nak megállapítani nem lehet; annál feltűnőbb, hogy éppen januáris 22-én, vagyis a hűli Palatini napján fogadtattak fel, egyedül Juppiter Capitolinusnak.
Meglehetős nagy számmal fordulnak elő ezenkívül vota, valamely rendkívüli eset, mint a császárné szerencsés szülése, összeesküvés felfedezése, a császár hazaérkezése, győzelmes hadjárat stb. alkalmából. Az eset rendkívüli jelentőségét kiemelni, kivált az istenségek számának szaporításával tudták. Az utolsó ilyen fogadalom a 214 évből származik, mikor Septimius Severus a hajótörés veszedelmétől szerencsésen megszabadult.
Vespasianus koráig van még a fratres Arvales áldozatainak egy külön csoportja, a mely nem alapszik sem egy alkalomra szóló, sem rendszeresen megújított fogadalmon. Így október 12-én ob Augustalia a Palatínuson in templo novo áldoztak divus Augustus emlékezetére, de nemcsak neki, hanem a többi divus-nak és diva-nak. Ezt az áldozatot minden évben megújították, de minden fogadalom nélkül.

Hasonlóképen áldoztak az uralkodók és házuk tagjainak születésnapján minden évben, valamint Nero adoptioja és Lívia consecratioja emlékére Claudius uralkodása alatt. Ha még megemlítjük, hogy hasonló áldozatok bemutatása szokásos volt még az imperium, tribunica potestas, consulatus, különböző papi hivatalok átvétele, páter pátriáé stb. címek elnyerése alkalmával, csak a legfőbb és legáltalánosabb eseteket soroltuk fel azok közül, melyek jogcímül szolgáltak ilyen áldozatok bemutatására, melyek mindig bikából, illetőleg tehénből állottak.
A mint már említettük, mindezeknek véget vetett Vespasianus, mennyiben a szokásos és itt felsorolt áldozatok egy részét még 81-ben megtaláljuk ugyan, de azután többé nem. Csak a rendszeres fogadalmon alapuló áldozatok maradtak meg és hajtattak végre azután is. Ez a változás nem áll magában s talán helyes utón járunk, mikor nem annyira Vespasianus szerénységében, mint inkább az áldozásokkal járó kiadások nagyságában keressük az okot, mely arra indította, hogy azok számát lehetőleg csökkentse.

Befejezésül említsük meg azt, hogy a 81 évből való feljegyzések őrizték meg az újonnan épült Colosseumban a fratres Arvales számára fenntartott helyeket.



Buday Árpád