logo

V December AD

Túlvilág és halottkultusz

Valószínű, hogy a római vallás eme ősitáliai rétegére vezethetők vissza némely elképzelések és azokkal kapcsolatos szertartások is a „túlvilág” képzetkörében. Az idézőjel magyarázataképpen mindjárt bevezetőben megjegyezzük, hogy voltaképpen túlvilágról a rómaiaknál ugyanúgy nem beszélhetünk, mint például a homérosi eposzokkal kapcsolatban, ahol a túlvilág egyszerűen az árnyak, a holt lelkek összességét jelenti, amelyek a gödörbe csurgatott friss vér szagára előtűnnek valahonnét, s ha a vérből ihatnak, egy kis időre, átmenetileg, visszanyerik öntudatukat. Az az alvilág-leírás, amellyel Vergilius Aeneisének VI. énekében találkozunk, kései tudós spekulációk és költői fantázia eredménye, a Tartarust körülömlő négy folyó, a csónakos Charon, az Elysiumi Mezők s az alvilági bűnhődések mitikus köntösbe burkolt történeteivel együtt.
Lehet, hogy az Augustus-kori római polgár, miközben Vergilius híres VI. énekét olvasta, maga is elhitte, hogy a Cumae mocsaras-sötét tájának egyik barlangjában van az Alvilág (a Tartarus) bejárata, ahol az isteni Sibylla jósol, s hogy Aeneasnak le kellett törnie azt az aranyágat, mely nélkül senki nem jut-hat az Alvilág királynőjének, Proserpinának színe elé, s mely nélkül ő sem láthatta volna meg leendő utódainak nagy sorát, akiknek egyszer majd fel kellett jönniök, dicsővé téve a római történelem akkor még üres lapjait. A túlvilág azonban az akkori római polgár magánés családi életében és vallásos képzeteiben mégis inkább a holtak (elsősorban az ősök) valamiféle természeten túli tovább élését jelentette. így alakult ki a Manes és Lemures tisztelete. Az előbbi voltaképpen az a jóindulatú, utódokat segítő és földet megtermékenyítő erő, mely a holt ősökből fennmarad, melynek jóindulatát állandóan biztosítani kell. Az utóbbi hasonlóképpen az agrártermékenységgel összefüggő, csak éppen rosszindulatú, ártó varázsú, de persze áldozattal azért megengesztelhető, kísértetszerű folytatása a holtak életerejének. (Május három teljes napján, 9., ír. és 14-én Itália-szerte megtartották tiszteletükre az engesztelő ünnepségeket.)

Nem istenségekről, nem is szellemekről vagy kísértetekről van itt szó, nem is a görög mitológia árnyszerű halottairól, akik felismerhető, eredeti alakjukban képesek megjelenni, mint majd Cicero Az államról című művében az ifjabb Scipiónak nagyapja árnyéka, vagy mint ahogy Aeneas találkozik az Alvilágban a szerencsétlen Didó királynő árnyával, aki annyira hasonlít egykori testi valóságához, hogy Aeneas atya már-már átölelné, ha üres levegőként a semmibe nem foszlana. Az aztán egy más kérdés, hogy az elhalt ősöket, már egészen korai időkben, a maguk valóságosan felidézhető testi mivoltában is igyekeznek „halhatatlanná” tenni azoknak a viaszképmásoknak (imagines) segítségével, melyek ott állnak a családi szentélyben, s csak akkor hagyják el azt időnként, ha a család valamelyik tagját el kell kísérni utolsó útjára a temetési menetben, s ennek utána rövidesen annak képmása is közébük kerül majd.


Forrás: részletek Maróti Egon Horváth István Castiglione László: A régi Róma aranykora