logo

XXX Novembris AD

Superstitio vagy religio

A keleti kultuszok megjelenése és elterjedése Rómában felvetette a legitim vallás definiálásának problémáját. Természetesen Augustus idején a kérdés eldöntése egyszerű volt: amit Augustus engedélyezett, az volt a legitim vallás. Tudjuk róla, hogy kifejezetten ellenezte a keleti kultuszokat (természetesen a hagyományos görög istenek nem tartoztak ebbe a kategóriába, az eredetileg görög isten, Apollo sikertörténetét pedig már említettük).
Amikor Egyiptomban járt a hadsereggel, nem látogatta meg a hírest Ápisz szentélyt, és fiának, Gaiusnak is azt tanácsolta, hogy ne áldoztasson és imádkozzon Jeruzsálemben, vagyis a keleti kultusznak tartott zsidó vallásról sem volt jó véleménnyel. Ugyanakkor veszélyesnek csak azokat a kultuszokat tartotta, amelyek nem rendelkeztek régi hagyománnyal, antiquitasszal (vö. Suetonius, Augustus 93; Philón, Legatio 157), a zsidó vallás azonban a kor embere számára minden „ellenszenves” vonása ellenére egyet jelentett a „régiséggel”.

Augustus halála után szükség volt a pontosabb meghatározásra. A kor irodalmi emlékeiben minduntalan két fogalom tér vissza: a religio mint a hivatalos és „helyes” vallás kifejezése és a superstitio, a „destruktív” vallás. Seneca (De clementia 2.5.1) szerint a religio megadja a helyes tiszteletet az isteneknek, míg a superstitio megrontja azt. Persze a rómaiak nem olyan elvek mentén gondolkodtak a vallásról, mint a keresztyének, így nem is keresztyén módra tettek különbséget „igaz” és „hamis” vallás között: számukra talán a döntő különbség religio és superstitio között a kiegyensúlyozottság, mértékletesség megléte vagy hiánya volt.

Tacitus (Historiae 4.54.4) a rómaiak számára visszataszító rítusaik miatt superstitiónak nevezi az egyiptomiak és a kelta-gall druidák vallását, s érdekes, hogy amikor a zsidók vallásáról beszél, be kell illesztenie néhány egyértelműen téves és általa sem ellenőrzött visszataszító részletet (például a szamárfej imádását Jeruzsálemben, Historiae 5.4-5) ahhoz, hogy az egyébként „régisége miatt engedélyezett” vallást sommásan superstitiónak nevezhesse.

Seneca beszámol arról, hogy fiatalkorában egy ideig a pythagoreus tanoknak hódolt, és ezért nem evett húst, de mivel akkoriban az idegen superstitiók híveit száműzetéssel fenyegették Rómában, apja tanácsának engedve visszatért a normál étrendre (Ep.108.22). Ezek szerint még akár egy filozófiai irányzat is kiérdemelhette a superstitio elnevezést, ha túlságosan szokatlanul viselkedtek a követői. Claudiusról tudjuk, hogy az etruszk eredetű béljóslást Kr.e. 47-ben azért romanizálta és újította fel, mert szerinte az idegen kultuszok elterjedése miatt méltatlanul háttérbe szorult (vö. Tacitus, Annales 11.15).



Pecsuk Ottó