logo

XXX Novembris AD

Keleti kultuszok

A keleti kultuszok Rómára gyakorolt hatásáról már igen korai időszakból vannak emlékeink. Az első ilyen kultusz Kybelé vagy Magna Mater nevéhez köthető, még a Krisztus előtti 3. századból. A város történelmének egy kritikus pillanatában, a Sibylla-könyvekkel konzultálva vezették be hivatalosan a – Tróján és a rómaiak ősatyjaként tisztelt Aeneason keresztül akár „rómainak” is tekinthető – frígiai istennő kultuszát: a számára emelt templom a pomeriumon belül kapott helyet, bár az istennő papjairól és szolgáiról (az extatikus felvonulásaikon önmagukat kasztráló galli-t) a korai császárkori források mindig gyanakvással és megvetéssel beszélnek. Attis kultusza később összekapcsolódott Magna Mater ünnepeivel, amelyeken megjelent a szent bika megölésének rítusa (taurobolium).

Isis (és Serapis) kultuszának elsődleges vonzereje talán abban rejlett, hogy igazi női istenség volt, aki – bár papjai férfiak voltak – a női hívekre hatott. A források szerint követői elé olyan komoly etikai elvárásokat állított az Isis-kultusz, mint a tisztaság, a szülők iránti tisztelet vagy a férjek feleség iránti szeretete.
Legismertebb irodalmi emléke, Apuleius Metamorphoses (magyarul Aranyszamárként ismert) című műve szerint az Isis-kultusz a Kr.e. 1. századi híveire elsősorban mint misztériumvallás hatott. Gaius egyik kedvence volt az Isis-kultusz, bár az augustusi hagyományok miatt ő is csak a városfalon kívül, a Campus Martiuson emelt templomot Isisnek (vö. Isis Campensis).

A Mithras-kultusz terjedésének virágkora a Kr.u. 1. század második fele volt, tehát nagyjából a keresztyénség római megjelenésének időszaka. Elsősorban a Duna mentén jelentek meg a Mithras-barlangok, valamint Itáliában, főleg Ostiában és a római városfal mentén. Időrendi tekintetben az is összeköti még a keresztyénséggel, hogy látványos megjelenése csak a 2. századra tehető, addig rejtetten, nem az utcákról, hanem a magánházakból nyíló szentélyeik voltak, amelyeket csak a beavatottak ismerhettek. Híveit elsősorban a katonák között találjuk, beavatottjai kizárólag férfiak lehettek.
Fejlett teológiai rendszere volt, a zodiákus jeleinek megfelelő beavatási fokozatokkal, elöljárói rangsorral. Híveitől katonai erényeket, szexuális önmegtartóztatást követelt, ezért cserébe a beavatottaknak felemelkedést ígért az égi szférákba. A Mithras-kultusznak is fontos eleme volt a bika rituális leölése, amelyet a vallás tanítása szerint maga Mithras, a legyőzhetetlen napisten hajt végre mintegy szimbolikus győzelmet aratva a sötétség felett. Ezt a tettet ismételték meg a hívek, majd közösen fogyasztották el a szent ételeket. A 2. századi Tertullianus felháborodva a keresztyénséghez hasonló elemeken, a Krisztus-hit kigúnyolásának nevezte a kultuszt.

A mithraizmus különösen a 2-3. században jelentett komoly kihívást a terjedő keresztyénség számára, akkor, amikor a hadsereg szerepe soha nem látott méreteket öltött a Birodalom életében. Az eredetileg frígiai Sabazios kultuszáról meglehetősen keveset tudunk. Athénban már a Kr.e. 5. században ismerték, de Rómában csak 300 évvel későbbről maradtak nyomai.

Ókori források néha összekeverik a judaizmussal, de valódi szinkretizmusról nincsenek bizonyítékaink. Az kétségtelen, hogy Sabaziost gyakran azonosították Zeusszal illetve Jupiterrel. Érdekes maradványaira bukkantak a kultusznak a Kr.u. 3. századi Vincentius katakombában, ahol közösségi étkezést és a túlvilági ítéletet ábrázoló rajzok egészítik ki a Sabazios-kultuszhoz tartozó feliratokat. Ekkor már a keresztyénség hatása feltehetően olyan erős volt, hogy beszivárgott a különböző misztériumok szertartásaiba is. Egy másik, katonák között népszerű keleti kultusz a Commagenéből eredő Jupiter Dolichenusé, amely azonban igen rövid életű lévén (Kr.e. 1-3. század) nem valószínű, hogy a kora császárkori
Rómában jelen volt.

Nagy kérdés, hogy ezek a keleti eredetű vallások milyen mértékben járták át a korai császárkori Róma társadalmát. Vajon ellenhatást jelentettek a hivatalos augustusi vallással szemben? Mondhatjuk-e, hogy a hivatalos kultusz személytelen volt, míg a misztériumvallások a személyességben és az individuum megszólításában illetve a közösségalkotásban nyerték el értelmüket? Valószínűleg ez a valóság leegyszerűsítése volna.

A hivatalos császári kultusz sem hagyta érintetlenül a kisebb közösségeket, amelyek többségében felszabadított rabszolgákból álltak (Augustales), és egy-egy város uralkodó-kultuszáért feleltek, bizonyára teljesen önkéntes alapon. A vallási közösségek többnyire egyszerre jelentettek szociális, jótékonysági és gazdasági összetartozást is. A szakmai alapon szerveződő „érdekvédelmi” csoportok tagjai magától értetődő módon vettek rész a hivatásukat patronáló istenség(ek) kultuszában, a szegények pedig rendszerint saját jól felfogott érdekükből csatlakoztak valamelyik temetési testülethez (collegium), amely megfizethető tagdíj fejében biztosította a maguk és családtagjaik végtisztességét haláluk után.

A vallási kötődés tehát elsősorban a mindennapok ritualizálását jelentette. Ezt erősíti az a tény, hogy nemcsak Rómában, de a Birodalom nyugati felén sehol sem találunk nyomokat a gyermekek vallásos neveléséről.
Míg a görögök között az epheboi bizonyos mértékig teret adott a fiatal fiúk vallási oktatására, addig Rómában nyomát sem találjuk ennek. A gyermekek valószínűleg otthon kaptak bevezetést a pater familias által vezetett családi kultuszba, de felnőtt korukban már a lakóhelyük, a szakmájuk vagy a társadalmi helyzetük szabta meg, hogy milyen vallási közösséghez tartoztak. Ezért van az, hogy az egyes kultuszhelyeken talált feliratok részletesen elmondják a látogatónak, hogy az adott istenség kicsoda, mit tett vagy mire képes, és mi szükséges a tiszteletéhez.



Pecsuk Ottó