logo

XXXI Martius AD

Temetési szertartások

Az ókor valamennyi népe nagy kegyeletet érzett és mutatott a holtak iránt, mert általános volt az a meg-győződés, hogy a másvilágon csak az a lélek találja meg az óhajtott nyugalmat, melynek teste tisztességes temetésben részesült. Az egyiptomiak hite szerint a halál pillanatában a képmás, a lélek (Ka) elszáll a testből és megindul tisztulási útjára. És ha hosszas vezeklés után a bűnsalaktól megtisztultan visszatérhet saját testébe, azzal egyesül és a világosság istenének kíséretéhez csatlakozik, vagyis üdvözül.
Ha azonban a testet sírjában megbolygatják, nem egyesülhet a lélek a testtel, hanem elkárhozik. Ezért rejtették el az egyiptomiak és általában a keleti népek oly gondosan halottaikat; ezért épültek nagyszerű és szinte elpusztíthatatlan síremlékeik: a pyramisok, mastabák, a templom-, akna-, barlang és sziklasírok. És miként a többi népek, épen ilyenféle meggyőződés hatása alatt tartották be a rómaiak is oly pontosan temetési szertartásaikat. Amivel különben a hazatérő kisértetek (Larvae, Lemures) ellen is legjobban biztosíthatták magukat. Ezért, ha a holttestet nem tudták előkeríteni, legalább jelképileg temették el és üres sírhalmot (sepulcrum inane, κενοτάφιον) emeltek tiszteletére, mert különben - véleményük szerint - ott kell bolyongania a léleknek a Styx vize mellett vagy ezer esztendeig.

A haldokló utolsó lehelletét ajkukkal iparkodtak fölfogni; azután lecsukták a szemét és hangos siránkozásban törtek ki (conclamatio). Erre a szegény nép maga terítette ki tisztára mosott halottját az átriumban és harmadnapra éj idején a halottvivőkkel (vespillones) kiszállíttatta az Esquilinuson levő földalatti sírokba, a galambdúcokra emlékeztető sírboltokba (columbarium, ossuarium, cinerarium) vagy a temetkezési egyletek (collegia funeratica) külön temetőjébe.

A gazdagok és előkelők temetéséről azonban már a libitinarius, vagyis Venus Libitina templomának felügyelője gondoskodott. Emberei a vestibulumba vörösfenyő(picea) vagy cipruságakat (cupressus) raktak; a tetemet a pollinctor megmosta, bebalzsamozta és tógában a ravatalra (lectus funebris) helyezte. A temetésre kikiáltó (praeco) szokta meghívni a közönséget ilyenformán: «Ad exsequias Lucio Titio, Lucii filio, quibus ire commodum est iam tempus est; ollus (= ille) effertur».

A temetés csak a halálra következő nyolcadik napon történt ilyen sorrendben. Legeiül mentek a zenészek (tibicines), utánuk a sirató asszonyok (praeficae) gyászdalokat (naeniae) énekelve és a mimusok, kik a temetésen is éppúgy megengedhettek maguknak mindenféle tréfát, mint a triumphusnál. Erre következtek az ősök viaszszobrai szekereken, esetleg helyettük kiváló színészek, akik ruhájukkal és mozdulataikkal az elhunytat vagy őseit igyekeztek utánozni. Utánuk a halott érdemeit feltüntető táblákat, majd a nyitott gyászpadon (feretrum) a kissé feltámasztott tetemet vitték a feketeruhás rokonok vagy a felszabadított rabszolgák.

romaikor_kep



A fórumon a rostra előtt megállapodott a menet és az elhunyt fia, rokona vagy a senatus megbízott képviselője a szószékről elmondotta a dicsőítő beszédet (laudatio funebris), melyet akárhányszor a történelem meghamisítására használtak fel, amint Livius is megjegyzi. Végül a halottat eltemették és pedig régente a ház közelében, a család birtokán, később pedig, amint a város növekedett, a város végén, az országutak mentén (necropolis), mint például Rómában a Via Appia mellett. Néha azonban előbb elégették az ustrinában és csak a hamvakat rejtő urna feralist helyezték el a díszes síremlékben.

A síremlékek gyöngéd kifejezései - bene meritus, bonus, dulcissimus, admirabilis puer, quem fata iniqua rapuere, cara atque dulcissima mulier, fidissimus omnibus amicis et per omnia vitae laudabilis et spectatus stb. - eléggé mutatják, hogy mily kegyeletes szeretettel voltak a rómaiak halottaik iránt. A pompeji temetőben látható és alaposan megkoptatott, kerek márványpadok is igazolják, hogy nemcsak a temetés utáni kilencedik napon, vagy az évforduló (anniversaria) alkalmával keresték föl kedves halottaikat virággal és áldozatokkal, hanem máskor is ki-kijártak közéjük, hogy róluk emlékezzenek. Azok a híres olasz cimiteriók, campo Santók, a világ legszebb temetői (például a genovai, milánói, firenzei, bolognai, pisai stb.) utólérhetetlenül művészi síremlékeikkel szintén csak a régi kegyeletes érzés öröksége.



Fehér Adorján.

Forrás: részletek: Fehér Adorján Római régiségek c. munkájából