A zenészek után a fáklyavivők és siratóasszonyok következtek. Énekeltek is: az elhunyt tetteit és erényeit dicsőítették. A gazdagok koporsója előtt őseik viasz képmásait vitték. Ezt nem akárki engedhette meg magának. Drága dolog volt egy temetés. A halotti tornak meghatározott szabályai voltak. Nem kis pénzbe került a síremlék felállítása sem. Pedig csak egy kőlap volt, rajta a halott képmása. A leggazdagabbak síremléke valóságos vár, kör alakú torony volt.
A rómaiak kétféleképpen temetkeztek. Egyesek elégették a halottat, vele az áldozati tárgyakat is, majd összeszedték az égett csontokat, urnába zárták, és az urnát a síremlék belsejében helyezték el. A galambdúcra hasonlító urnatemetőket columbariumnak nevezik. Mások nem az égetést választották, hanem koporsóba fektették a halottat, s úgy földelték el.
A temetkezés helyén letesznek olyan tárgyakat, amire az elhunytnak szüksége lehet a további létezés során: a férfi számára fegyvert és szerszámot az asszony számára ékszert, szépítőszereket. A sírhelyek általában a lakóházaktól távol, országutak mellé kerülnek. A leghíresebb a Kr. e. 312-ben Appius Claudius Caensus cenzor által építetett Rómából Capuába vivő, kövezett országút, a Via Appia Antica mellett található.
A halotti rítusok, amelyek kilenc nappal a temetés vagy a hamvasztás után fejeződtek be, az „elhuny rokonok” (divi parentes) tiszteletében folytak. Ezeknek két ünnepet szenteltek: a februári Parentaliát és a májusi Lemuriát. Ezeken a napokon mindenki halottaira emlékezett. A keresztény egyház ezt a hagyományt folytatta később a halottak napjának megtartásával, ami máig élő szokás.
Az első ünnep idején zárva voltak a templomok, az oltárokon kioltották a tüzet és nem tartottak esküvőket sem. A holtak visszatértek a földre és a sírokra helyezett táplálékot elfogyasztották. Főként azonban a pietas csillapította le az ősöket (animas placare paternas). Az ősi római naptárban február volt az esztendő utolsó honapja ez egy „kaotikus” állapot volt. A normákat felfüggesztették, a halottak visszatérhettek a földre.
A Lemuria három napján (máj 9, 11 és 13) a halottak (lemures) ismét visszatértek és felkeresték ivadékaik otthonát. Hogy lecsillapítsák őket és megakadályozzák, nehogy magukkal vigyenek néhány élőt, a családfő telitömte a száját feketebabbal, és kiköpve a következő formulákat ismételt kilencszer: „Ezzel a babbal visszavásárolom magamat és enyéimet”. Végül egy bronztárggyal nagy csörömpölést csapott, hogy elijessze a szellemeket és kilencszer ismételte: „Atyáim manese, távozzatok innen!”
Ovidius például a császárkor kezdetén így írja le egy vénasszony áldozatát, melyet a Feralia halotti ünnepen mutatott be:
„Három szem tömjént tesz alá a küszöbnek a három ujjával, hol egér surran a titkos úton, Majd szürkés ólomfigurákra varázsfonalat köt, s hét feketés babot is forgat az ajkai közt. Átveri vastűvel, megvarrja, bevonja szurokkal s megszárítja tüzén egy kicsi márna fejét. Bort is csordít rá, s végül, ami megmarad abból, társai, s még inkább ő maga issza meg azt. Ellenség nyelvét s a gonosz száját bekötöttük – mondja menőben a vén, s részegen útnak ered.”
Augustus idején béke uralkodott Rómában és a birodalomban, a főváros lakossága igen felduzzadt, megnőtt a lakótelkek ára. Megjelennek Rómában a többemeletes tömegszállások, de ugyanúgy a helyszűke miatt diktálhatta a földalatti „többemeletes” tömegsírok kialakítása.