logo

XII December AD

A temetés.

A legszomorúbb szertartások ősidőktől kezdve azok voltak, amelyeket a halott körül végzett a rokonság. A rómaiak hitték, hogy a lélek tovább él a halál után. Szerintük kétféle lélek létezik: az egyik a meleg lélek (animus), amely a halál pillanatában megsemmisül, ennek jele a test kihűlése. A másik a hideg lélek (anima), amely tovább él a test enyészete után is.
Ez az irodalmi alkotásokban gyakran szereplő umbra amely megjelenhet a rómaiak hite szerint a szokottnál nagyobb alakban (imago), s melynek érzelmei vannak, beszélni tud, de amikor szerettei meg akarják ölelni, kisuhan kezük közül, mint a szél. Tartózkodási helye az Alvilág, ahol halála módjától függően más-más területen „él”.

Külön mezőn vannak a természetes halállal haltak, a gyilkosság áldozatai, az öngyilkosok, a szüleik szeme láttára máglyára helyezett fiatalok, a temetetlenek és a boldog lelkek. A temetetlen vagy nem méltóképpen el elbúcsúztatott és halála évfordulóján áldozattal meg nem tisztelt lélek nem nyugodhat, gyakran akár ártó szellem, Lemur vagy Larva formájában vissza is jár. Ezért rendkívül fontosnak tartották a temetési szertartás előírásszerű végzését.

Ha a családtagok közül haldoklott valaki, az utolsó pillanatokban letették a földre, s leheletét valamelyik családtagja csókjával fogta fel. Majd a halott nevét többször hangosan kiáltották. Ezután testét lemosták, illatos kenőcsökkel megkenték, ünneplőbe öltöztették. Nyelve alá pénzdarabot (obulust) helyeztek, hogy Charónnak, az Alvilág révészének meg tudja fizetni az Acheron folyón való átszállítást. A ház előcsarnokában ravatalozták fel - lábbal az ajtó felé. Köréje füstölőket, s ha volt, kitüntetéseit és hivatali jelvényeit helyezték. A ház bejáratát vörösfenyővel és a gyász fájával, ciprussal övezték, jelezvén, hogy a házban halott van.

Volt Rómában egy templom, ennek papsága vezette a nyilvántartást az elhunytakról, s intézte szolgahadával a temetést. Ide, a Libitina istennő templomába kellett bejelenteni a halálesetet, és lefizetni a temetkezés költségeit. Minden egyébről a templom papjai gondoskodtak. (A temetést a legkisebb római városban is külön szervezetek, egyletek intézték, melyek a tagsági díjakból segélyezték a szegények temetkezését). Amikor a hivatalos részt elintézték, a háznál megtörtént a halott elsiratása, a hivatal egyik embere elkészítette az elhunyt viaszképmását, elindult a temetési menet.

A gyászmenetben elöl jöttek a zenészek, mögöttük a táncosok és színészek. Köztük egy az elhunyt alakját, mozgását imitálta. Érdekes, hogy itt komolytalan tréfálkodástól a trágárságig menő élcelődés folyt a halálról, mintha az élet és halál rokonságát a halál után is folytatódó életet akarták volna tudatosítani.
Utánuk feldíszített szekereken a család tagjai vagy fogadott színészek az ősök viaszképmásait tartották arcuk előtt, mintha az elődök jeleznék, hogy társaságukba fogadták a megholtat. Ezután fáklyások következtek, kiknek létszámából következtetni lehetett a család gazdagságára, mert a fáklya drága világítóeszköz volt.
Őket követte a halottat szállító kocsi, a gyászoló család, a rokonok és jó ismerősök. A menet megállt a Forumon, ahol a család valamely férfitagja elbúcsúztatta az elhunytat. Innen a temetőbe vagy a családi sírkertbe vezetett az út. (A XII táblás törvények óta a Város területén tilos olt a temetkezés.)

romaikor_kep



A rómaiak mind a halottégetést, mind a földbe temetést alkalmazták. Ha hamvasztani akartak, akkor a temetkezési vállalat díszbe öltözött emberi feltették a holttestet a máglyára, körülrakták kedvenc tárgyaival, a hozzátartozók síri ajándékaival, s meggyújtották alatta a hasábokat. Hogy milyen fákat használtak a máglyához, Vergilius Aeneisének V. énekéből Aeneas Misenus nevű harcostársa holttestének elégetési jelenetéből tudhatjuk meg. A részletből kiderül az is, mit tesznek a családtagok a test elégetése után.

„Tölgyfahasábokat, erre szurokenyvet, ragadósat, Máglyáznak, haragoszöld lombokkal teletűzdelt és szomorú ciprussal bússá tett piramissá, melynek fényes fegyvereket szúrnak tetejébe - szomorú tisztség - odaállnak, ősi szokáshoz híven, a roppant máglya tövéhez s elfordulva alátartják fáklyájuk. Ajándék sok tömjén, kiürült olajos korsó, eledel mind, mind égnek. Hogy a láng kilobog, s beomolnak a hamvak, Borral a test maradékait és a tüzet lelocsolja, s érc-korsóba begyűjti a csontokat is Corynaeus. Háromszor jár körbe kövér olajággal utána, friss vízben megmártva behinti a társakat azzal,hogy tiszták legyenek.”
Aen, V. 214-217, 221-231.
(Lakatos István ford_)

A hamvakat tartalmazó urna sorsa kétféle lehetett: vagy eltemették a sírba a csontokkal, vagy sírboltba állították egy díszes asztalkára. Rögtön ezután engesztelő áldozatot mutattak be az alvilág istenének, Dis-nek. Utána következett a halotti tor. A gazdag halott emlékének a temetése utáni 9. napon ünnepi harci játékkal áldoztak. Hitük szerint ugyanis a halott tiszteletére ontott emberi vér biztosítja az elhunyt lelkének tartós továbbélését.
A szegény halottnak nem volt búcsúztatója a Forumon, nem is a költséges égetést, hanem a földbe temetést választották. Ha mégis összeadta a család az égetésre a pénzt, a hamvakat közös épületben, a sok apró, megvásárolható fülkéből álló columbariumban helyezték el, mely galambdúcra (columba : galamb) emlékeztetett. A földbe temetkezés helye a legszegényebbek számára az Esquilinus-dornb oldalán volt évszázadokon keresztül. Mivel a rosszul kezelt nyilvános temető a közegészségnek kárára volt, Maecenas az egész temetőt hatalmas tömegű földdel behordatta, és kerteket varázsolt a helyére.

A városokból kivezető utak mentén sok kőkoporsó, ún. szarkofág állott. A gazdagabbak esetleg apró, csinos házikókat építettek a kőkoporsó fölé, árnyas pihenővel, hogy az úton járók ott megenyhülve emlékezzenek a halottra. A sírok oldalán életből vett jeleneteket faragtak ki, melyek az elhunyt foglalkozásával is összefüggtek.

Láthatunk rajtuk kovács- és pékműhelyt, hentesüzletet, orvost munka közben. Ezek mellett sokat elárulnak a római hétköznapokból a sírkamrákban, de még az urnákban elhelyezett tárgyak is: a műszerek, ékszerek, szerszámok, illat- és szépítőszerek, gyermekjátékok.

A nagyon gazdag embereknek vagy népszerű közéleti személyiségeknek mauzóleum épült. Így csodálhatjuk még ma is Eurysaces pékmester kemencére emlékeztető, domborművekkel díszített síremlékét, Caecilia Metella mauzóleumát a Via Appián, Hadrianus császár Angyalvár néven ismert hatalmas síremlékét, vagy Augustus császárét a Mars mezőn.

romaikor_kep



A sírkő vagy sírkamra mindenkori felirata D. M. volt (Dis Manibus), amely az alvilág isteneinek jóindulatába ajánlja az elhunytat. Ezenkívül rávéshették a halott nevét, a síremlék állítóját és valamilyen búcsúzó vagy bölcs (ritkább esetben tréfás) mondást.
A világ múzeumainak lapidariumaiban (kőtár), így a dunántúli múzeumokban is, sok római kori sírkövet láthatunk. Néha még azt is megtudjuk róluk mennyibe került a készíttetésük. Ezt főleg az örökösök tartották fontosnak, akiknek kötelességük volt a síremlék-állítás, így jelezték, hogy íme, ők megtették kötelességüket, a halott vissza ne járjon vagyonához-rangjához méltóbb temetést követelni.

Tiszteletre méltó és megható is van a feliratok között. Egy kis pannoniai rabszolgalány, Uppu a gazdájának készített emléket. Egy katona volt katonatársa számára állíttatott, rávésve a kőre: „Fratri” - a „testvérének” - mert a katonák valószínűleg így szólították egymást. Egy fiatal lány, Fabia Secundina édesanyjától búcsúzik ma is szívünkig ható bánattal : „Mammulae benemerenti” („Drága jó anyukámnak”).
A ritka tréfás feliratok egyike, melyet egy - nyilván főként hitelben poharazgató borissza sírkövén olvashatunk: „Kocsmáros, ide a számlát!” vagy egy rejtvényszerű „Itt nyugszik két anya, két leány, összesen hárman”. (Nyilván a nagyanya, az anya és a lánya feküdtek abban a sírban).

Meghatottságot érzünk Rodolfo Lanciani olasz régész hangjából is, amikor leírja, hogyan talált rá a 19. sz. végén Róma határában egy sírboltra, melyben réges-régi „ismerőse”, az ifjabb Plinius V. könyvének 16. levelében elsiratott szép és okos fiatal lány, Minicia Marcella (Minicius Fundanus leánykája) nyugodott:
„A Minicius család kriptája szerény építészeti idomokkal bír, egy 26 négyszögláb nagyságú szobából áll, melynek padlója téglákkal van kirakva, ajtói, lépcsői, ajtófélfái közönséges kőből készültek, a falak tiszta fehérre vannak meszelve. Mikor a hely csendjét és magányát először megzavartuk, és átléptük azt a küszöböt, amelyet soha sem szentségtelenítettek meg a leány temetése óta, azaz 17 és fél század óta, hat sima márványládát pillantottam meg, melyek párosával a szoba három oldalfala mellett voltak elhelyezve. Felirat nem vol4 rajtuk. Az ajtóval szemben lévő fal mellett egy márvány hamvtartó állott, amelyre Statoria Marcella, hősnőnk anyjának neve volt bevésve. A szoba közepén egy szép, remekül mintázott és díszített márványtömb állott.

A reá vésett felirat a következő:
DM MINICIAE MARCELLAE FUNDANI
F VIX A XII M XI D VII
Azaz a rövidítéseket feloldva:
DIS MANIBUS MINICIAE MARCELLAE FUNDANI FUIT VIX ANNORUM XII MENSIUM XI DIERUM VII:
Minicia Marcella Fundus leánya lelkének, aki 12 éves, 11 hónapos és 7 napos korában halt meg.”

A legtöbb helyen a ma is használt szomorú kívánságot olvashatjuk : „Sit tibi terra levis !” (Legyen neked könnyű a föld!) vagy a búcsút : „Ave pia anima!” (Isten veled, drága lélek!).

A holtak szellemének évente kétszer közös ünnepen áldoztak (február 21-én, a Floralia és május elején,a Rosalia ünnepén), de a család megtartotta a maga megemlékezését az elhalálozás napjának évfordulóin, sőt némelyeknek a születésnapján is. Az elhunytak arcképe viaszban megmaradt az ősök arcképcsarnokában, sírjukon kis tálkában rendszeresen étel, ital áll, vázában friss virág, hogy megkapva minden tisztességet, soha ne jöjjenek vissza ártó szellemként volt szeretteikhez.

A szertartások közül utolsónak egy olyanról beszéljünk, mely átmenet a családi és közösségi között. Február 23-án, Terminalia ünnepén a határokat jelző kőnél vagy facölöpnél összejöttek az egymással szomszédos földek tulajdonosai. A két gazda a Terminus-t (tehát a határjelzőt) virággal borította be. Egy-egy koszorút s egy-egy kalácsot hozott a két család. Oltárt raktak kövekből, rá a tüzet cserépben az asszonyok hozták az otthoni tűzből.

A családfők fát raktak ügyesen halomba, száraz háncsot helyezve rá. Meggyújtották. Mellettük fiaik állottak gabonás kosarat tartva kezükben. Ebből a gazdák háromszor vetettek a tűzbe, majd friss lépes mézet is lángra gyújtottak. Ezután bort öntöttek a tűzbe, majd bárányt öltek, és vérét is az oltárra csorgatták. Ezt követően szopós malacot áldoztak. A szertartás után együtt falatozott a két család a levágott állatokból.


Forrás:
Regős Géza: Az antik Róma Napjai
Tankönyvkiadó - Budapest