logo

I December AD

Ősök tisztelete - görög szemmel

Itália minden lakosa tehát már természeti adottságaival is fölülmúlja testi erőben és lelki bátorságban a föníciaiakat, de nagymértékben ösztönzik az ifjakat e tekintetben a szokások által is. Egyetlen példa elegendő annak bemutatására, mekkora gondot fordít államuk olyan férfiak kinevelésére, akik minden megpróbáltatást vállalnak azért, hogy hazájukban a férfias kiválóság dicsősége övezze őket.

Amikor egy előkelő római meghal, a gyászszertartás során a holttestet általában magasra állítva, olykor fektetve, díszes menetben kikísérik a Forumra, az úgynevezett rostrához. Ott körbeseregli az egész nép, aztán ha maradt utána felnőtt fiú utód és éppen otthon időzik, akkor az, ha nem, hát valamelyik még életben levő rokona fellép a szónoki emelvényre, hogy az elhunyt erényeiről és életében véghezvitt tetteiről beszéljen.
A beszéd hatására a gyászoló közönség visszaemlékezik rá, leperegnek szemük előtt az események, s nemcsak hajdani társain, hanem a kívülállókon is olyan mélységes gyász vesz erőt, hogy úgy érzik, elhunyta nem csupán a hozzátartozók, hanem az egész nép vesztesége. Azután eltemetik és elvégzik a szokásos szertartásokat, majd az elhunyt képét a ház legdíszesebb helyére állítják, s fából kis szentélyt építenek köréje. A kép álarchoz hasonlatos, melyet úgy készítenek, hogy az elköltözött vonásait és arcszínét pontosan visszaadja.

Ezeket a képmásokat azután az állami áldozatok alkalmával előveszik és gazdagon felcicomázzák, ha pedig egy előkelő családtag meghal, elviszik a temetési menetbe, és magára veszi egy olyan személy, aki termetre és megjelenésre nagyon hasonlít a hajdanvoltra. Bíborszegélyű tógát visel, ha az illető consul vagy praetor volt, bíbortogát, ha censor, ha pedig diadalmenetben volt része, vagy más hasonló nagy tettet hajtott végre, akkor arannyal átszőtt ruhát.
Az álarcosok mind kocsikon vonulnak fel, előttük viszik a vesszőnyalábokat, a bárdokat és a többi hivatali jelvényt annak a méltóságnak megfelelően, amelyet a megjelenített ős életében az államban betöltött. Megérkezve a rostrához, valamennyien helyet foglalnak a sorba állított elefántcsont székeken. Felemelőbb látványt elképzelni sem lehet egy ifjú számára, aki hírnévre és erényre törekszik. Kit nem rendít meg, ha együtt látja valamennyi kiváló férfiú mintegy megelevenedett képmásait? Van-e annál felemelőbb látvány?

Azután még a gyászünnepség szónoka, ha már beszélt az elhunytról, rátér a többi megjelenített ősre, s kezdve a legkorábban élttel, kinek-kinek elbeszéli eredményeit és cselekedeteit. Így idézik emlékezetükbe újra és újra ezeknek a kiváló férfiaknak erényekkel kivívott hírnevét: így lesz halhatatlan azoknak a híre, akik valami nagyszerű tettet hajtottak végre, s a nép megismeri, az utókor pedig hagyományként örökbe kapja a haza felvirágoztatóinak dicső emlékét. S ami a legfőbb: az ifjakban feltámad a készség a köz érdekében minden megpróbáltatás elviselésére, hogy ők is olyan hírnévre tegyenek szert, mint amilyen a kiváló ősök emlékét őrzi. Szavaimat számos tény bizonyítja. Sok római vívott önként párviadalt, hogy eldöntsön egy háborút, többen mentek a biztos halálba, ki azért, hogy háborúban megmentse a többieket, ki pedig békében, hogy elhárítsa a közösséget fenyegető veszélyt. Sőt néhányan hivatalviselésük idején minden szokással és hagyománnyal szakítva kivégeztették saját gyermekeiket, mert fontosabb volt számukra a haza java, mint a legközelebbi hozzátartozókhoz való természetes ragaszkodás.



Polybios: Históriai [Történeti könyvek] 6.52.10-54.