logo

XXIX Martius AD

Vezető papi testületek

Pontifices

Nevük hídon áldozót (ponti facere) jelent és valószínűleg onnan származik a név, hogy ők építették az első cölöphidat (pons sublicius) és ők végezték a cölöphídon szokásos áldozatokat. A testületet Numa Pompilius alapította és fejükön, a pontifex maximuson kívül még négy patriciusi származású férfiú volt a tagja, akiket maga a király nevezett ki. Általában időszámítással és építéssel foglalkoztak, mint a középkor dómépítő szerzetesei. Ezért látható az ara pacis domborművén a pontifex maximus vállán jelvénye, a fejsze.
Vallási kérdésekben a legfőbb törvényhatóságot alkották. Ők állapították meg az imaformulákat, vezették a naptárt és szúrtak be (intercalare) a hiányos évbeosztás miatt időről-időre néhány napot vagy egész hónapot is, hogy az évszakok természetének megfelelő időre essenek azok az ünnepek, melyek a természet életére vonatkoznak. A naptárfelügyelettel szorosan összefüggött az évi tisztviselők, főleg pedig a consulok névsorának és a főbb eseményeknek följegyzése (annales maximi) is.
300-tól, a lex Ogulnia életbelépésétől fogva már plebeiusok is lehettek a pontifices-testület tagjai. Sulla számukat 15-re, Julius Caesar meg 16-ra emelte. Fejük, a pontifex maximus a köztársaság korában praeturát vagy consulatust viselt férfiú, aki ezeket a hivatalokat főpapi méltóságában is viselhette; nagy tiszteletben állott, de Itáliából sohasem távozhatott; tisztes házasságban kellett élnie, másodszor nem nősülhetett, halottat nem volt szabad érintenie, sőt még látnia sem.

A pontifexek közé sorolhatjuk a rex sacrificulus-t, sacrificust vagy sacrorumot, «az áldozó királyt» is, aki a királyság eltörlése után a királyi méltósághoz fűződő áldozatokat szokta bemutatni és a comitia calata vezetője volt. Olyanféle, mint Athénben az archon basileus (ma a vallásügyi miniszter).
A rex sacrificulust mindig a pontifex maximus nevezte ki a patríciusok közül és az augur avatta föl. Hivatalát élethossziglan viselte, de jóllehet nagy volt a tekintélye és a pontifexek lakomáján az első hely illette meg, mégis alárendeltje volt a pontifex maximusnak.

Quindecim viri sacris faciundis (Sacerdotes Sibyllini). A hagyomány szerint még Tarquinius Superbus rendelt két patríciust (duumviri) a Sibylla-könyvek őrizetére. 367-től kezdve öt patríciusból és ugyanannyi plebeiusból állott a testület (decemviri), Sulla korától fogva pedig már 15 tagból (quindecim viri libris inspiciendis vagy sacrisfaciundis), kik felelősek voltak a könyvek épségéért és tartalmuknak titokban tartásáért.
A könyveket mindig csak a senatus rendelkezésére és a magistratusok jelenlétében ütötték föl és nem a jövő kifürkészése végett, hanem nagy csapások (dögvész, földrengés, rossz előjelek stb.) esetén az istenek haragjának kipuhatolása és kiengesztelése céljából, hogy azután a könyvekből kiolvasott áldozatokat bemutathassák. És mivel ezekben a könyvekben főleg a Trója vidékén tisztelt istenekről és ott szokásos szertartásokról van szó, elsősorban a Sibylla-könyvek révén honosodtak meg a görög istenek a római vallásban.


Fetiales

A 15 vagy 20 tagból álló testület az idegen államokkal való érintkezés, hadüzenet, békekötés eszközlője, vagyis az úgynevezett ius fetiale szertartásainak végrehajtója volt. Ha például Róma valamely idegen néppel viszályba keveredett, négy fetialis ment elégtételt kérni (rés repetere).
Ha vezetőjüknek, a pater patratusnak felszólítására (clarigatio) megkapták a kívánt elégtételt, békésen visszavonultak; ellenkező esetben vártak még 10-33 napig és ha ekkor sem kaptak kedvező választ, az ügyet a római nép elé terjesztették. És ha a római nép elhatározta a háborút, a fetialis-küldöttség ismét az ellenséges nép határához ment és legalább három felnőtt tanú jelenlétében a pater patratus áthajította a véres dárdát az ellenséges földre, vagyis megüzente a háborút. A római birodalom óriási terjeszkedése miatt természetesen ez a jelképes hadüzenet később csak a Mars-mezején épült Bellona-templom mellett történhetett meg, az ú. n. ager hostilis-en.

Szövetségkötéskor az ősi eskü-formula elmondása után a pater patratus a Juppiter Feretrius templomában őrzött kovakő-késsel levágott, leütött egy disznót; innét a foedus ferire vagy icere szólásmód.


Fehér Adorján

Forrás: részletek: Fehér Adorján Római régiségek c. munkájából