logo

XXXI Martius AD

Egyes isten szolgálatában állá papok

Flamines

Szám szerint 15-en voltak, de nem alkottak testületet. Közülük három isten (Juppiter, Mars és Quirinus) papjának (flamen Dialis, Martialis és Quirinalis) patríciusnak kellett lennie. Ezek voltak a flamines maiores. A többi 12 vagyis a flamines minores, már plebeius családból származhatott és kisebb istenek (Vulcanus, Flora, Pomona stb.) szolgálatában állott. Az áldozati állatok bőréből készült hegyes süvegen (apex) kívül jelvényük volt még az olajág is, gyapjúcsomóval a végén.
Rangra legelső volt közöttük Juppiter papja, a flamen Dialis, kinek állásával együtt járt a toga praetexta, a sella curulis, ülés a senatusban és egy lictor ; de életét sok különös rendszabály korlátozta, így egyetlenegy éjszakát sem tölthetett házán kívül, lóra nem ülhetett, gyűrűt vagy láncot nem viselhetett és mivel munkát sem volt szabad látnia, ha az utcára lépett, a lictorok és hirdetők mindenkit eltiltottak a munkától stb.


Salii (táncoló papok)

Mars tiszteletére szervezett régi papi collegium. Két ilyen testületről tudunk. Az elsőt a hagyomány szerint még Numa Pompilius alapította a Palatinus hegyen, ahonnan a Salii Palatini nevet kapták; a másikat állítólag Tullus Hostilius szervezte a Quirinalis dombon, a porta Collina közelében, ezért Salii Collini a nevük. Mindegyik collegiumnak 12-12 ifjú patrícius tagja volt. Élükön állott egy magister, egy praesul (vezértáncos) és egy vates (főénekes).
A palatinusi Saliusok istene Mars volt, a quirinalisiaké Quirinus; de közös volt az istentiszteletük, midőn a szent pajzsokat (ancilia) a városban körülhordozták. Főünnepük március havára esett. Ezen hónap elsején körmenetben járták be a várost a fórumtól a Capitoliumig. A menet élén kürtösök haladtak. Az oltárok és templomok előtt haditáncot lejtettek, szent dalokat énekeltek, közben pedig botjukkal a szent pajzsokra ütögettek.


Fratres Arvales (mezei testvérek)

Tizenkét tagú papi testület, mely Dea Dia tiszteletére alakult. Az istennő neve másutt nem fordul elő, de valószínűleg azonos a szántóföld régi istennőivel, minők például Ceres, Ops, Acca Larentina stb. A hagyomány szerint a legutóbbi volt a testület megalapítója. Tagjai a legelőkelőbb családokból kerültek ki, sőt nem egyszer a császárok is fölvétették magukat a testvérek közé. Megbízható adatokat róluk főleg az a 96 márványtáblácskára irt jegyzőkönyv nyújt, melyeket Rómától délnyugatra, Dea Dia berkében ástak ki. Jelvényük fehér fejszalag és a kalászkoszorú volt.
Fő ünnepük, az Ambarvalia május havára esett és három napig tartott. Ekkor zengték különösen Mars tiszteletére ősrégi éneküket, a később már teljesen érthetetlen Carmen fratrum Arvaliumot, melyben táncok között kérték az isten áldását a földekre.


Luperci

Szintén 12 tagból álló papi testület, mely Lupercus (Faunus) főünnepén, a február 15-én tartott Lupercalián kecskéket meg juhokat áldozott föl és a levágott állatok bőréből szíjakat hasítva járta végig a várost. Akit a szíjjal megérintettek, az hitük szerint megtisztult. Ezért hívták ezt a napot a februare (megtisztítani, kiengesztelő igétől) dies februatusnak, - magát a szíjat februumnak és az egész hónapot Februariusnak.


Virgines Vestales

Vesta papnői voltak, akiknek fő kötelessége a szent tűz ápolása, melyet március 1-én újból felszítottak. A vestaszüzeket a legelőkelőbb családok 6-10 éves leányai közül szemelte ki a pontifex maximus. Árvák vagy testi fogyatkozásban szenvedők nem lehettek Vesta papnői. A kiválasztott jelölt (capta) a Vesta templomával szomszédos épület (átrium Vestae) szigorú magányában, önmegtagadó hallgatásban (tacita virgo, Hor. Carm. III. 30.) készült szent hivatására. Ha a tűz valamelyiknek hanyagságából kialudt, az illető papnőt megvesszőzték; ha pedig tisztasági fogadalma ellen vétett, elevenen temették el a Campus Sceleratuson.
Az örök tűz ápolásán kívül ők gondoskodtak a ritualis vízről is, melyet csakis forrásból, rendszerint az Egeria forrásából meríthettek olyan edényekben, melyeket útközben lehetetlen volt letenni. Ezzel a vízzel készítették évente három napon át a szent tűzön a ritualis táplálékot: a mola salsa nevű áldozati tésztát, melyet az áldozati állatok fejére szoktak hinteni (immolare). Így szolgáltak 30 éven át, melynek leteltével vissza-mehettek a polgári életbe, sőt házasságra is léphettek, ami azonban csak ritkán történt meg.

Terhes szolgálatukért nagy kiváltságokat élveztek: díszőrség és védelem gyanánt lictor ment előttük; aki őket megsértette, halállal lakolt; puszta szavuk eskü számba ment; kérésük a fogolynak szabadulását és valamely halálra ítélettel való véletlen találkozásuk feltétlen kegyelmet biztosított. Ruhájuk tiszta fehér, fürtjeiket diadémalakú párta szorította össze; az áldozásnál fehér fátyolba (suffibulum) burkolóztak. Számuk hat, fejük a Vestalis maxima volt és valamennyien a pontifex maximus fönnhatósága alatt állottak.



Fehér Adorján

Forrás: részletek: Fehér Adorján Római régiségek c. munkájából