logo

XXXI Martius AD

Az istentisztelet módja

A rómaiak imádsággal, áldozatokkal és ünnepi játékokkal igyekeztek biztosítani az istenek jóindulatát.

Az imádság (preces, precatio) a rómaiaknál nem volt az igazi áhitat vagy az istenekhez való fölemelkedés megnyilatkozása, mert náluk hiányzott az égi hatalmakba vetett bizalom és így elmaradt a valódi imát követő megnyugvás és remény is. Isteneiket emberi vonásokkal ruházták fel és olyanoknak képzelték, akik nem elégszenek meg a hálás köszönettel, hanem valósággal elvárják az áldozatokat vagy legalább az újabb fogadalmakat.

A rómaiak imádsága ritkán volt dicsőítő, vagyis olyan, melyben az istenek tökéletességeit magasztalták, hanem legtöbbször hálaadó, könyörgő vagy engesztelő. Hálaadó imádságot (gratulationes) rendeltek el tanácshatározattal például valamely háború szerencsés befejezésekor. A könyörgő imádságban (obsecrationes), akárcsak mi a kereszt járó napok alatt, az istenek áldásáért esdekelnek. A gratulatiót és obsecratiót összefoglaló névvel supplicatiónak nevezték.
Az ilyen elrendelt imádságos ünnepekkel együtt jártak a lectisterniumok is, mikor körmenetben járták be a templomokat és a szent helyeken párnákra (lectus, pulvinar) kitett isteneket megvendégelték, vagyis képmásaik elé ételeket raktak. Az engesztelő imádságokkal (expiatio) az istenek haragját igyekeztek kiengesztelni és az ilyenkor bemutatott áldozatoknál tisztulási szertartásokat (lustratio) is végeztek és pedig többnyire vízzel.

Az imádság fogalmi köréhez szokták számítani ellentétül az átkozódást (dirae, exsecrationes), midőn t. i. az ellenségre vagy valamely gonosztevő fejére büntetést kértek; továbbá a fogadalmakat (vota), melyeket vagy magánember, vagy az állam tett például a ver sacrum alkalmával, mikor válságos körülmények között a legközelebbi tavasz valamennyi zsengéjét, elsőszülöttjét úgy az emberből, mint a növényés állatvilágból fölajánlották az isteneknek.
A rómaiak imádság előtt megmosták a kezüket, tiszta ruhát öltöttek, fej ökre húzták a tógát és arccal az isten szobra felé fordultak. Az égiekhez fölfelé emelt karokkal imádkoztak, közben egyik kezük hüvelykés mutatóujját szájhoz (ad os) emelték és velők csókot dobtak a szobor felé (oscula iacere) ; a másik kézzel pedig az oltárt vagy az istenszobor térdét érintették. A tengeri istenekhez a tenger felé vízszintesen kinyújtott kézzel könyörögtek. Az alvilág uraihoz meg térdenállva fohászkodtak, vagy lábdobbantással hívták fel a figyelmüket. Ezt a sokféle testmozdulatot, melyekkel külsőleg is akarták tolmácsolni az istenek iránt való tiszteletüket, az adoratio szóban foglalták össze.

Rendszerint pap mondta elő a hagyományos imádság-formulát, melynél egy szó elvétését is elegendőnek hitték arra, hogy ne remélhessenek meghallgattatást.


Fehér Adorján

Forrás: részletek: Fehér Adorján Római régiségek c. munkájából