logo

XXXI Martius AD

Az áldozat (Sacrificium)

Az imádságon kívül leggyakoribb és legkiválóbb módja volt az istentiszteletnek az áldozat. Anyaga szerint kétféle áldozat volt a rómaiaknál: véres és vértelen. A vér nélküli volt a régebbi és ilyenkor főleg a termés zsengéit (primitiae) vagy az első termésből készített kalácsokat és süteményeket (placentae sacrae), füstölő-szereket (odores) és italokat: tejet, mézet, bort (libatio) szoktak feláldozni. Tágabb értelemben ide sorozhatjuk az ajándékokat (dona) és a fogadalmi tárgyakat (anathemata): arany, ezüst és márványszobrokat, ékszereket, áldozati edényeket, lámpákat stb., melyek mesés gazdagságú múzeumokká avattak egy-két híres templomot. (V. ö. Olympia, Lourdes, Loreto, Mariazell stb.)

A csöndre intő (favete linguis) felszólítására tisztára mosakodva, tiszta ruhában, tiszta áldozati szerszámokkal szótlanul és betakart fejjel (capite operto), a görög szokás meghonosodásával azonban már koszorús fővel hallgatták a fuvolaszót.

Az etruszk véres áldozatokat a Tarquiniusok honosították meg. A nagyobb áldozati állatoknak victima, a kisebbeknek hostia volt a neve. Minden istennek megvolt a maga kedvelt állatja.
Legelőször megvizsgálták az állatokat, hogy hibátlanok-e, azután átadták a szolgának (popa), ki a szalagokkal (vittae, infulae) földiszített vagy bearanyozott szarvú állatokat az oltárhoz vezette. Ott az áldozó szolga (victimarius) az állatra mutatva e kérdéssel fordult a pap felé : «Agone?» Erre a pap «hoc age!» szavak kíséretében sós darát és tömjént hintett az állat fejére, majd levágott néhány szál szőrt a szarva között, a tűzbe dobta és kését «macta est» (föl van szentelve) szóval végig húzta az áldozat hátán. Ekkor levágták vagy torkon metszették az állatot és csészében felfogott vérét az oltárra és a környező területre hintették.

Ha a haruspices belét hibásnak találták, az áldozatot meg kellett ismételni (instaurare); ellenkező esetben az állatot borral leöntötték és elégették. A pap a boráldozat és tömjén-füstölés végeztével a szokásos ilicet szóval bocsátotta el az áldozókat, kik ezután rendszerint lakomára gyűltek össze.


Fehér Adorján


Forrás: részletek: Fehér Adorján Római régiségek c. munkájából